Miért...

Mint szétszivárgó darabok a Végtelenben
utazunk burkainkba rejtett emlékezettel.
Az Univerzum Fénnyel futtatott szemcséi.
Tudat-magok, melyeket őriző tekintetek,
érintések terelnek ütköztetnek Onnan. Vetnek.
S a gondolat mi előrefut sebesen árkokat
vés az Örökkévalóság könyvtárába törölhetetlent,
megismételhetetlent. Vélt magányunkat nyögjük,
kiáltjuk míg ezer és ezer Ölelés ível át. Suttogjuk.
Éget a kérdés: miért, hogy Ők felszentelve
nyomunkban töretlen karddal és dallal
oltalmazzák a sebet a nevet a véget a reményt.
Tökéletlenségünket koszorúzzák
apadhatatlan Forrás glóriáján át Annyian.
Miért óvja a Teremtő sárba lehelt
Vágyát leplezetlen imádattal. Eképp.
Hova dagadhat e Faj.
Hol békét lel alázatlan szíve Égi Szentélyen
s Gömbbe zárt létét félelem nélkül oldja fel
lelkét ajánlva megvilágosodva az Egynek.