Tudja, egy helyről jövünk s ahová tartunk az is azonos. Még ha kortársak vagyunk is, csak mozgó képekről ismerem. Fogom. Ez nem emel fel, de nem lesújtó. Elcsábultam. A delejes világ virtuális trükjjei belém is marnak. De.De. Hagyom. Pedig van lelkem.Istenemre mondom csak Az van. Most is a zavarosból üzenek. Közben maga IS rohan, innen oda majd tovább. Szépen. Hímzett szavai a márványt súrolják. A szeme olyan kék, ami már lehetetlen. Bámulom. Innen a nemlétezésből. Ki maga?A nagy fényszobrász fia? A hangszert átöleli, mint egyetlen reményt a sűrű óceánon. Énekel közben. De ez ima. Nyaka antik szobrok mása. Nem törékeny. Makacs. Szereti ha nézem.Öntudatlanul is szereti.Mert ha én nézem ártatlan kitárulkozásban viola és kalácsillat lengi körbe a semmi közepén is. Én úgyis szeretem, ahogyan ők is. Minden gondolatom teremtésévé válik valamennyinek. Magáé is. Szép ez a súlytalan szeretés. Távol minden csorbán éles éles csorbától. A hangja...égien vízszerű. A szövet, mit visel, csak rejti a fényt. Éjjelente, mikor az álom fogvatartja a végeset, ül némán kis sziklapárkányon, szárnyai beterítik a falakat, meztelenül. S én. Mind. Látva ezt nem mozdulok.Nem mozdulhatok: a nemlétezésben.
Fényszerű áhítattal
a Senkitől
/Adynak és Neki/