petaluda blogja

Egyedül alszom.

Vállaimon verdes az Idő.

Nem megyek és nem maradok.

Szőkeségem ájult búzamezők

emléke táncol reggeli ködökben.

Hozzád.

És Hozzád.

Szeress. Mondom - gondolom.

Szeretnélek, de......mondanád.

Az idő határozó.

Időhatározó.

S senki sem érti ablakhoz csapódó szomjas homlokom.

Te.

Sem.

Kezed törékeny szép kezed törékenysége.

Létezik valahol a csorba naptükör mögött.

Mégis tudom. Létezik. 

Másnak.

Egyedül ébredek.

Maradok és megyek.

Az időben. Hozzád. 

S ha senki sem érti ablakhoz csapódó szomjas homlokom.

Sem én.

Kezed törékeny búzamezők emléke,

 csorba tükör.

Sápadó Nap.

Szeretnél. Mondod....

....de.......szeretnélek.

Mint szétszivárgó darabok a Végtelenben
utazunk burkainkba rejtett emlékezettel.
Az Univerzum Fénnyel futtatott szemcséi.
Tudat-magok, melyeket őriző tekintetek,
érintések terelnek ütköztetnek Onnan. Vetnek.
S a gondolat mi előrefut sebesen árkokat
vés az Örökkévalóság könyvtárába törölhetetlent,
megismételhetetlent. Vélt magányunkat nyögjük,
kiáltjuk míg ezer és ezer Ölelés ível át. Suttogjuk.
Éget a kérdés: miért, hogy Ők felszentelve
nyomunkban töretlen karddal és dallal
oltalmazzák a sebet a nevet a véget a reményt.
Tökéletlenségünket koszorúzzák
apadhatatlan Forrás glóriáján át Annyian.
Miért óvja a Teremtő sárba lehelt
Vágyát leplezetlen imádattal. Eképp.
Hova dagadhat e Faj.
Hol békét lel alázatlan szíve Égi Szentélyen
s Gömbbe zárt létét félelem nélkül oldja fel
lelkét ajánlva megvilágosodva az Egynek.