petaluda blogja

Hajnalodott. Amikor elindult a napfény kiegyenesítette
az átsírt éjszakába görbülő testét. Vékonyodott.
Nézte a villamosból a gesztenyefákon hamvadó gyertyákat.
Mintha az egész város egy óriási sír lenne-gondolta-
majd meglátta a téren a friss szekfűcsokrokat. Leugrott
a villamosról. Négyszázat mondtak, de ő háromszázötvenért elvitte.
Belemosta arcát végre az illatos szirmokba. Lélegzett. Újra.
Felszállt a következő villamosra és meglátta a férfit,
akivel már többször együtt utazott. Egy gyermek volt vele.
A kislány belefeledkezve csimpaszkodott a virágok látványába.
Mindkettő szép volt. Túlvilágian szép. "que se pasa "-szólt a gyermekhez,
majd ő rá nézett, tisztán-mélyen-biztatón. Nem látta, vagy nem akarta látni
a duzzadt táskákat a megnyíló kék szemek alatt. A kimerült,
gyötrődésbe sápadt arcot, a vértelen szájat. Csak nézte őt. Áhítattal. Kitartón.
Mint egy angyal-gondolta-s viszonozta a mosolyt. Volt ebben a néma párbeszédben
valami leírhatatlan remény. A vigasztalás. Felülemelkedés minden érzékiségen.
A gyermekre nézett. Ujjaival lassan kihúzott egy szálat a virágok közül,
hogy odaadja neki. Hezitált.Hogyan is szólítsa meg-gondolta- majd a keze megállt.
Tekintete sodródott a rohanó fákkal, s közben látta még a válla fölött, ahogy nézi a férfi.
Rá nézett. Ez nem volt csábítás. Csak égi búzamezők lágy hullámai, a menny hegyei,
szent források csillanása,virágokból font fekhely.A nyugalom s a gyógyulás csendje.
Amikor leszálltak a férfi mintha elköszönt volna, szája illetődött mosolyban rezdült felé.
Még sohasem látott ilyen szépet-gondolta- s észre sem vette, hogy körülötte s benne
ragyogás volt, mindenhol ragyogás...

/A férfinak s a gyermeknek/

https://www.youtube.com/watch?v=8Fd6WCcf744

nézem a várost
mozdulatlanul is él
ez a nyugalom

a működés szent
harmóniája bennünk
rácsodálkozás

oda vágyom, hol fénypaloták
nyúlnak az égből----------égig
csak a hó..................................
szent a csend, mint amikor halnak;
hajam jégvirágok rengetegén,
bámulva a képtelenül is élőt,
egyetlen sóhajom kettétörő
szilánkjait markolom... majd ott
háborítatlanul

A halál kedvese voltam
mégis annyian jöttetek,
hogy szinte fuldokoltam,
aztán az életbe kergettetek.

Néztem a kezed. Mintha húrokon futottak
volna az ujjak, de idegek voltak, hajszálnyi életek.
Feszülő combjaimhoz simuló ujjbegyek.
Te majd kitérsz soraimból; és kikéred magadnak
a feltételes módba szabott lényeget.
Néztem a kezed. A kehelynyi hangszerbe metszett végzetet,
melynek üzenetét távol tartják tőlem hűvös istenek.
A kezed.                                                Néztelek.
Ha beléd halnék-gondoltam- s közben a sóhajok
melleim közé hajoltak, mint lágy idézetek...

                                                /Neked/