Ha majd szárnyam lobban

petaluda•  2012. január 18. 22:55

Ha majd jössz, buja hajnalon
combjaim kásássá válnak,
mint a novemberi körték,
álmomból hangod ébreszt
majd suttogva az ajtó előtt.
Kék takaróm alatt reszketni
kezd vállam, hátam ívén a Hold...
mezítláb leszek, mint az erdők
királynője Szent Iván éjjelén;
hajam fészkében a vágyat cipelem,
de ha majd hozzám érsz, mint
vízesések kibomlanak a nehéz sóhajok
s alázúdulnak csípőm hajlásain.
Húsodba falok, mint sivatagba
a forró szelek, nyakadra tapadok,
nyakadban maradok, míg átöleled
ízzó csontjaim, s viszel hullámzó
párnáim közé, karodban tartva,
az ajkad, az ajkad mályvaboros méz;
sóhajod meghajlik melleim között
mint a szivárvány dereka eső után,
s hagyom, adom, mit szavak nélkül
kér majd megtörő szemed; csókjaim.
Nyelved kelyhembe kortyol vadul,
árnyékod uszálya belém ég vörösen;
mint borostyáninda bilincsbe foglak reggelig.
Majd ha vágyaid szára belém hatol,
öled trónjára emelsz;
ezüst patád csillagokra hág, s hajad aranyát,
mint gyeplőt szorítom, sikolyom tüzétől szárnyam
lobban, mint bukott angyalé sóvárgó zuhanásban...

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

janow2012. január 21. 11:36

Bírom a bukott angyalokat. Vajh' miért?:-)

skary2012. január 19. 05:09

:)

petaluda2012. január 18. 23:10

Szia Janókám!

Köszönöm.
Megdógozom ezt az ''oszlopot'':)

Györgyi

janow2012. január 18. 23:08

Szia Pille! De rég olvastam már tőled! Még régebben láttalak!

Nagyon tetszett, de a kármin oszlop valahogy lenullázza a többi metaforát.