Egyszer hajdanán....

Egyszer hajdanán, amikor még a tündérek is a patak hangjától tanulták a dallamot.....született egy kislány. Éjjelente a csillagokat bámulta a virágok közül, a szél meséire táncolt a búza zöldjében, majd aranyában. Mezítláb járta az ingoványt, a fűk-fák-virágok színét, illatát úgy kente arcára, mint fehérnép mise előtt a fűszerszámokat. A fülemülék trilláit csente hol itt, hol ott.....aztán egyszer álmodott.....Álmában messze járt, ismeretlen zajos világban, ahol fémek jártak fel s alá, fémekből beszéltek, néztek fémeken át az emberek. Csak a csillagok maradtak ugyanott.
Felnőtt.
Megismerte a szerelmet, a könnyeket, az elmúlás megannyi színét.
Egy napon gondolatban a kút mellé telepedett újra, s a tejútra fordult gyémántos szekerével, hogy kacagva szelje a végtelent.
Egy fiút látott...homályos alakját, ahogy a zajos városban égi léptekkel egyensúlyoz a nehéz anyagban. Nem is ember volt, talán egy kóborló angyal, vagy egy eltévedt faun, fehér szarvas, ki a hó nyomába eredt, vagy csak a Hold-fény karcsú szőkesége. Nevére sem emlékezett, jött a múltból, lágyan simogatva az elmét. Látta, ahogy a fiú átöleli, némán, a mézszínű fény inkább kármin már, mint arany...
........................................................................................
aztán néhány nappal később egy fémdobozban valaki küldött neki sok-sok betűt számot egymás mellé rendezve...belenézett. Egy égi kék tekintet, mely mélyebb, mint a tengerek, s kékebb, mint a kékek. Kalap alól talán Manót játszó Tündér csintalan fintorban, egy Férfi; ezüst szép szálak mögé rejtve a szőkeséget, az Időt.
.....................................................................................
S az Idő nem hagyott. Messze jártam megint. Erdők fenyveseinek legyezői közé vágytam, hol a suttogás ősibb, mint a hangok. Ott élt ő............ a valaholnál is távolabb, ahol a tündérek is a patak hangjától tanulják a dallamot....