Ariel és Gaia Angyala/kihülésre váló vulkán/

Istennő gyermeke volt. Ariel hű követője.
Állt a kertben. Szelíden simult a füvekhez,
ezüst fésűvel rajzolt a Föld testébe köröket.
Amikor egy ágat húzott magához, a sápadt
bogyók kármin almákká kerekedtek, s lábnyomai
között mandragórák sóhajtoztak. Legtisztább rózsaág.
Inkább kaméliák. Égő fehérek, lobogó ibolyák.
Mosolya üdén párolgott a szürke délelőttben,
ahogy lendült sudár alakja, vállai. Bőre sziciliai márvány.
Ében koronás. Láttam az ablakból, ahogy hófehér
szárnyai kűzdenek az anyaggal. Repülne is maradna is.
Szép volt. Mindenek felett. Minden közt.
Egyetlen, meg nem ismételhető. Álmai tüzét fürkészte szívem.
Hasztalan. S a lét továbbmozdult grafitszínű hengereken.
Az idő szakadós fonalai vékonyodtak. Megálltam.
Maradni vágytam örökre. Betokozódni a pillanatba, mint nagy kék lepkék álmaik előtt.
Már csak éreztem, bőre hűvös selymét a zöldbe hajló távolodást. S kezét
ahogy a fehér szirmokat befogadta......
Akkor, megláttam a Napot.