A vándor két fája /egy japán mesére emlékezve/

A vándor útra kelt. Zsebében két magot vitt mindössze.
Mindkettőt elültette a fennsíkon. Az egyik korábban sarjadt,
rózsaszínű virágai ontották az illatot. A vándor szívesen pihent
alatta, a fa muzsikált, ringatta. A vándor tudta milyen termésre számíthat.
Míg a másik fa lassan nyújtózott a föld felé. Titokzatos levelei a törzsre borultak, virágaikat nem láttatta. A vándor türelmetlenül leste e fa cseperedését. Naphosszat ült mellette, szinte tekintetével táplálta, erősítette. Míg a másikat elhanyagolta. Sorvadni kezdtek az illatos szirmok, szelek játékai lettek.Törzse elszürkült. S a másikat öntözte, símogatta. Egy nap már csak annyi víze maradt, hogy csupán egy fát volt képes táplálni. Dönteni kellett. Az egyiket ki kellett vágnia. Marta a bánat, a kétség. Mégis a hegy köveiből halálos szerszámot készített és kivágta a virágzó cseresznyefát. Hajnaltól késő estig csak a titkos fát figyelte, bimbóit kereste. Gyümölcsére szomjazott. S a fa lassan, de rügyeket hozott. Hatalmas zöld leveleit tüskék lepték el, bimbóiba a rovarok is beleragadtak. Termése ehetetlen volt. A vándor ereje fogyni kezdett. Sem étel, sem ital nem táplálta fájától. Mindketten odavesztek.
S a fennsíkon minden évben magányosan virágzik egy cseresznyefa emlékekkel eltemetve.