A vadász

Ő az ki nászban jár az erdőkkel
a telő Nappal, kelő Holddal
árnyas fellegekkel.
Szeme zöldbe villan levelek
bársonyától, mint szent Iván éji tüzek,

sosem válik kalapjától. Moha színébe
vetkezik, öltözik, lég és lehelet közé

ölelt puskája örök társa,
ki megbabonázza, őrzi, ringatja nedves
hajnalokon, s ha acélos fuvallat vállát rázza.
Ő, ki rugaszkodó reggeleken szalonkák reptét lesi
csizmáján a föld megannyi könnye szárad,
tarisznyájában a remény, mint égről tépett
csillag-kincs.....szomját, s éhét veri.
Szíve gyermeki, színes kalandokkal teli,
majd illanó őzekkel lüktető,
mégis emberi.
A férfi, ki karjával teremt, szerelmes
szavakat lesen suttogó, álmodozó hős,
ki tündérekre vár majd szarvasát űzi,

hajtja tüskék közé rontva,
testét szaggatva, verítékét ontva.
Melle íves, mint feszülő íj, combjai
gyorsak, mint  fürge vadak.
Hangja bikák hangját idézi
karja lendülése a madarakat.
Csendes, tekintete mint sasoké; kutató,
magányt kereső, vágyó
ölelése pázsit bölcsőben ringató.