Völgyben az Isten

Völgyben az Isten

Már nem fojt a csend,

inkább nyugtat szelíden,

megölel védelmezően,

hűsíti lelkem sebeit,

sorompókon is átlibben.

Komor a bozótos domb,

a téli felhők árnyában,

elrejtőztek mind az őzek,

a hajnali köd, dér permetet hint,

vacogó fák fehérbe öltöznek.

Velünk szemben a síneken át,

csak kutyák szaladnak vígan,

pöffentő vonat nem jár rég,

bezárták az öreg bányát,

Pernye, füst szürkeség,

takarja a völgy bánatát.

Talán lelkek lapulnak súgnak,

a fák közt, sóhajt eregetve,

vagy emlegetnek regét,

kalapos gombák hajlongnak.

az erdészre emlékezve.

Felénk szelleme van a tájnak,

s teste minden érzékkel.

míg bennünk gyermeki Hit!

Ha vad szellek is járnak,

kegyelmét hinti itt Isten a világnak!