Nyári táj

Nyári táj

Fondorlatos szelektől szisszen
a harmat, még sikolt fájót röviden,
nyújtózó macskaként lapul
a sóhajtozó leveleken szelíden.

Tüzét rakja, méri ontva a kellő nap,
fölénk kúszva ránk hajol,
rozsdából izzó sugaraira támaszkodik,
a tájban ébredező élet buzog,
csiripel,
mint szomjas lélek, ébredezik.

A merengő felhők búsan úsznak el,
adva helyet a nyárnak,
lapult fűben pihenő juhász,
hű ebe dirigál a nyájnak.

Talán délibáb csupán, tán képzelet,
Isten-alkotta bölcs természet
intő keze, mit ad, néha fáj,
nyári naptól olvasztó szeretet.