Nahát, Lajos

Semmit sem tudóan régmúlt dolgáról,
mi belül bolygatott,
gondoltam hamar egyet,
kezem pennát, tintát maszatolt.

Kértem az egyházi szolgát
görnyedve poros papírok felett,
kotorjon elő, ha van nekem,
s ne hagyjon kétségben,
okmányul keresztelési levelet.

Bár pár napba telt ez a dolog,
jött is levél hamar, s bontom
sejtetlen, boldogan.
Nyíló szemem nagyra tágul,
megdermedtem az olvasástól,
földre ejtem a papírost.

Feltárult, mint ősi titok,
ki gondolta volna,
van egy másodnevem,
szülém se mondta, nahát, Lajos!

Kedves, szép asszony hitvesem,
nagy kedvét leli e hírnek tárgyában,
mivel ő sem gondolta álmában,
szólongat, vígan ízlelve a szót,
szokja megkönnyezve, Lajos, Lajos!

Attila volt becses, tisztes nevem,
nem tudva gyanútlan másról,
csapdába estem, kutakodva
az isteni szentség voltáról.
Sárguló papírról rám néz kevélyen
Lajos, Lajos immár, nahát, Lajos!

Nahát, Lajos, ha ez így esett,
kis időmre, mi még adatott,
bár az Úr tudja tervét,
hordom, mit ő szánt, nem a sors,
Lajos, Lajos, ej, nahát, Lajos!

Kacag az asszony, könnyezek én is,
akadozó lélegzetvétel vidulva,
nahát, Lajos, Attila Lajos,
Atilali, Laller, kaller, Attila Lajcsika.
becézgetve bújunk összesimulva.

Ekképpen történt az eset,
s ebben vagyon az Lajosságnak mikéntje.