peronlako blogja

Távolban egy új szerelem

Távolban egy új szerelem
holdfénye csillan,
szemrebbenésben,
a sápadt vakmerőség.

Lágy kéj vonása vonz
csendes érzelembe,
az őszinteség körvonalán,
boldog vagyok veled.

Ismeretlenül is kereslek,
arcod nem csupán
fotó számomra.
Vezeklés a homályban.

Kirakatban térdeplő keserűség,
a sors pimaszsága,
konok vétkeket kerülsz,
s én feléd fordulok.

Olvadó bágyadtság
forralja szívünket,
érleli a szabadulást
nyomasztó fájdalmunktól.

Vers blues dalamra.

Hűtlenség megszokás

Az utolsó csókot megkaptam,

kiléptem az életből,

mindent elhagytam.

Vérben a szívem hentereg,

kerülnek a nők, az emberek.

A Blues melegít csupán,

a hideg téli éjszakán.

Lágy borom kortyolom,

nem oltja magányom.

Hideg a lakás,

dermedt virágcsokor,

ez a hűtlenség megszokás.

Angyalok a fáklyás körmenetben,

idegen arcok testközelben,

szótlanul néha elmerengek,

hányok a gyásztól fetrengek.

A maguk valóságát keresik,

az izzadó test cseppek,

a duzzadó kéj ölelkezésében.

Mint kinyúlt eb,

a sínek között,

hontalan vergődök,

ez mindennél szebb.

Gúnyos fintor arcodon,

a vak gyűlölet,

szaggat, tapos,

szívemben a megalázott szeretet.

Hideg a lakás,

dermedt virágcsokor,

ez a hűtlenség megszokás.

Nem sejtesz semmit,

titkok árnya takar,

borít sötét leplet,

valami mégis valamit sejtett.

Reszkető alakok gúnyolása,

a bátorító véglet,

a gyűlölet zsúrja tartóztat,

kulisszák ölelnek körül.

Izzadó bágyadtság,

feszítő vérbősége,

gyengíti a Lélek izomzatát.

Fürdőző aktok a képeken.

Tetovált lábnyomok,

szaharai port kavarnak,

hol szalmakazlak öblén,

az elmélyedő bujálkodás.

Nincstelen toprongyok,

koldusként tengődve,

a nyomasztó nagyváros,

bűzlő sikátoraiban.

Lélek a völgyben

Ágkoronák lengedeznek,
bókolva köszönnek,
vajon lába van-e a csendnek,
hiszen körülöttem ólálkodik.

Májusban is fehér a völgy,
virágtól illatos akácsarjtól
magas fák tövében lélegzem,
a Lélek szelíden rám hajol.

Bölcselkedni nem nekem való dolog,
csak sorsom oszthatom.
Imáim még ha csak némán is mormolom,
vétkeimet szüntelen korholom.

Némán sóhajtoz a világ,
lelkeket melengető remény dalol.
Hű Uram, én tudom,
velem vagy mindig mindenhol,
csodáid előtt térdelek.
Az idő is torpan, meghajol.

Szenvedések Könyve

Úgy nyüszítesz,

mintha szabad lenne,

és ez volna a legfontosabb.

Úgy sírsz,

mintha valakit szerettél volna,

és valaki téged szeretett volna.

Úgy őrjöngsz,

mint a sebzett vad,

mikor a természet perifériáján

a herélésre vár.

Enyém, a törőd, hosszú késed

csepegő langyos véred.

Enyém, a fejdíszed legyél bár,

ringyó vagy királylány.

Enyém, az önzés mellyel megfojtok,

mindent mi velem lebeg.

Enyém, az örök vadászat,

a leplezetlen testekért.

Enyém, az utak pora,

a kérges talp.

Enyém, a Bangwan Ranch,

összes nukleáris liliom-ja.

Enyém, az Életbe fércelődő

Halál.

Enyém, a jel mely testembe

ég.

Enyém , a vas sírása ha,

a szerelvény átvonaglik rajta

Enyém, a feladat az utolsó gombnyomás,

sorsunk gigantikus vezérlőtermében.

Enyém, a nyolcadik nap a HIT,

a buddhizmus, Kereszt.

Enyém,a háború, a fajgyűlölet,

a millió éhező.

Enyém, a törvény és a törvényszegés,

az ítélet a bűn, a hóhér feje.

Enyém, a Szellemi és Testi sorvadás mámora,

és műanyag kezed.

Enyém, az ezüst Porsche a száguldás,

a görcs a mentőben.

Enyém, a combod a lekvár,

a mellszobor könnygáz.

Enyém, a Szenvedés a Megváltás a

Boldogság az utolsó fecskendő.

Enyém, a kommunista bátor nyúl,

a tőkés jóllakott ordas.

Enyém, a józan ész, az őrület,

a förtelem magánya.

Enyém, a dögöt rágok utolsó,

lehelet ködije.

Enyém, a rothadó pergamen melynek foszlányai,

az első szerelmes levélre emlékeztetnek.

Enyém, a múlt a jelen, s a jövő,

mely nagyszerűségét rég kiélte.

Rajtam, az átok kéjelgő

szajha álruhájában.

Rajtam, az ötvenes ing szennyes,

cafatja köldökig ér.

Rajtam, a szem, a szemed, szemetek

a kárörvendő hisztéria.

Rajtam, a lepel a folyó homok völgyében,

arcomon tegnapi árnyék.

Rajtam hever a szenvedések bálja,

hol az utolsó attrakció, a kobra lenyelése.

Rajtam, az aranyos babér míg,

Dózsa trónján ülök.

Rajtam, a sok kiló, mit veszekedve,

keselyük majszolnak.

Rajtam tapos a hetvenes évek nemzedéke,

s elaltat ez az európai csend.

Rajtam, a könny a vér,

az utolsó serpenyő illata.

Rajtam, az álmos csalódott szerelem.

Rajtam, a koporsó mely alá löktek,

a száraz földbe,

megspórolva fejfám helyét.

Értem,

jön a tegnapi és a holnapi lány.

Értem,

mit akarsz, de nekem ne pofázz,

mert arra vágyom én is.

Értem,

e Realista kóma világot,

s mégsem értem,

miért-e tengernyi megalázás.

Értem,

vagy nem, teljesen mindegy.

Holnap, talán megszabadulok,

ebből az új erőfeszítésből.

Holnap,talán velem remegsz te is,

s a virágok szirmaikat,

az égbe küldik fel.

Holnap, itt leszek úgy mint ma,

kopaszon és kövéren.

Holnap, a bluest egymásba nyomjuk,

mint egy új szeretkezést.

Holnap, a csend meghibbant mindent,

s egymás kezébe adjuk a kilincset,

a Sárga Házban, hogy zálogba adjuk,

bomló agyvelőnket.

Vártam, hogy sírhass és sírhassak,

s te nevettél és én sírtam.

Vártam, a magányt s mikor megérkezett,

gyűlölni kezdtem.

Vártam, a nyárt,

de bennem mindig tél maradt.

Vártam, a csókot,

de csak szemen köptek,

s örültem, hogy élek.

Vártam, a segélyre, de elvéreztem,

s a tegnapi alvadt vérembe fulladtam.

miközben kijöttél a napköziből.

Vártam, hogy rám találj,

s közben rám talált a Halál!

Vártam, hogy együtt meditálhassunk,

de meghasadtál a Pénz látványától.

Vártam, mint a szeretet koldusa,

a bárokban és kuplerájok mélyén,

és el is jöttek értem.

Bilincsel és a vérengző Szfinxszel,

hogy karjukba fúljak,

a gyönyör mágnes borzalmaiba,

kiszíva belőlem a velőt a lelket.

Tapolca.1988.06.08

Átdolgozva: Ajka,2024.03.08