peronlako blogja
VersTemplom kertben-Adventi képek II.
Templom kertben
Adventi képek 2
Szelíd mosollyal nézte,
a reggeliző mókusokat,
ahogy mogyoróval,
hosszas táncot lejtenek.
Vidám kedves teremtések
gondolta a lelkész.
Idén bőven termet,
a templom mögötti fa,
vonzotta kacéran,
hívta a kis jószágokat,
víz is volt az itatóban.
mindig friss tiszta.
Kis udvar volt, árulkodó,
a gondos törődésről,
odúval egy farönkben,
logó etetővel a fenyőről.
Visszajáró sün is horkolt,
lapulva zajok elől,
levelekkel burkolt,
szerény otthonából.
Kelt a nap hideg szikrákkal,
ricsajozva ébrednek ,
s távolra szállnak,
a katonás vadludak,
honuk alatt tehernek.
a becsomagolt nyárral.
Menni kell jegyzi meg,
párja az egyházi embernek.
Nyitni kell! Nehéz ,remeg,
a míves templom ajtó.
Csordogálnak is csendben,
kopott lépcsőn fel sorban,
a hívek szép rendben .
Már a fagy is mintha,
engedné el szorítását,
lerázza dér köntösét.
Hívogató harangok felelnek,
a tördelt kezű lelkeknek.
Olvasztó szívek imája,
hirdeti a Bárány jövetelét.
Öt lélek - Adventi képek I
Öt lélek
Adventi képek I
A várakozó gyertya lángja
kacér derűvel táncol,
erősödő hévtől ujjong,
a viaszba font kanóc.
A szolid kis bérelt szobát,
elárasztja a nem szokott
illat, csend, néma nyugalom,
egy sarokban kuporog,
az elnyűtt kis játékhalom.
Kis traktor s a csukódó szemű,
kopott kis babák nemrég,
az apró kezeket melengették.
Friss terítő kerül az asztalra,
meleg tea s cipóvég.
Az ablakon át téli szél,
akasztott, csöpp kabát ujjába bújt,
süvít, csapkod, mint karjával,
szellem, ha megvadult.
Fáradt már, Apó sem mesél.
Ám az öt lélek szeme csillog,
mégis csodától ragyog,
halkan suttogják bele az estbe,
az első dalt mosollyal ölelkezve,
egyre-egyre erősödve.
Kint csillagok pásztázzák a nyikorgó jeget,
bent boldogan, hálával érkezik,
s imával, könnyezve a Szeretet.
Benéz, betér az áhítattal várt advent.
Nahát, Lajos
Nahát, Lajos
Semmit sem tudóan régmúlt dolgáról,
mi belül bolygatott,
gondoltam hamar egyet,
kezem pennát, tintát maszatolt.
Kértem az egyházi szolgát
görnyedve poros papírok felett,
kotorjon elő, ha van nekem,
s ne hagyjon kétségben,
okmányul keresztelési levelet.
Bár pár napba telt ez a dolog,
jött is levél hamar, s bontom
sejtetlen, boldogan.
Nyíló szemem nagyra tágul,
megdermedtem az olvasástól,
földre ejtem a papírost.
Feltárult, mint ősi titok,
ki gondolta volna,
van egy másodnevem,
szülém se mondta, nahát, Lajos!
Kedves, szép asszony hitvesem,
nagy kedvét leli e hírnek tárgyában,
mivel ő sem gondolta álmában,
szólongat, vígan ízlelve a szót,
szokja megkönnyezve, Lajos, Lajos!
Attila volt becses, tisztes nevem,
nem tudva gyanútlan másról,
csapdába estem, kutakodva
az isteni szentség voltáról.
Sárguló papírról rám néz kevélyen
Lajos, Lajos immár, nahát, Lajos!
Nahát, Lajos, ha ez így esett,
kis időmre, mi még adatott,
bár az Úr tudja tervét,
hordom, mit ő szánt, nem a sors,
Lajos, Lajos, ej, nahát, Lajos!
Kacag az asszony, könnyezek én is,
akadozó lélegzetvétel vidulva,
nahát, Lajos, Attila Lajos,
Atilali, Laller, kaller, Attila Lajcsika.
becézgetve bújunk összesimulva.
Ekképpen történt az eset,
s ebben vagyon az Lajosságnak mikéntje.
Szentek estje
Szentek estje
Nem ereszt a konok tél,
szenvednek az apró életek,
köszörül rideg, vad a szél.
Csoszog a szűnő napfény,
elvánszorog lustán.
Sűrűbben aláhulló hópihék,
lágyan esve koppannak,
ablakokhoz hajolva dermednek,
lassú egymásután.
Csendes, mély alázatban,
asztal körül szelíden,
lobogó lelkek ölelkeznek,
összefűződve örvendeznek.
Áhítat pirítja arcuk színét,
szentek apró sámlikon,
ámulattal várják az estét,
mosolytól kedvesen.
Gyertyabél himbálja lángját,
vitatkozón a kályha tüzével,
falakon táncoló árnyával,
ő is arcon legyint.
Szarvas kapar odébb némi hullt magot,
füvet keres, s némi életet,
remélve roppanó havat lehel.
Kecses, izmos árnya a dombon,
még felbukkan néha a hold alól.
Vastag leplet takar az éjjel,
a kunyhóból támad ének, felelet,
minden szunnyadó neszre.
Zengedezzünk az Úrnak
hálával dicsőítő éneket!
Mosolygó szemed
Mosolygó szemed
Mosolygó szemed,
halk szavad
gyengéd, lágy szerelem,
őrzöm szívemben hűségesen.
Szüntelen érezni vágyom,
mit Isten rám szabott,
a könyörtelen szenvedést,
s veled parányi boldogságot.
Mosolygó szemedre
ha kérlelőn tekintek,
szánj meg néhanap,
még ha oly nagy is az
áldozat.
Öleljük egymást
végtelen éjszakán,
szívemben lapuló remény,
örökre maradunk így talán.
Oszoljon minden felhő,
mi felettünk lebeg,
félőn szorítom kezed,
ajkam egy szót rebeg.
Szeretlek!