peronlako blogja

Farsangok, régi táncok, lányok

Farsangok, bálok, régi táncok,
lassúra bújó ölelés.
Disznó pörzsölte illatban
kábán értek a hajnalok.

Más már minden rideg rég,
talán a kacagás olyan még,
önfeledt asztalt borító,
tepertős pogácsa szagú.

Nem jobb a fanyar bor sem.
De épp elég széket dobál,
nem is kell elvesztenem,
címed írva tombolajegyemen.

Szűk, penészes kultúrházak,
a Tsz udvarokon, sárban,
vihogó ember nyájában
ólálkodó zsandár razziáz.

Belém karolsz, Kedves, kérve,
a tomboló, zenés füstből végre
menjünk ki csillagokat bámulva
csókolni egymást, szíveket rajzolni az égre.

Télen meleg kabát nélkül
sem létezett oly távolság,
mit a perdülő kalandokért
meg ne talpalt volna az ifjúság.

Csendben fogy el ital, nő, minden,
halkul a zene, részeg sem kiabál,
tántorogva kiürülnek a poharak,
árvák a fogasok, egy sapka lóg csak.

Távolodva imbolyognak
hazafelé az árnyak szürkén.
Elmész te is, párja lelkemnek,
s búcsúszóval mindent ígérek én!

Ajka, Csingervölgy, 2025. január 10.

Vén bohóc farsangja

Álarc mögé bújt kacajra,
lepellel takar ábrázatot,
nem is oly vidám, fakó,
vén öreg bohóc már,
csillogó fénye megkopott.

Meg frissíti arcát a szél,
ernyedt izma festéket ken, feszül,
újabb vidám poénra készül,
de belül valami gyötör fáj,
gondolata oly nagyon távol,
könnyezve hesseget emléket, gyászol.

Már nincs vele a társ,
kedves olthatatlan parazsa,
a kecses légtornász lány,
szívének röppenő madara.
Másnak csacsog kacéran,
pihenve sírhantban,
s felette ezernyi rózsa van.

Tomboló vad mulatság
követeli az újabb produkciót,
majmot, oroszlánt, késdobálót,
Trombita hasítja szívén,
szünetben kérik porondra,
a könnyes vén bohócot.

Lépked megy menni kell,
szolgálni s nevettetni,
ennek a hálátlan világnak,
adósa nem akar lenni.
Aztán egy röpke pillanat,
merev a lélegzet a szív.
odébbáll a lélek.
Mert van aki hív!

Elgurult a krumpliorr!

Ajka, 2025. 01. 07. Csingervölgy

Völgyben az Isten

Már nem fojt a csend,

inkább nyugtat szelíden,

megölel védelmezően,

hűsíti lelkem sebeit,

sorompókon is átlibben.

Komor a bozótos domb,

a téli felhők árnyában,

elrejtőztek mind az őzek,

a hajnali köd, dér permetet hint,

vacogó fák fehérbe öltöznek.

Velünk szemben a síneken át,

csak kutyák szaladnak vígan,

pöffentő vonat nem jár rég,

bezárták az öreg bányát,

Pernye, füst szürkeség,

takarja a völgy bánatát.

Talán lelkek lapulnak súgnak,

a fák közt, sóhajt eregetve,

vagy emlegetnek regét,

kalapos gombák hajlongnak.

az erdészre emlékezve.

Felénk szelleme van a tájnak,

s teste minden érzékkel.

míg bennünk gyermeki Hit!

Ha vad szellek is járnak,

kegyelmét hinti itt Isten a világnak!

Érkező Lélek!

Adventi Képek IV.

Lehullt tobozokkal már
játszik a görgetős szél.
Roppanós jégtócsában
toporog fájdalmában
Szürke, a rozzant kordéba
fogott öreg szamár.

Minden ina merev, feszülő,
reszket az ősz pára.
Lövell tág orrlyukából,
mint gőzsíp, pöffentő,
tör elő a ködfelhő.

Esteledik, a csillagok kémlelik,
mint birkózik a tél a tájjal,
gazda a fenyőt igazgatja,
rögzítőkötelét szorítja,
súgva nógatja jámbor társát,
sietni kell, szedje már a lábát.

Mennek csendben ketten,
az ember, a csacsi.
Faluszélről fényt látnak,
holdfény mosolyog
az égnek szelíden alája,
felkacsint, verődik a templom
időktől zaklatott tornyára.

Vonuló lárma szalad eléjük,
örvendező, vidám népek,
tánccal dacolva a szélnek
ragadják a fura fogatot,
a fenyőt, vállukon énekelve
viszik, repítik illendő helyére,
a közösség főterére.

Faragják, állítják a délceg fát,
favágó simogatva itatja pajtiját,
büszke a hű szürkére.
Csillagok táncolnak föléje.
Járják körül a fát szorgos kezek,
kerülnek elő gyertyák, díszek,
füzérek, édes, apró mézesek.

Gyertya lobbantja füstből lángját,
illatos bor kérlelőn gőzölög,
a bögre is a köreit járja.
Meghitt áhítattal várják
nagyok s kicsik
az angyalhangú éjszakát.

Piros arcú gyerekeknek
a Királyról, Jézusról regélnek.
Minden kész már a Hálára,
a szívek mind rég kitárva
eme kegyelemcsodára,
hogy Kisded érkezett
mennyből a világra!
Jézus Krisztus, a Megváltó!

Maradék

Adventi képek III.

A hó lepte parókián,

fonnyadt fügéket himbál,

a fagyos szél,

a terebélyes bokor ágán,

hangos a lárma cinegéktől.

Néha-néha maradék,

hó omol le a levelekről.

A kis házak mind titkot rejtenek,

hisz mind csodák az emberek,

Sötétben deresen hunyorgó,

ablakokat vacogva bámulom.

gyümölcsei a teremtésnek.

Maradék porból formálva,

másává az Úr képének.

Bensőmet melegítő ima

égő gyertyaként pislant,

hálát olvaszt belőlem,

az érdemtelen kegyelem,

roppant a vádló, s elrohant.

ajkamról magasztal énekem!

Elrejti szívem a bánatot,

mert tudom jól. Ő Hű,

Igaz, Vezet, s Szeret!

Talán asztaláról,

hull nekem is maradék,

a mennyei morzsából.

A csillag fények vakítanak,

mint ezernyi lélek,

kik dicsőségben hazaérnek.

Ajka, Csingervölgy 2024. 12.12