pergés

Az éj sötét ruháját  ledobta,
majd a hajnal bíborba öltözött,
befestette az eget, majd a
nap sietve a felhők közé szökött.

Az életem végtelen,

Örök sodrás,

az idő kereke

folyton forog,

minden nap ,

fordul egyet,

így halad a

végtelenben...

Az élet 

lassan múlik,

ám az idő

csúf vasfogát

orcámra nyomja

újra meg újra,

végleg otthagyva

nyomait,

takaros orcámból

vénasszony 

fizimiskáját

varázsolva.

Az élet súlya

nehezékként

lelkemet terheli,

lenyomva a mélybe,

s rémálmaimat,

mint legelőn

a szelíd bárányokat,

terelgeti ....

Nincs, hát nincs

Nincs másom,

csak a szabadságom!

Nincs pénzem,

így nincs reményem!

Nem szeret senki,

és nem szeretek senkit!

A nevem senki,

a visszhang is ezt zengi!

Nincs jövőm,

mert nem volt múltam!

Nincs vagyonom,

mindig csak koldultam!

Nyomorult vagyok,

csóró és budosó.

Nem várom a holnapot,

a mai nap az utolsó!

Nincs másom,

csak a szabadságom!

Nincs pénzem,

így nincs reményem!

Nem szeret senki,

és nem szeretek senkit!

A nevem senki,

a visszhang is ezt zengi!

Nincs jövőm,

mert nem volt múltam!

Nincs vagyonom,

mindig csak koldultam!

Nyomorult vagyok,

csóró és budosó.

Nem várom a holnapot,

a mai nap az utolsó!

Szemeim elé tárult

arany szivárványút,

felhőcsipke körbefogta,

pár pillanatra eltakarta.

Madárrajok 

sistergő repülése,

madárhangok

visszhangos zengése.

Ezek mind

felemelik lelkemet,

óh , Természet!

Előhívják  

irántad való szerelmemet!

Lelki szemeim előtt

látom ragyogó,

mindennél fényesebb

orcádat,

s egy csodálatos,

barna szempárat,

melynek tulajdonosa 

Te lészen , Kedves,

Ej a szerelem kínos, 

oly keserves

hangokat hív elő

szívembül,

odabenntrül

a kesergés

dala felcsendül...

Mi légyen a tanulság

hát ebből?

A reménytelen

hiábaérzéseknek

semmi értelme!

Légy gondtalan!

Légy vidám!

Hangos, ám könnyed

kacajodtól a természet

legyen telve!