-.-'

Megint itt, hogy miért nem tudom... talán, mert megint túl sok...

Ismét álmatlanság gyötör, túl sok a kétség, sok a szabadidőm, túl sok, hogy gondolkozzak, de túl kevés, hogy átéljem a saját életem...
Egyik átvirrasztott éjszakám gyümölcseként fogant meg bennem ismét a kétség...
Vajon jó helyen vagyok? Vajon az vagyok, akinek lennem kellett, aki lenni akartam? - Vagy csak lettem...lettem valaki, egy a sok közül...
kétségek gyötörnek, lehet hogy csak bizonygatom, hogy én igen is vagyok, és nem valaki, nem egy a sok közül, hanem én... ÉN vagyok. Talán csak be akarom bizonyítani, hogy meg tudom csinálni, hogy megy ez nekem egyedül is (bár már szinte felkelni sincs erőm)

Vajon jó „anya” vagyok? Vajon megmaradt bennem a testvér, a gyengédség? Vajon egyszer lehetek tényleg jó anyja saját gyermekemnek?

Telnek a hetek, a hónapok... Szomorú percek és boldog pillanatok, de annyira vékony a határ, a bánat és boldogság között, hogy sokszor, már beleveszek a saját keserűségembe...
A sötét éj után, már nem találom a reggeleket, már nem látom a nappalok és éjszakák közti különbséget... már minden összefolyik...
Néha már-már azt hiszem, hogy teljesen elvesztem, hogy Én, már nem is igazán én vagyok... már nem tudok senkit boldoggá tenni, hogy már kín velem egy légtérbe kerülni...
Annyira borzasztó látni, hogy hova jutunk, hogy nem változik semmi, hogy nem lesz jobb...

Már nem akarok semmit, csak egy kis nyugalmat, néhány napnyi csendet és SEMMIT... bele akarok veszni a messzeségbe...