Gondolatok

Megint itt, hogy miért nem tudom... talán, mert megint túl sok...

Ismét álmatlanság gyötör, túl sok a kétség, sok a szabadidőm, túl sok, hogy gondolkozzak, de túl kevés, hogy átéljem a saját életem...
Egyik átvirrasztott éjszakám gyümölcseként fogant meg bennem ismét a kétség...
Vajon jó helyen vagyok? Vajon az vagyok, akinek lennem kellett, aki lenni akartam? - Vagy csak lettem...lettem valaki, egy a sok közül...
kétségek gyötörnek, lehet hogy csak bizonygatom, hogy én igen is vagyok, és nem valaki, nem egy a sok közül, hanem én... ÉN vagyok. Talán csak be akarom bizonyítani, hogy meg tudom csinálni, hogy megy ez nekem egyedül is (bár már szinte felkelni sincs erőm)

Vajon jó „anya” vagyok? Vajon megmaradt bennem a testvér, a gyengédség? Vajon egyszer lehetek tényleg jó anyja saját gyermekemnek?

Telnek a hetek, a hónapok... Szomorú percek és boldog pillanatok, de annyira vékony a határ, a bánat és boldogság között, hogy sokszor, már beleveszek a saját keserűségembe...
A sötét éj után, már nem találom a reggeleket, már nem látom a nappalok és éjszakák közti különbséget... már minden összefolyik...
Néha már-már azt hiszem, hogy teljesen elvesztem, hogy Én, már nem is igazán én vagyok... már nem tudok senkit boldoggá tenni, hogy már kín velem egy légtérbe kerülni...
Annyira borzasztó látni, hogy hova jutunk, hogy nem változik semmi, hogy nem lesz jobb...

Már nem akarok semmit, csak egy kis nyugalmat, néhány napnyi csendet és SEMMIT... bele akarok veszni a messzeségbe...

salálálá...
valahogy megint itt tartok, megőrülök  a kétségektől... miért nem beszél velem?
sálálálá...
már megint mit csináltam rosszul? tutira bennem van a hiba...
sálálálá.....................................

Na szép most megint mit mondjak... ismétlem csak önmagam hónapok óta... annyira kértelek Kedves Holdkórosom, hogy ne mássz bele ennyire, hogy ne engedd közelebb... (jó, tudom, hogy szereted)
Már megint ott tartunk, ahol 1 éve abba hagytuk... kapargatom a szilánkjaidat a földről. Már megint a csapda.
Én meg, na én meg jobb, ha nem is taglalom... erről is én tehetek.
Kérem vakarja össze magát, szükségem van kegyedre és nem mellesleg kegyed a legjobb barátnőm.

Hát ez sem egészen kerek...
Nem tudok dűlőre jutni a dolgok felett... igazából, már minden keszekusza, de úgy rendesen... bár lehet, hogy ez eddig is így volt de sosem tűnt fel.
Elgondolkodtam, azon mit is gondoltam akkor amikor felajánlottam neki a lelkem. Azt hiszem már jobban ismer, mint ahogy én azt szeretném.
Hosszú beszélgetéseink egyikében valamiféle 'féltésről', 'csalódásról' beszélt, nem igazán emlékszem, mert egészen belefeledkeztem a pillantásába.
Csak most rakosgatom össze az emlékmaradványokat.
Meg akar óvni valakitől, aki a barátja, aki végre szeret... de nem értem miért.
Szerinte, nem jó ez így ahogy van, mert kívülről nem kapcsolatnak hat ez az egész...
Aztán egyik pillanatról, a másikra már nem is vagyok olyan fontos és már-már azt érzem, hogy kerüli a társaságom. Érdekesen mutatja ki, hogy fontos vagyok neki...
Ki tudja, lehet, hogy megint én vagyok, aki valahogy másként látja a történteket és az  egésznek az az oka, hogy mind a ketten más felé megyünk és a saját életünket próbáljuk rendbe tenni...
Már nem értem, már nem vagyok biztos semmiben... és...és...és... annyira hiányzik... annyira szeretnék megint beszélgetni és újra nevetni vele...

ANNYIRA...ANNYIRA...ANNYIRA

Gondolom az emberek többsége szerint igen 'hülye' vagyok, de valahogy nem érdekel...
Nekem, meg úgy általában a normális embereknek még akadnak barátai... lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de hát ez van, és nekem valahogy hiányozni is szoktak, bár a kommenjeimet tekintve úgy vélem egyesek a barát szó fogalmával sincsenek tisztában.