Titkolt csended....

Ráncai, megbarnult vonalai, hajszálai
mik deresek, szemében még mosoly
tűz, kék, mint az enyém, öröklött szemek.
Kérges keze, idősen is,
szorít ha ad egy kézfogást. Még fáj
ahogy az is, hogy elmúlnak az évek
fiatal nem lehettem veled egyszerre
miért kell így elmúlni, hogy csak emlék
és gondolat legyen mindez.
Most törékeny, de egykor
emlékszem még, erőd nagyobb, félő volt
most azt mondod, ezt én is elvittem
de most, ha nem emelem, meg nem mozdítod
csak figyeled csendben.
Fáj ez nekem, mikor látom,
már nehezedre esik
minden, lábad fáj, kezed sajog,
de még a nátha is alig csak néha fog.
Minap mikor néztél rám, vártam egy szót
egy ölelést, de értettem
miért maradtam szótlanul, árván
néztél rám, és megfogtad kezem,
de nem volt szorítás,
csak olyan apai,
szülői, aki így szeret.
Csendben és némán...

Én ejtettem könnyeket,
tudom  hogy tudod miért..

               *

 http://www.youtube.com/watch?v=fW0kDjIQkn0&feature=related