pepo blogja

Tudod, 

rég nem a valóság 

a szebbik álmom,

valahogy minden 

olyan küszöbön 

ablakban maradt, 

fénykép,

megfolytan a tavaji nyártól,

eső ha éri 

mindig érzem a koppanasokat. 

Mint üvegházban maradt virág,

mi szomjazik,

de az eső nem éri, 

mert neki esöből 

csak a látványa maradt...

Sok a levegőm, 

nagyokat dobban a szívem, 

nem tévesztem össze 

a nappalok csendjét, 

az éjszaka szuszogásával.

Felhőkbe nézni

olykor fáj

beleképzelt alakzatokból 

meríteni kár.

Sokszor veszek kétszer levegőt, 

mert elmondani nem tudom.

Kimondatlan szavakból 

mondathurkok,

szép szemmel elkevert 

mosolykendők.

Kezemben a régi képekkel

arra gondolok, 

ha nem is szóltok hozzám, 

ti régen elfeledett arcok,

én akkor is hallom. 

Ha a  csend teremt emléket, 

felidézett ölelést, 

arcom emlékszem ahogy, 

mindannyiszor meleget ért. 

Mindig bennem él, 

tegnapi a mai fegyelmem. 

Benned pedig mint utolsó lélegzetet,

bent tartom magamban. 

Egy hosszú végtelennek.

Ajkaddal zarod le szavaim,

igy ne kérdezem Szeretsz e,

néha szemedben nézem, 

hol van a tegnap elrejtett 

szépségehol van 

holnap egyszerű varázsa,

itt vagyok a jelenben, 

kezednek gyengülő virága.

Ne mond hogy öleljek,

azt sem hogy te tedd meg, 

elhaladsz mellettem érzem, 

mit tennél velem, 

annyi minden igy is, 

szemeinkben megremeg.

Szerettelek volna

Ahogy az éjben 

pár millió csillagját a Hold.

Mélyen hallgatva rezdülését, 

pulzáló zaját. 

Szerettelek volna éveket, 

amennyit csak lehet, 

lassan telne el  

minden lehetne szép 

amit megélni érdemes.

Láthattalak volna minden nap 

lelkednek lágy árnyékát, 

lehettem volna 

ki figyeli minden szavad, 

lélegzeted ritmusát.

Szerethettelek volna, 

Mert szerethettelek volna.