pepo blogja

Szüleimmel mostanság elég sok időt töltök el, fájó és egyszerre jó érzéssel tölt el a közelségük. A kor ami már rágja testüket, fájdalmuk néha túl sok, pedig igazi vasemberek mind a ketten.Mi ezt a kort így ahogy ők megérték, biztosan nem fogjuk, ahogy figyelem őket, a kertben szorgoskodva, veszekedve mit hova kell ültetni
miért és hogyan, mintha nem minden évben azt vetnének, ültetnének, tisztára mint az öregek, és azok is végül. Idősek, és pont ez az-az érzés ami fáj, a sok megélt emlék és a még több meg nem élt emlék ami még hátra van. Sok az apró mosolyt keltő tettük, cselekedetük, ami még most is néha újra és újra ismétlődik. Apum nagyon lomos mostanában, nem engedi hogy kirámoljam az elmúlt negyven évének gyűjteményét aminek a fele lom, a másik fele se sokkal többet ér, de így száz százalékban minden egyes darabja fura módon nagyon nagy kincs.
Arany, vagy legalábbis azzal egyenlő értéket képvisel, ha kipakolnám a felét, talán még a telek is elbillenne,ebben biztos vagyok. A lomban nagyon nehéz ráakadni akármire is, mondjuk például amire éppen szükséged lehet. Valamit  vacakolok,
- Apu...kéne egy csavar, van?
- Van...elmegy keresi, zörög, hallom kutat ám mit kutya a szatyorban, semmi nem jön, kérdezem van?
- Van-van itt valahol, de hol? kérdezem, van mondom,
valahol. Aztán mérges lesz, mert te a múltkor, már én sem emlékszem mikor, de ő tudni véli, kutattam valami után, és mindent összekevertem, ezzel fel is adta a keresést. Kimegyek és keresek egy akármit a ládámban. Ami persze ömlesztett áruk fóruma,tiszta apám fia vagyok. Szóval a lomban mindig az érték az aki keres valamit...Ahogy figyeltem lépteit, idegességét hogy zavarja hogy nem talál semmit, de a világ kincséért se válik meg a semmi értékétől, valahogy beleágyazódottnak tűnt a saját kis világába,
a lomjaival együtt szeretem őket, így egyszerűségükkel szeretetükkel mindenükkel a legértékesebbek, amit el tudok képzelni. Szüleim....

Kimondom a tízen hármad
hisz mind a tiéd
te élted meg,
úgy ahogy én, csak másképpen
más időben.
Tele vagy vággyal,
olyan gyerekes akarással, mosollyal
vidám hangokkal.
Elnéztem kezed mozdulatát
mint a nagyok, vágtad a tortád.
Felismertem a valóságot
felnőtté váló
fiatal világod...
Kezed fogtam, ölelni is alig értelek
vállad mint enyém, átérni is elég
könnyeid csillantak, pedig csak öleltelek
boldogabb napokat még
mert a világ most már neked lesz kerek..

Törékenynek éreztelek
már akkor, a fehér pólyádban.
Szemed kékjein át
fel sem fogtad
még mi várhat.
Most hogy magad fésülöd hajad
szemeid fekete ceruzával csalod szebbé
púder feszül ártatlan arcodon
úgy félek, mitől
nem tudom.
Szemeid törékenyek
pont úgy nézel
mint akkor.
De nem tudod még mi várhat,
megvéded magad
mert rég elhagytad
a fehér pólyádat.....

Annyit csüngtem,
mára már ráncossá vált nyakán.
Megpillantottam őt
elfogott az a régi csillogó szemmű
szégyenlős kissrác érzésem
de nem tettem meg,
törékeny lett,
állam alá férő, pedig de néztem
mikorra leszek én is
felnőtt.
Hallgattam most is szavát,
régen, mikor mesélt
hogy álmom öleljen át.
De nem tettem meg
szavába vágtam, talán megért
majd egyszer, érts meg
jó édesanyám.
Annyit csüngtem mára ölelést kérő
nyakán, megtettem
öleltem anyám, az én édesanyám...

Érts meg, édes-anyám...

Úh de szar, jó kedvem van...