pepo blogja

Emi üzeni,

A dróton nem jön a net, majd ha lesz
már net, lesz Ő is..:))
Mert a drótban lesz net...

Megsirattalak újra
neved napja, volt
még lesz.
Könnyeim lassan gurultak
nem töröltem le arcomról
hagytam, magától száradjon fel.
Olyan ez mint az emléked
megérint és fáj,
nyoma nem látszik
belülről marja szét énem
egy naptól,
egy elhangzott szótól,
amit nekem mondtál.
Megsiratlak újra
és még egy év sem kell
könnyem majd leszárad akkor is
én pedig
sosem feledlek el...

Emlékszem amikor már annyira fájt, nem ettél
víz helyett rózsafüzér, imakönyv kenyér,
-azt mondtad,,ennél az élet-néha
sokkal jobban fájt......

Emi üzeni, barlang elfoglalva, brum,,:) csók mindenkinek...

Szeretem őt
múltból a jövőért,
jókedve rám ragadt
pedig recepten
paróka a gondolat.
Még öt hajnal vele fáj
vénájában tombol majd a világ.
Mélyre zárt zsoltár
feszület, a Nap ne süssön
senki másra most...
Csak rá...

Hirtelen tőrt rám a gondolat, így ébredéskor, olyan furcsa álom után.
De most újra kel raknom minden gondolatom, hogy felébredjek.
Nem élők voltak velem, bár az álmok, megtörténtek, vagy sokszor majd
történnek. Ki miben hisz vagy minek tartja az álmait, már én sem tudom.
Eldönteni nem lehet, álmunkban, álmomban mi valós, és mi nem…
Velem voltak azok, akik már nem élnek, mindenkivel beszéltem, mindenki
megölelt, vagy kezet fogott velem. Szeretteim, barátok, ismerőseim,
álmom nyugodt volt annyi hónap, s majd egy éven át, hánykolódva éltem át
minden éjszakát, de ez az éj mindent elvitt, kiragadták belőlem, ők , akik már
olyan gyorsan járnak, testetlenül.
Megfosztottak mindentől, ami rám mázsás súlyként telepedett, de félek is egyben
ma itt lesznek e újra velem, eljönnek majd?
Beszélnek velem, ők, akik olyan könnyen utaznak már, gyorsan láthatatlanul,
érkeznek, elvesznek, és cserébe gondolataimból erőt nyernek, mosolyognak,
beszélnek hozzám, felidéznek perceket, napokat, és éveket….
Ébredve, még csukott szemmel, éreztem, valaki néz rám, valaki itt van velem,
halk hangját hallottam, lassan nyitottam szemem, függöny  meglibbent,
alaktalan valami ölti körvonalát, elhunyt nagyanyám állt ágyam végénél.
Megdöbbentem, nem tudtam álmomban vagyok még, képzelődöm.
   -Csabikám, gyere velem, fejével az ajtó felé intett, akartam indulni,
akartam!
Bármennyire is hihetetlen volt a pillanat, nem tudtam nem hinni, hogy nincs itt
maradj, megyek veled, de abban a pillanatban mikor mozdult kezem,
s takarom felhajtva léptem volna le ágyamról, a kép megszakadt, szétszaladt
a szoba homályába…Itt hagytál, mint akkor, lelked szétfoszlott a légben
mindenki lelke szétfoszlik, pont úgy ahogy egy kosza bárányfelhőt
szétzavar, a hajnali szél…..Nyugodjatok békében, gyertek hozzám álmodni
azt ami már megtörtént………………