Ittas monológ...

Monológ..

 

Kaparta torkomat az olcsó konyak sosem ittam, de most valahogy.

Az időjárás, az ideges eladó a közértben, rá kényszerültem.

Nem bírtam tovább. Az ablaknál ülve, egy füstölgő cigaretta

négy feles pohár, és pár kosza légy társaságában elmélyültem.

Gondolataimban kerestem a pontokat, a vesszőket az életemben.

Csupán pár percre ugrottam be, olyan düh oldásképpen.

Itt ragadtam barátom, hm,  ha látna az anyám.

Mosolyt küldött a gondolat borostás arcomra. Intettem,

a pincér kérdés nélkül töltött és elindult felém.

Üres a pohár.

Az ablak előtt egy lány szedte a lépteit, esett,

az eső olyan ferdén némán, dacosan megállás nélkül esett

apró cseppekben, tócsák erdejét képezve, szinte akadályokat

szótlan letakart gödröket rejtve. A lány hátra pillantott

de elkaptam a fejem, koppant a pohár, itt az új adagom.

Beleszívtam a cigimbe, ránéztem a pincérre, mégy egyet.

Egy bólintás és üres a pohár. Lusta léptekkel elindult

a néma bárbarátom. Az a lány, beugrott, ismerem igen.

Régről. Az arca mint régen, a mosolya ahogy pillantott.

Utána kell mennem. Most. A kabátom, a kalapom.

Fizetnem kell. Kutatok zsebemben.

Apró, és egy elszakadt nagyobb címlet.

Talán elég lesz.

Leteszem az asztalra. sietve lépek az utcára.

Az ablakon látom még a pincért, mogorva hangtalan ajkán

kirajzolódó szavakat.

Elfelejtettem miért jöttem ki. Nézek magam elé, tudatlanul elindulnék valamerre

de az első lépcsőig jutottam. Nem bírta a lábam, fejem megfájdult, az eső kezdte átitatni kabátom, kalapom, éreztem a homlokomon és a hátamon szaladó cseppeket, rájöttem.

Egy  megtört, alkoholtól bűzlő alak vagyok. Nem tudok elgondolkodni még azon sem

hol lakom. Merre menjek, nem ismerős a táj. Nem tudom hol az otthonom. Megtörten,  némán

kezem a zsebemben, egy furcsa darab papírt érzett. Tapintása olyan idegen volt, kivettem. Egy vonatjegy, tegnap előtti a dátum,  már emlékszem. Elindultam a világba, már messze járok az ismert földemtől. A városomtól.

Már nem vagyok más. csak egy utazó, az élet peremén átfutó  felhő, hasztalan, és mégis valami.

Értéktelen, és mégis talán egy érték.

Elázott lélek, aki nem érti mit keres még  itt.

Besötétedett, kezem fázik, lábam zsibbad, és az eső csak esik tovább……

Elátkozott estén, gondolatok elszabadult teraszán, végtelenbe szaladt léptek. Nem vezetnek sehova már.