Holló vájta

Már régebben
fészkét a holló rakta meg
életem tűzhelyében.
Ott ahol senki sem látta
csőrével a fa kérgét kivájta.
Szemét vette el a világnak
lila tollán a fekete fény miden nap
ugyanazt lejátssza,
éjnek hűtlenség lett a kovácsa.
Reggelente a fa sírta életét
lerázta volna
a kegyetlen holló hazug fészkét
az éj sem kegyes, vájja tovább kérgét
valamit keres, még keres.
Keservét akarja elvenni
levele hullani kezd
gyökerei kiemelkednek
el akar szaladni
de a holló elöl, nem lehet.
Elérte szívét a madár
felsértette álmait
elvette vágyait.
Holló fészek száraz fa tetején,
kihalt körülötte már minden
csak a tollai csillannak
gyászt hagyva maga után
fák korhadják világuk szégyenét
csak egy holló
ki kivájta ott kérgüket
ahol nem látta senki sem
az élet csak ennyit ért.
De meghalni csendben nem kell
recsegnek ágak, törzsek
hisz semminek nincs vége még.
Holló rebben, éjben elveszetten...