Akik már könnyen járnak

Hirtelen tőrt rám a gondolat, így ébredéskor, olyan furcsa álom után.
De most újra kel raknom minden gondolatom, hogy felébredjek.
Nem élők voltak velem, bár az álmok, megtörténtek, vagy sokszor majd
történnek. Ki miben hisz vagy minek tartja az álmait, már én sem tudom.
Eldönteni nem lehet, álmunkban, álmomban mi valós, és mi nem…
Velem voltak azok, akik már nem élnek, mindenkivel beszéltem, mindenki
megölelt, vagy kezet fogott velem. Szeretteim, barátok, ismerőseim,
álmom nyugodt volt annyi hónap, s majd egy éven át, hánykolódva éltem át
minden éjszakát, de ez az éj mindent elvitt, kiragadták belőlem, ők , akik már
olyan gyorsan járnak, testetlenül.
Megfosztottak mindentől, ami rám mázsás súlyként telepedett, de félek is egyben
ma itt lesznek e újra velem, eljönnek majd?
Beszélnek velem, ők, akik olyan könnyen utaznak már, gyorsan láthatatlanul,
érkeznek, elvesznek, és cserébe gondolataimból erőt nyernek, mosolyognak,
beszélnek hozzám, felidéznek perceket, napokat, és éveket….
Ébredve, még csukott szemmel, éreztem, valaki néz rám, valaki itt van velem,
halk hangját hallottam, lassan nyitottam szemem, függöny  meglibbent,
alaktalan valami ölti körvonalát, elhunyt nagyanyám állt ágyam végénél.
Megdöbbentem, nem tudtam álmomban vagyok még, képzelődöm.
   -Csabikám, gyere velem, fejével az ajtó felé intett, akartam indulni,
akartam!
Bármennyire is hihetetlen volt a pillanat, nem tudtam nem hinni, hogy nincs itt
maradj, megyek veled, de abban a pillanatban mikor mozdult kezem,
s takarom felhajtva léptem volna le ágyamról, a kép megszakadt, szétszaladt
a szoba homályába…Itt hagytál, mint akkor, lelked szétfoszlott a légben
mindenki lelke szétfoszlik, pont úgy ahogy egy kosza bárányfelhőt
szétzavar, a hajnali szél…..Nyugodjatok békében, gyertek hozzám álmodni
azt ami már megtörtént………………