Ahol áll az idő.....

Csendben haladtam kedvenc helyem felé, ahol nem sokan járnak, így a nyomokat idefelé nézve, nem nagyon vetette a lábát erre senki mostanság. Ezt abból is gondoltam, sok a gomba, sok az olyan ami  az elmúlásnak hajtotta fejét, vagyis nem szedték le. Elfeketedtek. Tuti senki nem volt erre mostanában. Sebaj, mindegy. Itt a kút, ez a hely olyan mintha most is élne, itt egy kút ott egy fából összeeszkábál szerszámos, még egy madárijesztő maradék is van ott a tisztáson. De amióta én ide járok, és most eszembe jutott. Nem tudom mikor jártam itt először. Talán ipari tanuló lehettem, nem számolom most ki, valahogy nem sok kedvem van hozzá. Talán ötven éve áll itt az idő, de ki tudja mióta.
Közben zizeg a telefonom, levettem a hangot, ha magam akarok lenni, és csak igazán magamban, leveszem, nem zavarjon bele a gondolataimba. A kijelzőt lesem, de nem is kell bemondta a nevét a telefon, anyu. Felveszem, de csak a szokásos, mikor rakod be az ablakot a konyhába, válaszom most is az, majd. Most nincs időm rá. jövő héten talán, megnyugszik. Hogy lesz ablak, lesz. elnevetem magam, egyszer biztosan lesz. Megcsinálom, még kell egy hét, most nem tudnék dolgozni. Más érdekel.
Hisz azért is jöttem ide, gondolataimat rendbe szedni. Telefonom megint nyög, nem veszem fel, mivel nem mondta be a nevét, így nem ismerem, nem veszem fel. Megérkeztem, a kidőlt fám, végre. Minden a helyén, a kőrakásom, minden alkalommal teszek egyet a többi tetejére, így össze is tudnám számolni hányszor jöttem ide. De nem. nem sok van. de nem is kevés. Azt hiszem az embernek kell egy ilyen hely, legalábbis kéne, a természetben, egyedül, sehol senki. Nem látok senkit, ez más mint beülni és bezárkózni egy szobába, az olyan természetellenes. Ez más, elemi, süt a nap, fúj a szél, nincs hideg, pont jól érzem magam, igazán jól fog esni egy órácska.
Leültem a földre, hideg, de nem vészes, tépek pár marék giz-gazt a fenekem alá. olyan lusta fel nem állok mozdulattal.Szinte vágytam már a mozdulatlanság törvényére, gyorsan el is nyúltam.Vártam hogy elérjen a lazulás. Még pár perc és semmi nem érdekel. Néztem a felhőket, kúsztak csendben, a szél suttogott, megérte kijönni, valahol a távolban egy remélem béna vadász elsütötte fegyverét, kétszer is, sok a vadász mostanában, mindenre lőnek ami mozog, vadgalambra, az nem is vad, lassan veréb sem lesz. Furcsa, miért nem mennek Pestre, ott meg az a bajuk sok a galamb, hasznosak is lennének, volt a rádióban , összeszarnak mindent, nekem mindegy, elvagyok a galambokkal. Bár ma még a lottóm is fel kell adnom mert két napja éppen engem is leszartak, egy számomra be nem azonosítható madárfaj egy tiszteletlen tagja, remélem szerencsés leszek. Vagy csak szarik ő is rám. Megint nyög a telefonom, kivettem a zsebemből. a tokjából viszont nem vettem ki, letettem a fűbe. Kizárom most a világot.
Most eszembe jutott nagynéném, erről a fáról, olyan bénán áll itt mint az ő egyik festményén, elmondanám, csak ő hiszi tud festeni, meg is jegyeztem arra képére amelyik ez a béna fa áll, hát ilyen fa nincs is, korcs, bokorfa. Lám, van ilyen fa, majd felhívom, mert azt mondta neki ilyen az ihlete, ilyet képzelt. Hogy fog örülni, már hallom ahogy a röhögéstől nem kap levegőt, mindig előttem van az a kép amikor még kicsi voltam, úgy tíz éves, ő meg a nagy lány, annyit nevettünk,, még volt hogy be is pisilt..annyira nem tudta kordában tartani a rekeszizmait, elmosolyodtam. Az első cigit ő nyomta a számba, fecske azt hiszem., igen ez volt a cigaretta neve. Nagyanyámék, a hodály mögé bújva szívtuk a cigit, majd szétment a fejem, szegény nagyapám, meg jól elvert minket, ostorral, áá még most is sajog a hátam. Megjegyzem Magdi mert ez a neve, már kicsinek sem volt elhanyagolható észjárású, falun nem nagyon vigyáztak a gyerekekre, elmentek dolgozni, mivel ő késői gyerek volt, a másik öt néném és egy nagybátyám mellet, egyedül maradt otthon, unalmában minden nap megfőzött egy félig kifejlett jércét, mire észrevették a hiányt, már alig szaladgált itt ott egy pár darab, Azok is jól elijesztve, előttem a szeplős képe. Hát igen,. minden alkalommal egy emlék amire gondolok, most ez jött a felszínre, nagyanyám vidéki háza, minden nyaram szép egy két hónapja. Kár hogy már nincs, mikor meghaltak a nagyszüleim, nagyapám leesett szekér tetejéről, eltörte a medencecsontját, sosem volt beteg, ha jól emlékszem 3 év és elment, nem épült fel, tüdő gyulladások sora, szélütés, és elgyengülés, feladta, igen, szomorú. Mennyi erő kellett hozzá, hogy ne egyen, és semmit sem akarjon. Azt mondják az öngyilkosság is menekülés, és gyenge jellem, persze, élni szép, ezt nem mondja senki, hogy nem, de akkor és abban a helyzetben, amit megélsz, és a kilátástalanságodban nem fogja senki se a kezed se meg nem hallgat senki, nincs aki reményt adna, vagy az életbe visszarugdosson, annak az akarata nagy, még akkor is ha nem éppen tudata legtisztább állapotában van, az élet igen drága, mert csak egy van. Az hogy eldobja az életét, betegségért szerelemért bármi bánatért, meg kell érteni. persze így nem. de ha átéled? Talán megérted, Nagyapámnak ott volt egy rahedli unoka dédunoka, mégis így döntött, feladta, beszéltem vele, egy héttel a halála előtt, sírt, fogtam a kezét, szavait nem értettem már, összefüggéstelenül beszélt, meg sem ismert, de mikor mentem elfelé. köszöntem,megfogtam újra  a kezét és kimondta a nevem, borzasztó volt mikor megtudtam hogy meghalt, egyből ez jutott eszembe, egy másik emlék. Apai nagyapámat 5 évesen vesztettem el. emlékszem rá, a sírnál a másik nagyapám fogta a kezem, és csak ennyit mondott, Csabikám ne sírj, csak ne sírj, soha ne sírj, ezt mondta mikor elköszöntem és sírtam, talán éreztem. és ő is erre gondolhatott, ebben biztos vagyok. Nagyanyám túl élte, tíz évvel, de halála neki is elég nehéz és fájdalmas volt, rák, végig nevette a gyógykezeléseit, és azon is amikor már azt mondták, csak morfium, és max három hét, a kórházban nem akart maradni. az utolsó pár napot otthonában élte le, ahol azt hiszem ötvennégy  évet élt,,  sok. Túl sok, és mégis milyen kevés az a pár év, mondjuk ötven, akkor már nem sok van nekem sem, hülye, mondtam ki hangosan. Valami megretten, alig pár méterre tőlem, egy őz, észre sem vettem hogy egész közel merészkedett, de most jut eszembe, elment az idő.
A telefonomon hét nem fogadott hívás, és fél hét, még maradnék, de sötétedik is, bár mentem már sötétben is végig a kis erdőn a fenyvesen át, a beton útig, alig bírok felállni. Elindulok, pár lépést tettem, szinte beidegződött mozdulattal tettem még egy követ a rakás tetejére. Ahogy távolodtam kimondtam magamban.Még visszajövök...............