Poloznik Dávid blogja

·         Hajnali fél kettő. A szoba egy sötét lyuk. A fogason a köpenyem, mint egy kísértet mered rám. Rágyújtok egy mahorkára. Kiülök a rozoga vasúti ház elé. Az utat pásztázom, sehol senki. Csak a halvány Hold világít le rám. Részeg vagyok. Megint. Ingujjban vagyok, a csizmám kopogtatom, mintha valami rossz dallamot játszanék. Egymagam a sötétben. Ténferegni kezdek. A nyugtatók amiket bevettem és ittam rá. Lassan de rájövök. A kezeim most kocsonyaként remegnek, rázkódnak össze-vissza. Képtelen vagyok uralni. Lassan már a testem se érzem a magaménak. Még hangosabban verem a csizmám kemény, szögelt talpát a durva betonhoz. Dalt kezdek dúdolni félszegen. „Sötét éjszaka…süvít a vad golyó a Sztyeppén”… Megunom. Fázni kezdek és betámolygok a hálóba. Tiszta holdvilág van. A kis keretezett ablakon oson be a sápadt ragyogás. Az ajtófélfát támasztom. Nehéz, lomha léptekkel indulok meg az asztalom felé. Csizmám alatt recseg a deszkapadló s gyengén még a port is felveri. Leülök a kis asztalhoz. Lámpát nem gyújtok, csak ülök a sötétben. Elnehezedik a fejem. Az asztalra borulok de nem érzem.

·         Most egy szép  kertben vagyok. Körülöttem csend és egy árva lélek sincs. Süt a nap. Dél lehet. A semmiből idejön hozzám és az ölembe ül. Gyönyörű hosszú barna haja kellemesen siklik a vállán és az arcomat simogatja. A szemei, azok a barnás-zöld szemei babonázzák ismét a szívemet. Végig simítom az arcát. De megriadok! A kezem helyén vérfolt marad ahogy elhúzom onnan. Ő könnyezni kezd, én lenézek és látom hogy a kezem csupa vér. Aztán érzem ahogy a vállam fegyver kezdi nyomni, majd puskadörgést hallok és felriadok.

·         Riadtan kapkodom a fejem. Kinézek az ablakból a belső udvarra ahol történt minden. Furcsa köd és világosság üli meg az udvart. A szemem káprázik vagy teljesen megőrültem? A ködből egyszer csak egy női alak rajzolódik ki. Lassan jelenik meg ott. Nézem, már egész az ajtóból. Ő vissza rám, onnan ahol kivégeztettem. A kezem a pisztolyom után matat és végre sikerül kirántanom a zsebemből. Lövök oda egy tárat. Nyolc golyó a semmibe, nyolc golyó a fejembe. Ugyanis az arca most az enyémre torzult. Rémülten visszaugrok a szobába és bevágom az ajtót magam előtt. Az ablakhoz tapadok. Mi a fene ütött belém? Kinézek ismét. Sehol senki. Valami amit rég elnyomtam magamban és elfojtottam. Összeszedem magam és keresek egy lámpást. Bátorságot erőszakolok magamból ki. Nem vagyok ijedős fajta de az efféle túlvilági jelenségektől igencsak tartottam. Elindulok az állomás mögé. A kivégzés után itt lettek elhantolva.  Állok a sötétben és képtelen vagyok egy könnycseppet is elmorzsolni értük. De mégis kicsordul pár pici csepp, mikor arra gondolok hogy most is ölelhetném és gyönyörű családunk lehetne. Minden pillantása, érintése enyém volna. De kár is minden gondolat már. Ha így folytatom előbb vagy utóbb főbe lövöm magam. El kell innét szakadnom! Más szelek kellenek hogy fújják a tépett arcom. Átkéretem magam a fővárosba, ez lesz a legjobb…

·         Harmadnap jelentkeztem a parancsnokságon, ahol másra ruháztam a posztomat. Elengedtek. Senkit nem érdekelt akkor ki vagyok hova megyek. Szép köznapi ruhában felültem a hajnali vonatra. Már tavasz volt s még dideregtek a peronon a fekete kalapos, sapkás alakok de mind alig várták hogy felmelegedjenek a rozoga kabinokban végre. Csikorogva megállt a mozdony és feltámolyogtam az egyik kocsiba. Szerencsére találtam egy kabint, melyben csak egy asszonyt leltem két csöpp gyermekével. Lepakoltam a zsákomat és a bőröndömet velük szembe, majd leültem az ablak mellé. Az asszony félve, és a gyűlöletet elnyomva magában nézett engem és tisztán tudtam mit gondol rólam. Az egyik kisfiú volt, olyan iskolás korú, a másik egész kicsi. Az anyja karjában feküdt, rongyokba bugyolálva, látszólag aludt. Az asszony ügyelt arra, hogy kíváncsi fia ne kerüljön egy lépéssel se közelebb ahhoz a gonosz katonához, hozzám. Aztán elszunnyadtam a zötyögő kabinban és arra ébredtem hogy a fiú már a csizmám orrát nézegette és saját arcát látta benne, olyan fényes volt. Elmosolyodtam és elővettem a zsákomból egy kis keménycukrot meg az egyik sapkám. A cukrot a kezébe, a sapkát a fejébe nyomtam. Nagyon tetszett neki. Kész katonának érezte magát ott a szakadt kocsiban. A cukrot gyorsan megette de az anyja ekkorra közbe lépett és elráncigálta tőlem. A sapkát vissza adta és nekik le kellet szállniuk egy állomáson. Megint egyedül maradtam. Láttam hogy félt és gyűlölt az a nő. Egy kegyetlen gyilkosnak nézett a csillagaimmal a váll-lapjaimon. Ismét rám tört a kínzó érzés hogy nekünk is hasonlóan szép gyermekeink lehettek volna mint ez a fiúcska volt itt előttem. Ittam egy keveset s csak bámultam ki üveges szemmel a vagon ablakából, az olvadozó puszták végtelenjeire.

·         Fogalmam sincs, milyen összetákolt vonalon, de beért a szerelvény egy félig lerombolt, de díszes pályaudvarra.  Nagyot fékezhetett a vasutas, ugyanis elég nagy vonítás hagyta el a vas kerekeket. Lassan leoldalogtam a vonatról. Kilépve az utcára ismét arcul ütött a háború. Nem láttam mást, mint sorban állókat, vánszorgókat, néhol halottakat. Láttam ahogy a bombától bedőlt bérházakba újra költözik az Élet. Láttam a katonáinkat is, ahogy széles mosollyal ünneplik a győzelmet és tolják maguk előtt a kiskocsit amin vélhetően valami hadizsákmány volt. Megindultam a legközelebbi parancsnokságra, ami pár utcányira volt A környék ismeretlen volt, pedig Februárban jártam itt. Dimitri jutott eszembe Nem tudom mi lett a sírjával az ostrom után. Sokan megnéztek az utcán. Látták hogy valamiféle fejes lehetek a váll-lapjaim és a tányérsapkám miatt. Néhányan bosszúsan, valamennyien éljenezve köszöntöttek engem. Na és voltak még lányok akik nem magamért akartak szeretni. Bár ekkor még nem sejtettem, mik történnek a városban.

·         Lassan csak megtaláltam ezt a bizonyos szükség szülte parancsnokságot. Egy többszintes bérházban lett kialakítva. Bevert ablakok, kitört ajtók, összetákolt fedezékek lettek a drágának látszó bútorokból. A bejárat előtt egy kiskatona dőlöngélt. Gyorsan rájöttem, hogy részeg. Rám nézett, majd hiányos fogsorával rám vigyorodott, majd mondta…

·         -Kit keres a Százados elvtárs? –kérdezte két csuklás közepette.-

·         -Ki kérdezi? –ráncoltam össze a szemöldököm.-

·         -Egy részeg disznó? –förmedtem rá.-

·         -Ne haragudjon százados elvtárs, kérem ne! –ismételte megrémülve.-

·         -Ki itt a parancsnok? –vetettem oda a kérdést.-

·         -Yablokov vezérőrnagy elvtárs. –felelte szaporán.-

·         -Hol találom?

·         -Erre tessék utánam százados elvtárs! –intett maga elé és kacsázva elindult.-

·         A legfelső emeletre vitt fel ez a bolond. A házban végig bekötözött katonák, civilek kuksoltak a falak tövében. Olaj, füst, vérszag és félhomály uralkodott a helyiségekben. Elértünk egy lakáshoz a körfolyosó végén. Félve bekopogott „idegen vezetőm”. Egy másik katona nyitott ránk.

·         -Kit keresnek? –mért végig szúrósan engem.-

·         -Yablokov vezérőrnagyot keresnénk, vendége jött.-mondta, miközben usankáját igazgatta a fején.-

·         -Jöjjenek be.-biccentette fejét ez a kellemetlen katona.-

·         A szükségszerűen átalakított lakás úgy festett, mintha sosem lett volna az. Egyfajta támaszponttá torzult. Fegyverek, barikádok között gázoltunk. Közöttük készenlétben sisakos géppuskások meredtek az utcafrontra, bármelyik pillanatban még készen a tüzelésre. Egész nyomasztó közeg. Egy zárt ajtó elé értünk hárman. Bentről nem jött zaj. Ránk nézett a katona, majd az órájára majd vissza az ajtóra  és benyitott. Egész kellemes volt a hely, a kinti káosz után. Szemben velünk egy íróasztal, írógéppel, mögötte egy morcos szakállas ember cigarettázott. Felénk szegezte tekintetét, főleg rám, biztosan nem ismert. Megálltam előtte a másik kettővel. Még a részeget is nyomasztotta a nagy csillagos váll-lap. Gyorsan megemberelte magát és vigyázz-ba állt. A tábornok lomhán tette le miniatűrre szívott mahorkáját egy vas hamutálba. Végig mért, s a másik kettőt elküldte mellőlem. Jelentkezésemmel törtem meg a feszült csendet.

·         Valerij Grisin százados jelentkezem!

·         Pihenj, pihenj!-intett felém lazán.-

·         Mondtam hogy várom a kijelölendő posztomat.

·         -Oh, maga ez a Grisin! –jelentette ki kedvetlenül.-

·         Csak néztem magam elé.

·         -Jelentések, jelentések, parancs és lövetések.-mondta unottan.-

·         -Maga tudja mi folyik itt, Grisin?-nézett rám, felhúzott szemöldökkel.-

·         Nem tudtam mit válaszolni mert alig pár órája voltam ott.

·         -Na és tudni akarja?

·         -Igen, szeretném!

·         Elmesélte nekem, milyen kihágások történnek a katonák között és az előző parancsnok főbe lőtte magát, mert nem tudta kezelni a problémát. Engem bízott meg a feladattal és én pedig ezt elvállaltam, majd a lakhelyemet vitattuk meg, ahol szállást kapok. Még egy óra értekezés után távoztam és kiléptem a sötétülő utcára. Ballagtam a csomagjaimmal egy végtelenül hosszú utcán. Gondolkoztam magamba merülve, míg egy romos kocsmát el nem értem. Benéztem a berepedt üvegen. Sok romlott alak portyázott bent. Ahogy beléptem minden szempár engem vizslatott. A pultnál egy deci vodkát kértem majd leültem az egyik sarokba. A mellettem lévő asztalnál három lecsúszott ember ült és méregettek. Igyekeztem nem foglalkozni velük, de a biztonság kedvéért kioldottam a pisztolytáskám fedelét. Még mindig néztek, én vissza. Egyszer csak felálltak és oda vonszolták magukat hozzám.

·         -Szervusz Grísa! jöttél az órákért vagy a nőkért?

·         Néztem rá, mintha nem érteném mit mond. Folytatta…

·         - Mivan? kivágták a nyelved? Anyád nem tanított beszélni? Hát persze hogy nem, már biztos mikor születtél, elpusztult…

·         Irtózatos haragra gerjedtem és hirtelen felkentem a falra a felbujtót, a másik kettő pedig ijedten hátra hőkölt míg Én előrántottam a pisztolyom és a tokájához nyomtam a hideg csövet. Majd gyomorszájon vágtam, amitől összecsuklott, a földön kapott még pár rúgást a csizmám kemény orrától. Oda guggoltam hozzá és megmondtam neki hogy még egyszer találkozunk, golyót repítek a fejébe annak a patkánynak.

·         Fáradtan értem el a házat, ahol ki lett jelölve a szállásom. Egy emeleti lakáshoz Egy idősödő asszony nyitott ajtót nekem. Felmutattam az igazolványomat és megértően bólintott, majd beengedett szerény kis lakásába. Az előtérben letettem a zsákomat és levetettem a köpenyem. Bevezetett a kis konyhába ahol leültetett és rémülten látta a kocsmai dulakodásból származó sebem a szemem alatt. Irina!-Kiáltott a szomszéd szobába.- Majd hamar megjelent egy csinos fiatal lány. Szép fekete, karcsú ruhákban. Hosszú, sötétbarna haja gyönyörűen fénylett vissza a kis asztali lámpa világától. Valami hidegborogatást tartott az arcomhoz. Én megremegtem, nemcsak attól mert hideg volt nagyon a rongy, hanem az érintésétől inkább.

·         -Így most már rendben lesz. –mondta kis mosollyal a száján.-

·         -Miért vagy hozzám ilyen jó? –kérdeztem, fájdalomtól sziszegve.-

·         -Itt már nem számít kinek az oldalán állsz, akkor is ember vagy és segítségre szorulsz!

·         Ember vagyok? Én? Hisz még nem is sejti miket tettem. Nem hittem el hogy valaki még embernek tud engem nézni. Engem! Engem, aki fél elaludni mert olyan szépet álmodok hogy fejbe lőném magam, mikor felébredek belőle. A vodka jó altatók, kis tablettával feldobva annál inkább kiüt. Már egy fél üveg biztosan kellene nekem.

·         Gondolataimból felrázva, ez a kedves lány elkísért a szobámba, ahol aludhatok. Be kísért majd jóéjt kívánt és elbúcsúzott. A koszos ágyon elterülve furcsa érzés kerített hatalmába, főleg a gyomromban éreztem különös remegést, mikor rá gondoltam. Pillanatokra kellemes volt és el is felejtettem a gonoszságom és a gyűlölettel csordultig telt szívem újra éreztem ahogy verni kezd, hevesebben és hevesebben. Aznap éjjel nem ittam álomba magam.

·         Szürke, ködös reggel volt. Enyhe dübörgésre riadtam fel. Lent az utcán Sztálin tankok dörögve zúgtak végig a betonon hosszú sorban.  Ismerős! Mondtam magamban. Bajtársaimra gondoltam akik közül már csak Lev él. Ő már biztosan Németországban tör előre a végső győzelmünkért. Mennek Berlin felé feszített menetben. Nem vágytam utánuk. Valami más kötötte le a figyelmemet. Pontosabban Valaki. Irina! Ez a kis törékeny, sápadt lány, aki egy kevéske reggelivel kopogtatott be hozzám. Jól esett az étel, nem azért mert olyan ízletes volt, hanem mert tőle kaptam. Míg befaltam reggelimet Ő velem maradt. Csak nézte ahogy eszem, én pedig Őt ahogy mosolyog rám. Megköszöntem az ételt és bemutatkoztam. Ő is mondta a nevét majd kézcsókkal elköszöntünk egymástól.

·         Dél volt, és egyszer csak megjelent, az irodámban egy kis ebéddel, nagyon örültem neki és ismét furcsán vert a szívem a jelenlétében. Gyorsan leültettem és beszélgettünk mindenféléről. Az az egy óra, mit velem töltött, mindössze néhány másodpercnek tűnt de nagyon mélyen bennem éltek azok a másodpercek.  Egyszerűen imádtam a szemébe nézni és mosolyt csalni az arcára. Szolgálat után este elmentünk sétálni a romos városban. Nem volt túl romantikus de ilyen időket éltünk akkor. Mi ebben is megleltük a szépséget. Ketten. Csak ez volt a lényeg nekünk. Meg is tanítottam célozni a pisztolyommal. Már hazafelé igyekeztünk, de a lábaink eléggé megfáradtak a hosszú séta alatt, ezért egy rozoga padra leültünk. Ő az ölembe ült és egy időtlen pillanatban, mikor megszűnt köröttünk minden, az ajkát gyengéden odaérintette az enyémhez és percekig csókolóztunk, öleltük egymást. Néhányan katona akik már kicsit ittasan jöttek a szürkületen úszó utcán, fütyültek nekünk. Mi csak mosolyogtunk rajtuk és elindultunk haza. Életemben akkor először voltam őszintén boldog. Sajnos nem adatott ez meg nekem ezelőtt sosem.

·         Eltelt néhány hét. Én rendeztem a dolgaim, szerencsére megritkultak a kegyetlenkedések is a városban és volt időnk egymásra. Ám nem teljesen múltak el ezek a dolgok. Soha nem felejtem el. Késő este volt. Fáradtan értem fel az emeletünkre, mikor láttam hogy az ajtónk fel van feszítve és dulakodást hallottam bentről és vad kiabálást. Rohanva bevetettem magam a bejáraton ahol három katona Irinát és az édesanyját nyomja le a földre és tépik róluk a ruháikat. A pisztolyom előrántva ordítottam: „Sztoj!” nem érdekelte őket, ezért nem tehettem mást mint lelőttem őket mint valami kutyát. Pár másodperc múlva holtan buktak le róluk, szerencsére időben érkeztem és megállíthattam a borzalmat. Szorosan magamhoz szorítottam őket. Remegtek a félelemtől és alig tudtam megnyugtatni őket. Majd a szomszéd lakókkal elvittem a hullákat. Katonák voltak, közülünk valók. Egyikőjük egy zászlós volt, a másik kettő kiskatona.

·         Irina akkor aludt velem először, egész éjjel szorosan odabújt hozzám és éreztem mennyire fél. Akkor már nagyon szerettük egymást. Bennem azért fortyogott a harag, de elnyomtam, nem akartam hogy lássa mire vagyok képes, ha ölni kell. Azon az éjszakán eldöntöttem hogy keresek egy békés helyet ahol nem bánthatnak bennünket és élhetünk végre normális életet…..

·         1946.decembere.

·         Egy takaros kis vidéki házban élünk. Várjuk együtt az első közös Karácsonyunk, mit én csak Fenyőünnepnek nevezek. Irina a konyhában sürög, míg én pedig a tűz mellet ülök és csak nézem ezt a gyönyörű kis asszonyt és boldog vagyok, hogy van nekem. Már az első gyermekünket várja a szíve alatt. Pillantása a mai napig elbűvöl és nem tudok vele betelni azóta sem. Boldog vagyok, azt hiszem. A háborút megnyertük. Büszke vagyok a népünkre. Visszagondolok miket tettem, mai napig felkavarnak az emlékek, ahogy a szekrényben lévő zubbonyomra nézek. Rajta csillogó kitüntetések, jelvények, egy-két szakadás. A pisztolyom a táskájában pihen. Jó helyen van. Egyedül Lev élte túl a háborút. Ezredes most. Továbbra is katonáskodik. Én a szerelmet választottam és leszereltem. A háború életem részévé vált és mindig hordozni fogok belőle egy darabot itt legbelül. Míg élek és emlékezek, Mert Én Ott Voltam…..

·          

·          

Július 5-én kezdtem el a második részt írni ami szokatlanul is sok időbe tellett nekem. Bár próbáltam jobban, körültekintőbben megírni azért mégis úgy érzem kicsit gyorsan történik minden. Igaz hogy amikor ez a kis elképzelt de mégis hiteles történelmi eseményeken alapuló történet játszódik akkor valóban sokminden nagyon gyorsan történt. Kiemelném hogy SEMMILYEN politikai célzata nincs ennek a két részes történetnek. Csak mivel említettem korábban hogy a szovjet történelem és a magyarországi helyzet iránt is kifejezetten érdeklődő vagyok. A szerelmi "szál" itt már egészen elhalóban van. Ez azért van így mert én magam is ebben a helyzetben vagyok és már kezdem elfeledni azt a lányt. Persze én nem fogom lelövetni meg semmi ilyesmi, ez csak a korhű ábrázolás miatt történik meg. :) 

Remélem ha olvassa ezt valaki annak nagyon kíváncsi lennék a véleményére hogy elsőre milyen lett ez a kis "novella" vagy nem is tudom pontosan mi akarna az lenni.  :)

…….A kis települést magunk mögött hagyva még nem is sejtettük milyen rövid, de annál viszont tagságosabb út áll előttünk. A fővárosig még 80-100km választott el minket. Jó néhány falun és városon akadálytalanul törtünk előre. Friss utánpótlással, teli tankkal úgy éreztük semmi nem állít meg minket Budapestig.

         Ám alábecsültük a Magyar telet és az elkeseredett ellenállókat egyaránt. Bár ezek az önjelölt partizánok nem jelentettek halálos fenyegetést és könnyen visszavertük őket. Valahogy nem tudtuk sajnálni őket, hisz tudtuk hogy valószínűleg az apáik, testvéreik, barátaik a mi családunkkal is hasonlókat tehettek a háború első éveiben. Bosszút álltunk és revánsot vettünk rajtuk így utoljára. Kemény négy hónap volt ez mindenki számára. Az utak gyakran voltak járhatatlanok a hófúvások miatt, szállást viszont néhol kaptunk a civilektől. Evés, ivás, jókívánságok s már mentünk is tovább. Társaim: Lev, Vladimir, Yegor, Dmitri. Na meg persze jómagam Valerij. Nagyon jól összeszoktunk az évek alatt és igazi bajtársak illetve elvtársak(!) lettünk mi így öten. Vladimir irányította a tankot, ő volt a „sofőr”. Dmitri kezelte a homlok géppuskát. Yegor felelt az irányzásért és a tüzelésért, Lev pedig töltött elég gyorsan az átlaghoz képest. Na és persze én a parancsnok, aki felel mindenért és mindenkiért.

          Mivel a főváros egy erődnek lett nyilvánítva azt az utolsó emberig tartania kellet az ellenségnek bármi áron. Ezért tartott majdnem három hónapig az ostrom. Már a peremkerületekben szívós ellenállásba ütköztünk, ahol őrült módon még a puskákkal is a páncélosokra lőttek. Kevés veszteséggel, de túljutottunk a külső védelmi vonalakon és haladtunk a Belváros felé ahogy csak tudtunk. Sok jó embert vesztettünk itt el. Köztük Dmitrit is.

               Egy szűk kis utcában lassan robogtunk és Ő a kémlelőnyíláson figyelt. S nem számítottunk arra hogy elszórva a romos házakban mesterlövészek lehetnek megbújva és sajnos voltak is. Velünk szemben egy régi bérház sötét ablakából dördült el a lövés. Össze rezzentem. Éreztem és tudtam hogy valaki meghalt. Lenéztem és láttam hogy bevan törve a kis ablakocska és Dmitri ott van rádőlve a nyílásra és nem mozdult. Teljesen mozdulatlan. Vladimirt sokkolta a látvány. Pont a homlokán érte a lövés én pedig csak néztem ahogy a gőzölgő vére folyik végig a jéghideg lemezeken.  Csak dermedten figyeltük ahogy ott van meghalva. Ezután olyan haragra gerjedtem hogy azt hittem kiugrok a tankból és az első fasiszta aki szembe jön a két puszta kezemmel neki ugrok és megfojtom. Nem így lett, kiadtam a parancsot a tüzelésre. A harckocsiágyút 4-5 gránát hagyta el. Tovább lőni felesleges volt. Bárki is volt már elment vagy ott pusztult el. Így maradtunk hát négyen. Holttestét este temettük el egy kis parkos részen. Jól elhantoltuk ne hordják szét a kóbor állatok. Január volt. Nehéz volt ásni a kis félméteres ásókkal, de mindenképp megakartuk adni a végtisztességet. Szörnyen éreztük magunkat a kis „temetés” után. Mert idegen földön esett el hősként, távol a hazájától s családjától. Ő is mint Mi mindannyian vállvetve küzdöttünk az európai népek szabadságáért. Hiába volt több mint száz nemzetiségű a hazánk, mégis egyként küzdöttünk. Ez motivált bennünket mindig. Ez adott erőt az újabb és újabb harcokhoz. Mert ez a háború az amerikaiaknak ellenséget adott, a britektől bátorságot követelt a szovjetektől pedig vért! Azért hogy győzhessünk.

                Budapesten megvalósult a vérgőzös pokol. Házról-házra, utcáról-utcára harcoltunk. Sokan közülünk miután lövést kaptak még ekkor is rohantak előre üvöltve míg össze nem estek. Végül egészen a Várba szorítottuk őket vissza ádáz küzdelmek árán. Aztán onnét egy februári éjjelen kitörtek. Borzasztó sokan meghaltak akkor. Halomban álltak a hullák az utcákon szerteszét. A mi harckocsinkat egy óvatlan pillanatban sikerült eltalálniuk egy Panzer faust-tal, aminek következtében mozgásképtelenné váltunk és a lőszerkészletünk is sérült ezért félő volt ha benn maradunk mind meghalunk. A harckocsi mellett 2-2 oldalon hasaltunk és lőttünk eszeveszett módon hogy valahogy túléljük ezt az őrületet. Nálam csak a pisztolyom volt, de egy halott katonától gyorsan oda kúsztam és elvettem géppisztolyát. Már- már megrohantak minket, mikor hátulról hatalmas össztűz zúdultaz ellenség irányába. Egy szálig mind elhullott. Én pedig ziháltam. Tényleg azt hittem itt és most pusztulunk el. Miután felálltunk láttuk hogy egy szakasznyi ember jön felénk, a mieink voltak azok! Megörültem és mosollyal az arcomon megkönnyebbülve üdvözöltem őket. Egy őrnagy vezette őket akivel beszédbe elegyedtem. Kazakov őrnagy volt. Nem ismertünk egymást de Ő hallott rólam még ’44 őszéről. Mondta hogy a tettem nem marad jutalom nélkül. Az ostrom hátralevő részében már nem vettünk részt mert javítanunk kellett tankunkat.
                  Másnap brutális látvány tárult elénk. Az utcán mindenfelé halottak. Katonák, civilek és gyerekek is! Február közepe volt. Reggel furcsa nagy csönd ülte meg a várost. A köd némileg eltakart mindent. Még a szokásos kásánkat ettük és mellé volt egy kis jó minőségű kávénk is amit beszürcsöltünk. Viszont ekkor betoppant Kazakov őrnagy aki mondta hogy menjünk vele. Elindultunk a romos utcákon néhol majd felbotlottam a törmelékekben míg nem egy kis térre érkeztünk meg. Itt sok katona sorakozott ekkor. Mint kiderült jutalmat és dicséretet kapunk tetteinkért. Engem hadnagyról egészen századossá léptettek elő. Megkaptam a Bátorságért és a Budapest bevételéért járó emlékérmet. Ez volt hát az őrnagy meglepetése nekem. A többiek is megkapták ugyanígy ezeket. Azért léptettek így elő mert a seregben híre ment ahogy megvédtem azt a kis községet a társaimmal. Mert mint kiderült fontos csatát nyertünk ott meg. Az emlékek….az emlékek újra bevillantak, de elnyomtam őket erősen. Eszembe vágott minden. Az az arc, az a ház az utca és minden egyéb, mit ott láttam. Aztán a gondolatokból magamhoz térítettek és átadták a parancsot meg vele együtt a kinevezésem is.

            Mivel a településen ahol akkor jártunk van egy fontos vasúti csomópont a község szélén. A község és a vasúti forgalom lebonyolítására és átvételére ezennel engem neveznek ki mint parancsnokot. Én fogom mindezt irányítani, én Valerij Grisin parancsnok és egyben immár százados. Haza megírni ezt már ugyan senkinek sem tudtam, hisz a családom rég halott és nincs ott senkim. Így hát belevágtam ebbe a munkába s másnap már egy sofőr jött értem. A társaimtól nehéz volt a búcsúzás de nem nehezítették meg szerencsére.

    Tavasz volt. Mégis olyan halott volt erre minden. Meglátszott a pusztítás nyoma és örökre itt hagyta nyomát. Pár órás autóút után megérkeztünk. A sofőr kitett a csomagommal együtt és már hajtott is tovább. Én pedig egy lerombolt vasúti épület előtt álltam egy szál kézipoggyásszal a kezemben. Ez is megteszi! –gondoltam, és elindultam befelé. Az ajtón belépve egy kis előtér fogadott. Jobbra a parancsnoki szoba, ahol majd dolgozom. Balra a hálókörletem, ami inkább egy kisebb szobára hasonlított mintsem körletre. Benne volt egy rozoga ágy mellette íróasztal és egy éjjeli szekrény. Már későre járt mire jól elrendezkedtem a lakhelyem. Még egyszer kinéztem az ablakon ahol az elhaló alkonyt pillantottam meg a tavaszi szürkületben. A látványban némán gyönyörködve engem is elnyomott az álom és nemsokára lefeküdtem a nyikorgó ágyamra és megpróbáltam aludni rajta valamennyit.

       Reggelre furcsa köd ülte az állomás környékét. Megébredtem. A rossz ágytól eléggé fájt a hátam és még az egyenruhámat is nehezemre esett felaggatni magamra. Éppen a reggelimet készítettem elő, mikor kopogtak. Ajtót nyitottam és az álmos szemeimmel megpillantottam Kazakov őrnagyot és mellette egy alezredest. Tolakodva bejöttek és leültek az asztalhoz majd rágyújtottak egy mahorkára. Nem volt időm evésre. Rögtön leültem közéjük. Meghűlt a levegő a szobában. Minden aminek hangja volt az akkor megnémult. Végre az alezredes elvtárs is bemutatkozott. De csak a vezetéknevével. Sztyepanov volt a neve. Egy rendkívül kimért, hideg és már-már megközelíthetetlen embernek tűnt gyűrött, marcona arcával és magas termetével. Tekintélyt parancsolt ahogy ott ült annál az asztalnál. Én rámeredtem. Tudtam hogy akar valamit. Tudtam hogy tőlem kell neki valami. Aztán felhúzta a szemöldökét, nagyot szívott a cigarettájába és a következő párbeszéd hangzott el:

Sztyepanov:-Maga Parancsol itt?

Valerij:-Igen alezredes elvtárs! –vágtam rá gyorsan.-

Sz.:-Bizonyára még nem tudja, de mint mindenhol itt is kiépítettük kémhálózatunkat és a hírszerzést. Ezt mostantól maga veszi át!

V.:-Értettem!

Sz.:-Ne merjen csalódást okozni nekünk!

S ezzel felállt az asztaltól az őrnaggyal és elmentek. Aznap be is rendeztem a parancsnoki szobát és vártam a teendőimet. Délután és este megjelentek a besúgók, akik közül voltak tisztek és civilek is. Felsorakoztak előttem. Én végig mértem őket. Elmondtam nekik hogy az alezredes és én magam is pontos és kiváló munkát várunk és követelünk.

         Teltek a hetek s talán már egy hónap is. Én elég jól belejöttem a munkába és semmilyen fennakadás nem is történt. Még kitüntetésre is felterjesztettek. Mondhatni, kész vasutas is lettem. A lakosok is megbékéltek úgy-ahogy. Senkit nem kellet még elvinnünk sehová.

           Egészen odáig amikor is egy áprilisi napon érkezett hozzám egy jelentés. A besúgó neve Vaszilij volt, az egyik emberem. A jelentésben mindössze annyi állt hogy egy falu széli utcában lázítás és szervezkedés folyik az új államrendszer ellen. Mellette a házszám és a keltezés. Még aznap éjjel behívtam Vaszilijt aki elárulta hogy kik vannak ott. Ekkor meghűlt bennem a vér. Elsápadtam. Tudtam hogy ez csak is ez a lány és családja lehet. De miért? Ezután Vaszilijt hazaküldtem én pedig egy percet nem aludtam aznap éjszaka. Másnap reggel már leszerveztem az akciót és késő éjjelre mentünk ki autóval a házhoz. A földút nagyon kátyús volt és össze-vissza rázott. Halk káromkodás közben megérkeztünk. Viszonylag nagy köd volt azon az áprilisi éjjelen. A házat óvatosan körbe vettük. Bent nem volt fény, aludtak. A géppisztolyunkat magunk elé tartva közeledtünk az ajtóhoz és ablakokhoz. Engem rázott a hideg. Ugyanis minden emlékem visszatért és minden olyan volt mint egykor. De a feladatra koncentráltam most. Parancsot adtam hogy törjék be az ajtót és nyomuljanak be. Miután ez megtörtént, magam is beléptem a házba. Láttam hogy ott az anya a lányaival és sírnak, remegnek a félelemtől. Mely félelem ez esetben mi voltunk. Volt köztük egy legény is aki nagyon ölelte magához azt a lányt. A lány persze egyből felismert és könnyes szemivel rám meredt. Engem bámult. Szóltam a társaimnak hogy tegyék vállra a fegyvert. Ezután névjegyzékbe vettem a családot és egyesével kihallgattunk mindenkit. Közülük a fiú volt gyanús. Őt elvittük és egész éjjel vallattuk. Mivel ekkor már egész jól tudtam magyarul ezért magyarul beszélgettünk. A fiú eléggé csúnya szavakkal illetett bennünket. Utasítanom kellett az embereimet hogy egy kicsit bírják jobb belátásra. Mikor kimentem egy mahorkára rágyújtani közben hallottam a puffanásokat a falon és a padlón. Újra benyitottam ekkor már vér borította az arcát és lihegett. Leültem elé és a következőket mondtam:

V.:-Amíg nem mondasz nekem semmit addig nem engedhetlek innen el. –nyugodtan lassan mondtam el neki-

F:-Soha nem fogom a szerelmemet és a családját elárulni! –kiabált vadul.-

V.:-Beszélj vagy itt lőlek agyon! –üvöltöttem s az asztalt majdnem ráborítottam.-

Ekkor megszeppent és elmondott mindent. Látta a vadságot a szememben. Hajnalra megvolt a névlista is és őt továbbra is bent tartottuk. Én tipródtam. Jelentenem kell előbb vagy utóbb.

         Végül egy hét múlva jelentettem partizán-tevékenységként az esetet, ami golyó általi halált von maga után. Már a lányra sem gondoltam. Ha szeretett volna, megvár engem de nem tette. Csalódtam mérhetetlenül. Pár nap múlva mind ott voltak az állomás belső udvarán. Felsorakozva, rongyosan. Sztyepanov és Kazakov is ott voltak. Ez volt az első nagy megpróbáltatásom. Ott álltak szemben velem, zokogtak. Nem néztem többet a lány szemébe. Csak gyűlölet lehetett benne irántam. Egy szörnyeteg vagyok. Lehunytam a szemem s kiadtam a parancsot. TŰZ!.......

Poloznik Dávid 2019.07.30.

Ebben a kis történetben a két hobbimat ötvöztem nem tudom milyen sikerrel. A második része már készül és jól haladok vele de még idő kell hozzá mert azt nem akarom ilyen röviden elkapkodni mint az első részét. Szerintem írhattam volna tovább még de nagyon árnyaltan az én történetemet éli meg a katona akinek a személyében ezt írtam. Ezért lett ilyen kissé zavaros és rövid mert az én sztorim is hasonló volt. A gépelési hibákért (ha vannak) elnézést kérek! Hamarosan érkezik a második rész! :) Erre a blogra a nagyobb terjedelmű alkotásaimat szándékozom feltölteni ha lesznek még ilyenek.

Igyekeztem néhány orosz fogalmat is beletenni pl.:gimnasztyorka stb. Mivel eléggé mélyen beleástam már magam ebbe a szovjet témába és a tudásomat igyekeztem itt is felhasználni. Próbáltam hiteles is maradni a történelemmel párhuzamosan és remélem hogy ez sikerült. :)

 1944 Ősze. Már Magyarországon az Alföldön járt menetoszlopunk s lassan a végtelen pusztán a délelőtt álmosító ködében, feltűnt egy kis község.

A község határába érve nyugodt szívvel vettük tudomásul hogy itt bizony fikarcnyi ellenállásba sem botlottunk. Szépen bemasíroztunk egész a település főteréig. Nagy tömeg állta körbe harckocsiainkat, kicsit fentebb húzódtunk. Félelmet persze nem mutattunk mert nem is volt mitől. Aztán kisvártatva a községházáról előjött egy valamiféle elöljárónak tűnő ember. Kicsit őszülő félben volt már de meglepetésünkre kifejezetten jól beszélt oroszul. Elmondta hogy előttünk pár nappal –ahogy mondta- fasiszták jártaik itt de valami parancs miatt tovább álltak. S biztosított arról is hogy itt nem eshet bántódásunk. Ezek után olyan délután négy óra felé kaptuk a parancsot hogy vonuljunk ki a község határába s pihenjünk néhány napot míg megérkezik az utánpótlás.                                               

          Mi éppenséggel egy kis földes út mellé jelöltük ki ideiglenes szálláshelyünket. Az utcácska mindössze néhány döngölt falú házból állt. Tőle ne messze egy sertéstelep és egy marha hodály volt. Miután berendezkedtünk szépen elrendeztem magam is fekhelyem s az őszi alkony borult ege alatt letelepedtem a tűz mellé társaimhoz. Itt megbeszéltük hogy mi legyen holnap meg hogy jó lenne már kimosni gimnasztyorkáinkat is mert már elég koszosak és a harckocsizó overálok is eléggé meg gyötörten olajosak. De beszéltünk még sok egyéb másról is. Például arról hogy ki mit csinál ha majd hazaér ebből a förtelmes háborúból. Mindenki nagyon vágyott haza kedveséhez, családjához. Beszéltünk még  persze nőkről is, bár ehhez nem tudtam szólni mivel még nem volt senkim. Bár kissé zavart hogy nem, hiszen ott álltam 21 éves fejjel a Vörös Hadsereg hadnagyaként. Na de aznap este egy pár pohárka jó vodka után nyugodni tértünk mindannyian, bár azért állítottak egy-két őrszemet a szomszédos szakaszból.

          Másnap hajnalban kicsit ködös volt a határ. Vladimir már fent volt és a géppisztolyát tisztította. Mahorkát szívott s meg is kínált vele. Elfogadtam, jólesett. S a hajnali ködben  úgy parázslott a kis sodort, újságpapírba beletekert mahorka hogy messziről azt hihették volna hogy valami jelzőfények vagyunk a repülőgépek számára.  Mondta Vladimir hogy még ki vixolja a páncélos belsejét is. Helyeseltem. Lassan kivilágosodott s a többiek is megébredtek. A csipát a szemükből kidörgölve odaadták gimnasztyorkáikat s én elindultam a kis földúton a házak felé hogy valahol kimosathatom-e a göncöket. Sétáltam a ködös úton leskelődve. Nem igazán mutatkoztak a  házak lakói. Talán féltek tőlem és a katonaruhámtól. Még pár perc séta után megláttam egy idős asszonyt. Odamentem és kézzel-lábbal de elmutogattam neki hogy mi is volna jómagam szándéka. Az asszony értette a dolgot s rámutatott a szomszéd házára és még hozzá elmutogatta hogy ott vannak lányok bőven. Mosollyal az arcomon megköszöntem a segítséget s gyors léptekkel megindultam a ház felé. Egyszerű falusi ház volt. Tornáccal és nagy udvarral. Még hátul is volt valami udvar de azt ekkor nem láttam. A kapuhoz érve kis hezitálás után bekiabáltam. Zdrasztvujtye! S kisvártatva kijött egy lány. Egy gyönyörű szép lány. Szép karcsú volt már túlzottan is de lenyűgöző volt. Kijött és megtorpant az ajtóban. Aztán odajött a kapuba s félve nézett rám gyönyörű barnás-zöldes szemeivel. Valóban soká nézett, ki ez a legény katonaruhában. Neki is –kicsit zavarban- de elmutogattam hogy mit akarok a zubbonyokkal a málhazsákban. Kicsit nehezen de hamar leesett neki hogy mit szeretnék a ruhákkal. Ő visszamutogatott valami olyat hogy holnap hozzam vissza és akkor kimossák mert most nincs otthon senki. Megköszöntem s még egy kézcsókót szerettem volna a kapun keresztül, de gyorsan ott hagyott és bement. Én mosolyogva, málhazsákkal a hátamon visszafelé indultam. Egész úton rajta gondolkodtam míg vissza értem. Látta hogy szép tiszta a harckocsink csak a ruháink nem voltak azok így pedig illetlenség beleülni. Holnap mindenképp el kell vinnem a mosnivalót annak a szép lánynak, kinek a nevét sem tudtam akkor. Az éjjel hosszú volt s olyan végtelennek tűnt akár a puszta ahol feküdtünk. Ezerszer gondoltam rá az éjszaka s nem sokat aludtam. Forgolódtam össze-vissza és csak a holnapra tudtam gondolni.

     Nagy nehezen eljött a hajnal ismét. Társaim már javában főzték a reggeli hajdinakását. Kissé ehetetlen de tápláló valamennyire. Már harmadnapja itt vagyunk a pusztán s az utánpótlásról semmi hír nincsen. A távolból lövés hallatszik. Gyorsan összenézünk, de csak a szomszédos szakasz néhány katonája baromkodik korán reggel. Bár ezalatt végig azon a kislányon járt az eszem kivel tegnap találkoztam. Kivilágosodott ismét és elindultam. Útközben a ködös őszi úton, szapora léptekkel iparkodtam a házhoz a szennyessel. A házhoz érve ismét kiabáltam. A szomszéd ház lakója egyből kinézett, majd behúzta a függönyét. Nemsokára fel is tűnt a kapuban egy öreg úr, aki kedélyesen fogadott engem s valamennyit beszélt oroszul is. A szennyest gyorsan le is adtam ekkor mondta a gazda hogy megmutatná a portát. Rendben, beleegyeztem és elindultunk ki a tornácra, ahol ott volt a lányka is. Beszéltünk erről is arról is amennyire az öreg tudása engedte. Említettem nekik hogy nincs mitől tartani míg itt vagyunk! Látszólag örült ennek a kijelentésemnek. Közben csak oda-oda pillantottam a lányra, aki néhányszor visszanézett s találkozott tekintetünk. Mondta az öreg hogy vannak nekik lovaik. Mondtam nézzük meg! Mivel én tankhoz voltam szokva jobban ezért nem volt csoda hogy ledobált a ló s jó párszor leestem róla. Viszont ekkor ez a lány mindig olyan jókat nevetve jött felsegíteni. Mikor egymással szembe felálltunk, akaratlanul is egymás szemébe meredtünk néhány hosszúra nyúlt másodpercig. Ám ezután elvörösödött mint a váll-lapomon a piros posztó szegély s gyorsan sarkon fordult és elment egész be a házba. Otthagyott az apjával. Nem értettem az egészet de későre járt meg már a mosnivaló is készen volt, ezért nem firtattam. Megfogtam a göncöket és bár nem kértek semmit azért adtam nekik néhány kopejkát hátha tudnak rajta venni valamit. Az úton ismét Ő járt a fejemben de most már teljes volt a zűrzavar. Nem értettem miért volt velem olyan kedves utána pedig olyan hideg.  Szállásomra dél körül értem vissza. A fiúk nagyon örültek a mosott egyenruhának, fel is húzták azonnal. Csizmájukat is szép tiszta, hófehér kapcára húzhatták fel. A nap hátralevő részében bejártuk a községet kicsit szétnézni. Néhol furcsán néztek ránk, de már megszokták hogy mi itt vagyunk.  A főtér mellett találtunk egy ilyen kis köpködő kocsmát. Itt estig sikerült jól berúgni és hazatántorogni a határba.  Mindenki gyorsan eldőlt aludni, még Én is kinek sokat járt az esze azzal a lánnyal akt mér nem tudott kiverni fejéből. Még azért hajnalban hallottam Lev hangos bokákolását de mit sem törődve az egésszel elaludtam ismét.

        Másnap körülbelül délben sikerült fölkelnünk kis fejfájás közepette. Ilyenkor már Budapest felé szűkült a front és ezért naponta néhány csatarepülőgép is elhúzott felettünk, illetve néha elhaló morajlásokat is hallhattunk az ágyúk miatt de itt béke honolt. Estére gondoltam meglátogatom a gazdát és családját. Úgy is lett, de előtte azért eltettem egy üveg vodkát és kicsit rendbe szedtem másnapos fejemet. Már sötétedett mikor odaértem. Szokásosan bekiabáltam. Az öreg jött ki és kedélyesen fogadott mintha már ezer éve ismerne. Az előtérben levetettem a bőrkabátom és bementem. Bent ott volt az egész család s a lányt egyből kiszúrtam közülük, pedig sokan voltan testvérek s mind nagyon hasonlók. Valamiért gyorsult a szívem kalapálása és izzadni is kezdtem. Az asszony kedvesen kínált minden jóval ami ott náluk megterem. Én pedig átadtam szerény ajándékom, egy üveg jó Szovjet vodkát. Jó szívvel megbontottuk és koccintottunk arra hogy hamarosan itt a háború vége. Na Zdarovje! –mondtam az apával együtt.- Ekkoriban kicsit sokat ittam. De hát katona voltam és nem mellesleg fiatal is. Volt hogy egy láda vodka egy-két nap alatt eltűnt, persze nem egyedül űztem ezt az elfoglaltságot. Miután még néhány pohárka után és kártyaparty bukása után bekapcsoltam az étkezőben lévő ócska rádiót és kivittem magammal a tornácra. Egyszer csak kijött és leült mellém ez a lány. Nekem már ugye kissé homályos volt az őszi éjszaka koromsötét világa, azért a Hold szépen megvilágította arcát. Most látom, így részegen hogy milyen szép is valójában. Sápadt hófehér sárgás bőre ragyogott a novemberi holdfényben. Mivel nem értettük egymást ezért inkább felálltam és felkértem egy táncra az udvaron. Nem volt nehéz a felkérés sem a tánc így hogy volt bennem némi alkohol. A tánc közben végig a szemembe meredt s már valóban nem sok választott el minket egy csóktól de ekkor kivágódott a tornác nehéz fa ajtaja és az édesanyja mordult rá és lengette a kezét hogy jöjjön be mert már késő van. Ő gyorsan elengedett engem s beszaladt. Én is bementem a köpenyemért, elbúcsúztam s megköszönve a vendéglátást kiléptem az ajtón majd a kapun. Az út kicsit rögös volt így hogy a fejem húzott jobbra majd balra. De sikeresen visszaértem s nyomban leheveredtem. Hosszas részeg forgolódás után elszenderedtem. Úgy ahogy voltam ruhástól.

      Hajnalban dübörgésre ébredtem. Tudtam hogy ez csakis valamilyen harckocsi vagy harckocsik lehetnek. Felegyenesedni nem mertem de gyorsan a géppisztolyomért nyúltam és nyomban fel is húztam. A sapkámat is gyorsan a fejembe nyomtam. Társaim mellettem hasaltak és idegesen figyeltek. Kiderült nemsokára hogy a sertéskombiné felől egy német páncélos-egység közeledik erős gyalogsági támogatással. Ezt látván beakartunk ülni a tankba de az mint kiderült nem volt üzemképes állapotban. Kisebb káromkodás után gyorsan kitaláltuk mi legyen. Volt nálunk némi páncéltörő eszköz de ezekkel közel kell menni és borzasztó veszélyes. A szomszédos szakaszban volt egy pár harckocsi amit néhány lövéssel megsemmisítettek a Panzer IV-es német harckocsik mielőtt még tüzelhettek volna. Egyre közeledtek bár a gyalogságot lekaszáltuk utasítást adtam hogy a harckocsikat engedjük az árkaink fölé s miután elhaladtak vessük be amink van ha kell az utolsó emberig! Így is lett s csodával határos módon a tankok sorra borultak lángba egymás után.  A legénységet foglyul ejtettük s jól megbüntettük őket. Olyan kora délután vágott az eszembe hogy mi lehet a lánnyal és családjával. Mivel közel voltak az összecsapáshoz ezért aggódtam miattuk. Társaimnak mit sem szólva rohanni kezdtem. Rohantam, de úgy hogy a csizmám majd elkopott. Mikor odaértem láttam hogy a házat találat érte és ők ott állnak előtte nincstelenül. Mihelyt az öreg meglátott nagyon ronda szavakkal kezdett illetni magyarul. Én közben a lányra néztem aki könnyes szemmel elfordult és csak állt ott. A szívem szakadt meg akkor. Az öreg oroszul is csak azt hajtotta hogy bajt hoztam rájuk és takarodjak a szeme elől. Meg hogy hazudtam nekik.  Hatalmas lelkiismeret furdalással de elmentem onnét.

           Miután visszaértem csodálkozva láttam hogy megérkezett az utánpótlás és indulásra készek vagyunk. A községen átmasírozva keserű szájízzel néztem végig az utakon és házakon. Őt többé aztán nem láttam. Ki tudja mi lett vele. Rengeteget gondoltam rá de furcsa is volt az a pár nap. Sosem feledem azt az éjjeli táncot s azt sem ahogy nézett rám ott és akkor. Végül a foglyaink akik között volt magyar is az ő fülük hallatára jött a parancs: Paslo Budapest!-Irány Budapest!

                                                                                                             Poloznik Dávid

                                                                                                             2019.06.17.