pauleve55 blogja
NovellaAz Igazság felszabadít
Második gererációs holokauszt túlélő vagyok!
Sok évtized kellett, mire ráébredtem, mennyire fontos felvállalnom életemnek ezt a meghatározó részét. Sokat segített Bagdy Emőke pszichiáter meggyőző előadása is. Már tudom, nem vagyok egyedül. Sorsom erőteljes minta, amely hasonlóan megmutatkozik más érintett emberek történetében is. Bátorság kell szembenézni gyerekkorom óta kisértő félelmeimmel, de nincs más lehetőség.
Ugyanis időközben rájöttem, ez a történet nem csak rólam szól.Utam Apukám sorsának végiggondolásán és megértésén keresztül vezet.
Sejtszintü emlékezet, kollektív tudatalatti esetleg az emberiség asztrális síkon tárolt története vagy mondjuk sors, karma, Isteni tervezet...... azt hiszem, ezek az elnevezések pontosan megfelelőek, amikor ráeszmélünk, velünk soha meg NEM történt események emlékeit őrizzük, zsigereinkben valaki másnak a félelmei rángatóznak.
Most visszanézve már annyira okosan és érthetően tudom megmagyarázni azokat az érzéseimet, amik gyerekkoromban szimplán és egyszerűen csak halálos félelemben tartottak.
Bárcsak megvígasztalhatnám azt a tizenegyéves éves önmagamat, aki rémülten sírva menekült ki a Hétköznapi fasizmus címü film iskolai vetítéséről.
Emlékszem, gyerekkoromban sokáig jeges rémület járt át, amikor éjszaka felébredtem. Takarómat a fejemre húzva igyekeztem a sötétben minél halkabban lélegezni. Meg voltam győződve, hogy a német katonák éppen engem keresnek és az életem múlik a sikeres rejtőzködésen.
Érthetetlen, dermesztő félelmemet ijesztően valódinak éreztem.
Gyerekkori álmaimban időnként én is ott voltam a Duna partján és láttam a hosszú sorban, elhagyottan álló levett cipőket. Befejezésül minden alkalommal igyekeztem még a lövés előtt ügyesen vízbe ugrani.
Sikerült!
Sajnos ez a siker nem tudott megnyugtatni, amikor halálra váltan felriadtam.
Szüleimtől segítséget már gyerekkoromban sem várhattam. Hamar megtanultam, szerencsétlen rideg, elutasító anyám az elmebetegség bélyegét ragasztja rám, amint elmondom neki számára érthetetlen gondolataimat.
Talán Apukámhoz kellett volna fordulnom, talán együtt sikerült volna megnyitni a lelkében felépített erős zsilipeket....., de addigra már anyám megtanított félni.
Félni az érzéseim, a gondolataim kimondásától!Gyáva voltam, gyönge és túl fiatal a feladathoz.
Nagyon, nagyon sajnálom!
A koncentrációs táborok barakkjainak látványa, a deszka priccseken heverő eleven csontvázak rettenetes képe lelkemben mélyen, azóta is – még ma is! - saját emlékként él. Szenvedéssel, fájdalommal teli iszonyatos emlékként. Elborzasztó rémület jár át, amikor emeletnyi hullahegyek vagy épp mázsászám összegyűjtött apró gyerekcipők korabeli fotóit látom. Ezeket a képeket nem az együttérző kívülálló szemével nézem. Magam is egy vagyok a foglyok közül. Saját lelkemben érzem a megaláztatás szégyenét, az emberi méltóságától megfosztott kiszolgáltatott, védtelen élőlény halálfélelmét.
Ezek a rémisztően erős érzések álltak utamba, valahányszor megpróbáltam kibogozni furcsa, érthetetlen reakcióimat.
Mint aki elakadt az időben.
Egy ismeretlen múltidőben!
Mint aki megállt élete legsúlyosabb tragédiája napján és azóta is ott rostokol.Hiába járnak az órák világszerte.
Hiába lesz újra tél, tavasz, nyár, ősz.
Hiába telik le az életidő.
Az ő rémült lelke még mindíg egyhelyben toporog. Még mindíg azt az egyetlen elviselhetetlen, megemészthetetlen, elfogadhatatlan, rémisztő szörnyűséget bámulja bénultan, félelemtől tágra meredt szemekkel.
Hirtelen mindent megértettem amikor idáig értem az írásban!
Menetrend szerint mgérkezett a régen várt felismerés!
Köszönöm.Apukám az, aki még most is, síró lélekkel ott várakozik a távoli múltban. Ő az, aki döbbenten áll elviselhetetlen, feldogozhatatlan tragédiája mellett.
Európában egy egész nép kollektív keresztre feszítése folyik éppen. A majd kétezer éves forgatókönyv változatlan, csak a szereplők mások. Pilátust most a német nép játsza Hitlerrel az élen. 1944-ben vagyunk, a hely pedig az ausztriai Mauthausen.
Ide telepítették a német fasiszták 1938-ban azt a koncentrációs munkatábort, ahol leendő Apukám raboskodott 1944 őszétől a 45-ös felszabadulásig. Elképzelhetetlen megaláztatáson, kibírhatatlan szenvedésen ment keresztül ebben a fél évben. Számtalan brutális verést és kínzást kellett elviselnie, de legnagyobb ellenség az éhezés volt. Akik pedig mégis kibírtak mindent, azokat a felszabadulás előtti utolsó pillanatban kivégezték.Valamilyen ősi, állati önvédelmi reflex változtatta bénult tetszhalottá leendő Apukámat. Így került mindössze 23 évesen, harminc kilóra fogyva, elevenen a halottak közé. Megtalálták az amerikai katonák. Testét megmentették és meg is gyógyították.
Csak a lelke maradt ott összetörve, örökre....
Hazatérése után leendő Apukám sérült lelkének kezelésére a legrosszabb megoldást választotta. A tagadást, a néma elfojtást. Mindenáron felejteni akart. Úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Ennek érdekében azonnal megszabadult a karjába tetovált sorszámtól.
Mintha ez változtatott volna emlékein....Soha nem tudhatom meg, hogy későbbi felesége – leendő anyám – milyen szerepet játszott önpusztításában. Egy biztos – anyám a néma elfojtás, az önámító hazudozás nagymestere volt. Mellette a kényszerű, súlyos hallgatást hamar meg kellett tanulni. Attól tartok, lekicsínylő, megsemmisítő erejü beszólásait anyám férjével szemben is ugyanúgy alkalmazhatta, ahogyan később megtette velem. A férje számára életbevágóan fontos nyílt, őszinte kimondást minden áron megakadályozta.
Így Apukám magára maradt.
Rossz döntésére senki sem figyelmeztette.
Sőt, helytelen választását éppen élete párja, a szeretett nő szorgalmazhatta leginkább.
Bár olvasmányaiban élete végéig ezerszer átismételte a történteket, de a deportálásról, koncentrációs haláltáborokról szóló könyvek nem pótolhatták a személyes konfrontációt.
Az életbevágóan szükséges szembesülést, önmaga egyedi, saját történetének elmondását egyetlen regény sem helyettesíthette.
Akármilyen furcsán hangzik is, de Ő nem az elszenvedett kínzásokba halt bele.Önmagát pusztította el, amikor utólag félt felvállalni az őt ért szörnyűségeket. Amikor végleg a náci lágerben rákényszerített áldozati szerepben maradt és megmenekülése után is ragaszkodott hozzá. Szégyen és bűntudat – a lelket pusztító mérgező érzelmek halálos keveréke!
Apukám már jóval korábban ízelítőt kapott ezekből az érzésekből.A származása körüli családi perpatvarok születése óta rombolták testi-lelki egészségét. A zsidó háziurával félrelépő szákácsnő gyermeke lett a bűnbak, akinek idejekorán meg kellett tanulnia, létezése mekkora szégyen!
Ezt az állandó önvádra programozott embert a fasizmus eszméi csak megerősítették saját bűntudatában. Tiltakozás nélkül elfogadta a mérhetetlen, borzalmas igazságtalanságot. Hiszen családja az árja ítéletet már jóval korábban meghozta fölötte.
Saját jogos, valódi ártatlanságában már régóta nem hitt.
Sorsa akkor dőlt el, amikor elvesztette önmgába vetett hitét, belső tartását.
Feladta... valamelyik náci lágerben végleg elveszett vérszerinti apjához hasonlóan, aki szintén önmaga elfogadásának problémájával küszködött. Ezért lehetett mindkettőjüknek fiatalkori – egyes típusú – cukorbetegsége. A Napfonatcsakrához tartozó hasnyálmirígy így reagál, amikor valaki önmagát elítéli, saját személyét megveti, elutasítja.
Emlékszem, egy alkalommal – az 1960-as évek elején – Apukámat még a túlélő sorstársak is megkeresték. Ők csoportosan, együtt utaztak Ausztriába a tábor felszabadulásának évfordulóján rendezett visszaemlékező ünnepségre, de Ő nem tartott velük. Félelme teljesen megbénította.
Akkor, azok a sorstársak segítettek volna feloldani ezt a félelmet. Csak el kellett volna fogadni felajánlott segítségüket. Nem véletlenül keresték – és keresik ma is – egymás gyógyító társaságát a hasonló sorsú emberek. Együtt könnyebb az átélt közös tragédiát végiggondolni, átértékelni, feldolgozni. Ezen a folyamaton mindíg, minden szenvedő léleknek keresztül kell menni.Lehetetlen kikerülni!
Apukám életéből kimaradt ez a gyógyító munka. Háborgó lelkében a pusztító érzelmekkel teli emlékek hamarosan testi – pszichoszomatikus - betegségeket hoztak létre.
Halálos kórokat!
Míg túlélő társai büszkén vállalták származásukat, múltjukat és fasizmus elleni felszólalásokon hallatták hangjukat, addig Ő bűntudattal telve, szégyenkezve lapult. Míg öntudatos sorstársai a nagy nyilvánosság előtt tartott beszámolók során elnyerték az erkölcsi győzelem felemelő, gyógyító erejü jutalmát, addig Ő csöndben begubózott.
Örökre összezárta magát borzasztó emlékeivel.Korai halálát ezek okozták.
Minden fejben dől el!
Egyedül a gondolkodásbeli különbözőség okozta, hogy ugyanezt a megpróbáltatást másoknak sikerült feldolgozni és túlélni.
Akik elszenvedett sérelmeiket bátran felmutatták, mementóként a világ elé tárták, azok képesek lettek fájdalmukon felülemelkedni.Felismerték, hogy szenvedésük csak eszköz volt. Csak egy választási lehetőség.Saját döntésük alapján örökre ragaszkodhatnak megsebzett lelkük kínjaihoz vagy szenvedésüket megoszthatják embertársaikkal, mindenki okulására.
Szenvedni pusztán a fájdalom kedvéért – ez sehova sem vezet.
Leckének, megoldandó feladatnak tekinteni a szenvedést és megkeresni az üzenetét – ez a megoldás.
A lélek szenvedése mindíg, mindenkor magában hordozza a felemelkedés nagyszerű lehetőségét és a végtelen önpusztítás sötét mélységeibe zuhanás tragédiáját is. A fájdalom legmélyebb pontján kinyilnak a lélek kapui és csak a szenvedő emberen múlik, kit enged be. Gyógyító erejü halhatatlan, örök énünk szelíd türelemmel ott várakozik az ajtók előtt, de ugyanakkor a fizikai fájdalmában sikoltó test is felsorakoztatja "büszkeség", "sértett önérzet", "önsajnálat", "bűntudat", "szégyen", "bosszúvágy" nevezetü pusztító szolgáit.
Súlyos, nehéz a döntés! - és nem mindíg sikerül jól választani.....
Apámnak
Teremtőnk Izráel vérét is beléd csepegtette,
személyes sorsoddá vált a világtörténelem,
egy egész nép kollektív keresztre feszítése.
Megkínzott tested túlélt, de meghalt a szellem,
kivégezte az ember gyártotta pokol szenvedése,
hol Isten gyermekei támadtak testvéreik ellen!
Te elszenvedted az áldozatok szégyenét,
önvádad megégetett s elnémított végleg,
súlyos hallgatásba fojtott kínzó emlékezés
hordott sebesült lelkedre sokmázsás terhet,
Mauthausen hiába adott még egy esélyt,
ha pusztítását magadon önként bevégezted
s a beteg test hamar feladta a gyötrő létezést.
Olyan korán elveszítettelek!
De ne félj, tudom jól, örökre bennem élsz,
szólok helyetted, Te diktálod most a verset,
már látod - némaságod védte kínzóid érdekét.
Mondd ki!
Csak a kimondás segíthet!
- Bár tested esendő lehet, de azt soha ne engedd,
hogy hallgatásba fojtsák gyönyörű, Isteni lelked! -
A Végső Felismerés
Gyerekkorom első tíz évének visszatérő rémálma minden alkalommal ugyanúgy játszódott - egy híd fenyegető, rémisztő vas szerkezetén próbálok egyensúlyozni. A leszakadt fém építő elemek egyenesen a mélyben kavargó fekete, zavaros víz szintje alá vezetnek. Küszködve, szenvedve próbálok megkapaszkodni és kúszni a vasgerendák között. Alattam szörnyű mélységben, a beton pillérek körül örvénylik, kavarog a piszkos víz. Halálos rémületben igyekszem egyensúlyozni a lefelé húzó, fekete mélység fölött.
Gyerekkorom másik elgondolkodtató történetét anyám őrizte meg nekem. Életemnek azokban a korai éveiben, amikor a gyerekek még emlékeznek varázslatos létezésünk minden csodájára - én folyton erdei házamba akartam visszamenni.
Faház a sűrű, háborítatlan vadon mélyén. Két-három éves korom táján anyámnak erről meséltem. Köszönöm neki, hogy megértette a kép jelentőségét. Nem felejtette el és később megosztotta velem elvesztett, az évek során túl mélyre süllyedt emlékemet.Harmadik, szinte reflektorral megvilágított útjelző táblám - az öngyilkosság. Változatos helyzetekben, családtagok és idegenek segítségével az erkölcsi megítélés, az anyagi létezésre ható következmények, a túlélőt sujtó lelki terhek színes választékát ismerhettem meg és élhettem át.
Kíváló gyorsított, emelt szintű tanfolyamon vettem részt!Végül még tudni kell, hogy korai teenager éveimben, amikor a többi lány együtt pusmogott és fiúk után leskelődött - engem gróf Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán afrikai vadászkalandjai tartottak bűvöletben. Addigra már túl voltam a Karl May és a Cooper féle indián regényeken. A mesék után úgy éreztem, emelni kell a tétet - valódi emberek igazi történeteire vágytam.
Egy alkalommal anyám megvásárolta nekem a Pöttyös Panni címen futó lányregény sorozat egy darabját. Pöttyös Panniról hamar kiderült, hogy a halálosan megsebzett oroszlánok, felbőszülten támadó elefánt bikák, rinocéroszok vagy vérengző krokodilok mellett nem rúghat labdába. Lelkemben legbelül egy vérbeli kalandor, egy vakmerő, bátor harcos türelmetlenül követelte az újabb merész utazások, az afrikai szafarik történeteit. A véres vadászatok veszélyes világából Pöttyös Panni pityogva menekült.Nem tartóztattam.
Amikor csukott szemmel megláttam a főhőst, a helyszínt és megéreztem az érzéseit, már biztosan tudtam, most ezekről a dolgokról lesz szó.
Megdermedt téli erdő puha csendjében ősz férfi baktat. Minden lépésért meg kell kűzdenie a térdig érő hóban. Visszafogja vastag, meleg túra öltözete is. Írdatlan méretű, ráadás szatyrokkal megtoldott hátizsákját cipeli. Lassan, kényelmesen halad a meredek, behavazott ösvényen. Erős, edzett teste most határozottan érzi az eltelt hatvanhárom évet. Meg-megáll, nézelődik.
Zárkózott, fegyelmezett arcára keserű, sötét ráncokat írt élete. Szeméből hátrasimítja dús, hullámos, fehér haját."Nem kopaszodom. Pedig apám sokkal fiatalabban......... nem számít" - gondolja - "apám ennyi idősen már nem is élt. A fiam? Neki is ennyi haja lenne? " Elhessegeti értelmetlenül kalandozó, fájdalmas gondolatait.
Tudja magáról, évek alatt az önkínzást mesterfokra fejlesztette.
Az erdő végtelen csendje megnyugtatja. Szeme káprázik az erős, meleget mégsem adó téli napsütésben. Körben a hóba öltözött fák ágain csillog, szikrázik a jeges takaró. Lábai mellett, a vakító fehér kupacokban bokrok rejtőzködnek. Jelenlétükről csak kikandikáló apró, piros bogyóik árulkodnak. Nyulak, őzek lábnyomai törik meg a háborítatlan fehér lepel felszínét. Sajnálja, ahogyan bakancsának hátrahagyott kráterei elrontják ezt a tökéletességet.Égbe nyúló fenyők fölső ágairól bandázó varjak kiáltanak rá. "Talán érzik már a tavaszt. Mi másért hagyták volna ott a közeli várost? A csábító utcai kukákat." - elmélkedik félhangosan.
Kifújta magát. Elindul újra.Jól ismeri az utat. Több, mint negyven éve jár ide. Még negyed óra ebben a tempóban, és felér az ismerős tisztáson álló, rönkökből összeácsolt faházához. Remete kunyhójához. Súlyos csomagja egyre nehezebbnek tűnik. Vállai, combjai lépésről lépésre mind erősebben tiltakoznak.
Autóval jött egészen a hegy lábáig, amíg csak el nem fogyott a betonozott út. Elhajtott a hatalmas "Természetvédelmi Terület, Nemzeti Park!" feliratú tábla előtt. Síelők, szánkósok hangos, tarka csapatával együtt érkezett meg a kis hegyi panzióhoz. Játékos, örökmozgó gyerekek hógolyó csatájába keveredett a parkolóban. Fejét kapkodva menekült.
Harminc éve ismerős fájdalom szorította össze szívét a vidáman hancúrozó csapat láttán."Öreg vagyok már ehhez......." - mormogta kedvetlenül.
Régi jó ismerőse, a kis szálloda idősödő tulajdonosa most is szívesen fogadta. Szokásos parkoló helye a zárt, fűtött garázsban, már várta. Letörölgette sárral felfröcskölt, sárga rendszámtábláit - 2 IMP 8 - rend a lelke mindennek. Csomagját hátára vette - "talán holnap lejövök a többiért!" - és elindult. Innen már csak gyalogút vezet a hegyre.
Még néhány fújtató, kapaszkodó lépés és kiér a fák közül. Előtte a tisztáson ott áll erdei menedéke.
Egymásba ácsolt farönkökből épített háza tetején széles kémény. Gondolatban már látja is a kandalló tüzét. Ablakait bezárt zsalugáter védi. Hátul, fedett fészer alatt temérdek tüzifa várja. Még az utolsó langyos, őszi napokon fűrészelte, vágta. Falnak támasztott, kiékelt, magas sorokba pakolta. Minden úgy van, ahogy hagyta. Errefelé az emberek ismerik egymást. Figyelnek egymás értékeire is. A nemzeti park lovas, kutyás őrei elriasztják a rossz szándékkal érkezőket. Előrelátó volt. A kandallóba bekészített tüzelő három hónapja várja ezt a pillanatot. Készségesen lángra kap, pattog a száraz fa. Átfázott testét lassan életre kelti az áradó meleg.Most érzi először a megérkezés könnyű lebegését. A lángok ősi, megbabonázó varázsát.
A fedett, védett barlangjában elrejtőző ősember százezer éves, megkönnyebbült sóhaja szakad ki mellkasából.
"Ez az érzés örök" - gondolja - "az űzött vad biztonságos menedékbe ért."
Odakinn mindent beborít a korai, hirtelen lezuhanó, téli alkonyat. Csak a hideg, fehér takaró világít kísértetiesen.
Mintha a vakító lepel még nem lenne elég vastag - havazni kezd. Súlytalanul libegő, nagy pelyhekben érkezik az égi ajándék.Petróleum lámpát gyújt.
Táskájából előkerülnek szendvicsei, ásványvize. Lángok fölé függesztett nagy fazékban havat olvaszt kézmosáshoz. Karika gyűrűjét óvatosan leveszi.
"Ki ne öntsem a vízzel."
Úgy őrzi a kis darab aranyat, mintha az élete múlna rajta. Pedig már régóta nincs, aki elvesztését számonkérhetné.
Hányszor járt már itt?! Hány év, mennyi emlék köti ide.
Ez a szoba szinte egész életének tanúja.
Valamikor régen ő készítette a különböző fajtákból válogatott, nyers fa lambériát is. Körben, a falakon fehér, sárga, vöröses rózsaszín lécek váltakoznak. Művészi erezetük a természet munkáját dícséri. Végignéz a felfüggesztett, díjnyertes agancsokon, méretes vaddisznó agyarakon.
Igen! Vadászni, azt nagyon szeret.
Dupla csövű, sörétes fegyverét most is elhozta magával. Ez a winchester már évtizedek óta kiszolgálja. Kint az éjszakai erdőn, a magas les rejtekében élet halál ura lehet. Szájában most is érzi az ölés hatalmának ízét. Daliás szarvasok élete árán megszerzett trófeái - mind mind külön történet. Az erő, a leigázás, az uralkodás története.
Értelmetlen vérengzésre soha nem vágyott. Mindíg beérte az engedélyezett, kilőhető vaddal. Saját lelkiismeretével - és a vadvédelmi hivatallal is - békességben van. Egész életében mindíg a becsületesség útján járt. Azt gondolta, aki tisztességes a magánéletében és a munkájában is, az sorsától elnyeri jutalmát.
"Hát.... mégsem." - ingatja fejét keserűen.
Bámul a tűzbe, könnye végigfolyik arcán. "Tavasszal lesz harminc éve... " - gondolja.
Az a harminc év előtti nap mindent megváltoztatott. A baleset minden pillanatát újra meg újra átéli. Szakadatlanul, vég nélkül. Szenvedése semmit sem enyhült.
"Mekkora örömmel készültünk első közös vakációnkra azon a tavaszon!" - emlékei elragadják.
A gyerek már betöltötte a kettőt. Egyre többet beszélt. Nagyokat nevetett. Kiegyensúlyozott, csupa élet kisfiú volt.
Anyukája pedig a legdrágább angyal, aki valaha földre szállt. Csendes, szelíd asszony. Megfontolt, elgondolkodó. Gyönyörű. Életének egyetlen, igazi szerelme. A hozzá rendelt lelki társ.
Még szinte el sem indultak...... egy órája vonatoztak...... amikor megtörtént.....
A folyó nyugati ága fölött robogtak épp. A kerekek megszokott zakatolására a híd több hanggal magasabb, fémes csattogása válaszolt. Állt az ablaknál és a vas szerkezet tartó oszlopait figyelte. Háta mögött a fülkében anyja karjában aludt a kicsi.
Hatalmas robaj hallatszott.
Megremegett és őrült mozgásba lendült minden. Csikorogva, sivítva rázkódtak a vasúti kocsik.
A padlóra zuhantak.
Megpróbálta kiszabadítani lábát az egymásra torlódó ülések közül. Helyéről kirobbanva, az ablak millió szilánkot szórt arcába. Körben felnyársaló, éles fém darabok meredtek elő.
Kisfia üvöltött.
Felesége sápadt arccal, mozdulatlanul feküdt. Ijesztően természetellenes, kicsavarodott helyzetben. Teste összepréselődött a keskeny, szük helyen. Mellette a gyerek kapálózott beszorulva.
Szörnyű, rettenetes volt a felismerés pillanata.
Erős rántással kiszabadította magát. Meglepődve látta, hogy egyik lábfeje előre, másik hátrafele néz. Csodálkozásra nem volt idő. Kisfia felé nyúlt...... de hirtelen a mozgás megváltozott.
Érezte a zuhanást.
A levegőben megpördülő kocsiból a törött ablakon keresztül repült ki.
Ebben az örökké tartó pillanatban higgadt nyugalom árasztotta el. A biztos halál nyugalma.
Tisztán látta a feje fölött ívelő hatalmas, szürke, fém szerkezetet. A folyó felé néző, boltíves merevítő gerendákat. Egy férfit, aki próbált megkapaszkodni rajtuk. Kapálózva lógott ég és föld között. A kiszakított korláton keresztülsodródó, összegyűrt, félig lelógó roncsokat. A zavarodottan kiabáló rémült, sebesült embereket. A piszkos, mély vízben álló beton pilléreket. Körülöttük pörgő örvényekkel. Egy felbukkanó majd ismét elmerülő fejet. Alatta a folyó sötét, zavaros áradatát.
Tiltakozás nélkül merült a hideg vízbe.
Fölötte, a felszínen felismerhetetlen, fekete árnyékok úsztak. Lentről a szürke, homályos mélyből előtüntek a megcsavarodott, eltorzult roncs körvonalai.
Tudta, belül ott van az a két ember, akik nélkül semmit sem ér az élete.
Velük akart maradni.
Meghalni.
Utolsó emlékében a folyó kavicsos medrében fekszik.
Utolsó pillantása őrzi a beton pillér víz alatti lábazatának képét.
Kórházban tért magához. Felszínre vetette a víz. Kidobta magából a folyó.
A parton dolgozó mentőcsapat talált rá. Aznap rengeteg munkájuk volt. Rutinból, gyorsan újraélesztették. Könnyű eset volt a sok vérző sebesült mellett.Törött lába, kisebb-nagyobb zúzódásai gyors gyógyulást ígértek.
A feleszmélés iszonyatos időszaka következett. Hiába volt tiltakozás, harag, sírás.
Hiába a nyugtató gyógyszerek. Szörnyű valósága nem változott.Elvesztette őket.
Testük napok múlva, a kiemelt roncsból került elő.
Érezte, belül összetört.
Végervényesen.
Örökre.
Az emlék ismét leteríti. Harminc éve őrzött fájdalma változatlan erejű. Akkor, ott a hídon műszaki hiba miatt ütközött össze két, egymással szemközt rohanó szerelvény. Az újságcikkek, a híradók műsorai hamarosan feledésbe merültek.Újabb tragédiák vagy épp az öröm hírei érkeztek.
A világ továbblépett. Csak ő utazik még most is, lélekben azon a vonaton."Más ember pszichiáterhez jár...." - villan agyába a gondolat. Mint mindíg, most is azonnal elveti. Még soha, senkinek nem beszélt érzéseiről. Nem lenne képes hangosan kimondani fájdalmát. Kitenni magát mások ítéletének. Mások véleményének. Segítség nélkül, magányosan szenved.
Barátai sincsenek. Attól fél, társaságában az emberek csak a kibeszélhető, szaftos tragédiát keresnék. Távoli, ritkán látott rokonai együttérzésétől kétségbeesetten menekül. Miattuk gyűlöli az ünnepeket. Környezete régóta különc remetének tartja. Ő pedig igyekszik saját lelkére is rákényszeríteni az erdő vadjaival szemben olyan jól működő erőszakot. Érzésein uralkodni akar, mindenáron.
Fát pakol a vörösen izzó parázsra. Ennyi kitart reggelig. Bebújik hálózsákjába. Fekhelyét az évek során elejtett állatok kikészített, puha szörméi borítják. Lángok imbolygó, táncoló fényei világítják be a szobát. Meleg van, csend és béke.
Csak a lelke nem talál nyugalmat.......
Lidércnyomásos éjszakája nem hoz felüdülést.
Visszatérő rémálmában újra és újra megmenti gyermekét, de a partra vonszolt, tehetetlen testről újra meg újra kiderül, hogy nem élő emberé. Pont olyan, mintha igazi gyerek volna, de nem az.
Csak egy játék baba. Álmában tudja, nincs több lehetősége......Pokoli lelkiismeretfurdalással ébred. Az önvád felemészti minden energiáját.
Izzadtan, összetörten forgolódik.
Újabb felületes, zaklatott álomba merül. Felesége mosolygó arcát látja.
Megnyugtatja ismerős, szelíd hangja.
- Tudnod kell.... Nem te vagy az oka. Az hogy túlélted, nem bűn. - Háborgó lelke már majdnem lecsillapodik - amikor felébred! Megint, ezredszer is átéli az iszonyatos veszteséget. Ismét magára húzza a kiábrándító valóság mázsás terhét. Lassan, kínlódva feltápászkodik. Észre sem veszi a zsaluk résein beszűrődő tiszta, ragyogó téli napsütést.
"Meddig tart még ez? Nem bírom tovább!"
Megnyomorítja bűntudata, amiért nem volt képes megmenteni őket. Biztosan érzi, méltatlan az életre. Túléléséért állandó, végtelen fájdalmával vezekel.
"Bárcsak meghalhatnék....."- sóhajtja.
Időtlen idők óta szenvedő lelke, megkínzott teste egyszerre roskad össze. Egyetlen kiutat lát csak, bármennyire is erőlteti kimerült agyát.
Megadja magát.
Nehezen mozduló kezekkel kotorászik holmija közt. Megtalálja fegyverét. Mindkét csövet betölti a lórugásnyi, sörétes lőszerekkel.
Hirtelen iszonyatos röhöghetnéke támad. Mégis mire gondolt? Ha az első nem lenne elég, majd utánaereszt egy másodikat is?
"Ha-ha, most megváltozott a felállás. Te leszel a fegyver mindkét oldalán." - vihogja önmagának idétlenül.
Körülnéz kis szobájában és józan, hideg fejjel felméri a várható következményeket.
Egy jól irányzott, sikeres lövés itt bent mindent tönkretenne. Mindíg pedáns ember volt. Útálja a piszkot, a rendetlenséget. Kinyitja a bejárati ajtót. Odakinn a természet teljes díszben pompázik. Valósággal mellbe vágja a hideg, erős hegyi levegő. Letérdel a hóba, kitámasztott winchestere csövét pontosan álla alá igazítja.
"Igen, igy jó lesz." - szólal meg gondolataiban a gyakorlott vadász.
Tekintetét a kristálytiszta, kék égre emeli.........
- . -
Fönt, a sötét nézőtéren a Nagy Rendező indulatosan kopogtatja vörös bársony ülésének karfáját.
- Most már komolyan mérges leszek. Legutóbbi életében, amikor anyagi testet viselve a Földön tevékenykedett - na akkor is, pontosan így megfutamodott.
Meg azelőtt és azelőtt is! Ez egy megrögzött öngyilkos.
Amikor feladatát túl nehéznek érzi, egyszerűen kiszáll.
Megsértődik! Haza menekül.
A Végső Felismerés előtti pillanatban feladja. Mennyi elvesztegetett idő, hány elpazarolt élet van már mögötte.
Utána, a kiértékelő meghallgatáson már hiába mentegetőzik, fogadkozik nekem. Mindíg újra kell kezdenie.
Legutóbb megmondtam, a Végső Felismerés nélkül a szemem elé ne merjen kerülni! Mikor tanulja meg a leckét végre?!Be kell avatkoznom. Akció indul, Angyalok!
A két kisfőnök, Mihály és Gábriel somolyogva kacsint össze.
- Mostanában az Öreg folyton Charlie angyalait néz. Már kívülről fúj minden folytatást. -
Fénylő szárnyaikat suhogtatva, sietve munkába lendülnek.
- . -
Homlokán hűvös fuvallatot érez. Mintha láthatatlan, könnyű szárnyak érintenék hangtalanul. Lelkét rég elfeledett, csodálatos érzések árasztják el.
Megdöbben saját felelőtlenségén. Fegyvere csövét lassan, óvatosan fordítja el arca közeléből. Térdeléséből megkönnyebbülten, boldogan emelkedik fel - vissza az életbe.
Terhétől megszabadulva mélyen belélegzi az erdő illatait. Mintha lehullana a hályog........ szeme csak most nyílik a természet csodáira. Az éjszaka frissen leesett havat milliónyi szikrázó gyémánttal szórja be a napsütés. Szemközt, az öreg fenyőn fürge mókus csapat sürög-forog. Bozontos farkukkal egyensúlyozva ugrálnak ágról ágra. Fölrebbentenek sok apró, vörös-barna madárkát. Harkály kopácsolása visszhangzik a csendes tájban. Énekes madarak tavaszt jövendölő csicsergése válaszol.
Elvarázsolja a kívül zajló, újra felfedezett élet.
Gyönyörű, csodálatos élet!
Most már látja, mennyi szépségtől fosztotta meg féltékenyen őrzött, el nem engedett fájdalma. Rájön, önként zárkózott be a saját maga teremtette pusztító, elviselhetetlen világba. Felismeri a megnyugvás, a beletörődés gyógyító hatalmát.
"Istenem, adj erőt elviselnem a megváltoztathatatlant,
adj erőt megváltoztatnom a megváltoztathatót
és adj bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közti különbséget"- motyogja magában a régóta ismert, most értelmet nyert szavakat. Hálás, amiért lelkének terheit leteheti. Megérti, amin földi létezésében nem változtathat - az már isteni felségterület. Ott neki már nincs hozzáférése az események menetéhez. Bizalommal át kell adnia az ügyintézést egy magasabb hivatalnak.
Új, friss energiával lép be házikójába. A boldog jövő távlatai nyilnak meg elméjében. Visszakapta életét. Még annyi mindent szeretne csinálni. Annyi eltemetett, sutba dobott tervét kell most megvalósítania.
Érzi, újra él!
Kitakarít, rendet rak. Rámolás közben elhatározza, igenis elfogadja a minap felajánlott, nyugdíj mellett végezhető munkát. Dehogyis írja le saját magát! Ezentúl magához veszi minden nap megérdemelt örömét, sikerét, boldogságát. Mostantól sorsának változtatható részletein munkálkodik. Karmikus falait többé nem próbálja fejével, nekifutásból ledönteni. Nem a mindenáron kiszabadulás a lényeg. Az eleve elrendelt, kijelölt határok közt kell a csodát megvalósítani.
Egyre jobban élvezi az új gondolkodásmódot. Látja, ez szolgáltat megoldást mindenre.
Gyors evés után megújult energiával indul el. Egy óra oda, egy vissza. Még sötétedés előtt megfordul a szállodánál, autójában hagyott csomagjaival. Úgy döntött, marad néhány napig. Megújult látása felfedi előtte a természet szépségeit. Ezt akarja kiélvezni.
Tisztán érzi az egység élményét. Az erdő, a fák, az állatok mind hozzá tartoznak. Közösen, együtt alkotják az egész, titokzatos létezést. Mélyről fakadó, erős elhatározását hangosan ki is mondja "Soha többé nem ölök!"Lelke szárnyal. Biztosan tudja, most megértette létezése minden titkát.
Határtalanul boldog......
- . -
Fönt, a sötét nézőtéren a Nagy Rendező elégedetten dől hátra vörös bársony karosszékében.
- Végre. Rátalált a Végső Felismerésre. - mondja megkönnyebbülten.- Most már megkaphatja, amire olyan nagyon vágyott...... - szól és a szája szögletében bújkáló ici-pici, szinte láthatatlan kaján mosollyal inti munkára angyalait.
Enyhe, hűvös fuvallat mozdítja meg a hóval terhelt, jéggé fagyott ágakat. Mintha láthatatlan angyalszárnyak suhintanák meg az öreg fákat. Nagy hó kupacok esnek le a megrezdült gallyakról. Útja vén, korhadt tölgy alatt vezet. Varázslatos, emelkedett boldogságában észre sem veszi az előjeleket.
Hirtelen, váratlanul dől rá az életébe belefáradt, sok mázsás fa. Még hallja a fülsiketítő reccsenést. Az eltörő ágak csattogó ropogását. Aztán elcsendesedik minden.
Megfagyott testére másnap, túristák találnak rá. Teljesen betakarják a kidőlt, öreg fa leszakadt ágai. Gallyak közti, keskeny nyíláson át tekint az égre tágra nyílt, üveges szemekkel. Arcára üdvözült mosolyt varázsolt a halál.
A biztos tudás, a Végső Felismerés átszellemült mosolyát.
- . -
- Nnnna. Végre. Ketten csak összehoztuk.....
De legközelebb emlékezned kell, milyen súlyos dolog szívből kívánni valamit. Mert tudod megtörténhet, hogy pontosan AZT a kívánságodat teljesítem............
Utóirat
A rémület csúcsa a hídpillér vízalatti részének látványa.
Most pedig vakmerően ugorjunk fejest létezésünk egy soha be nem bizonyított, de soha meg sem cáfolt lehetőségébe!
Lehet, hogy egyszer ott feküdtem tágra nyilt szemmel a folyó kavicsos medrének alján?!Lehet, hogy annak a fizikai létezésemnek utolsó éber pillanatában a felettem tornyosuló piszkos szürke vizet, az éppen elhaladó hajó sötét körvonalait, a vízben terpeszkedő súlyos beton hídpillért érzékeltem?!
Néhány évtized alatt kiegészült a befejezetlen álom. Mára már sejtem a történet befejezését is. Egyszerre világos és érthető lett minden, amikor hozzáfogtam az anyámtól hallott régi családi történetek leírásához.
Anyám bátyja 1923-24 körül öngyilkos lett - Dunába ugrott a Déli Vasúti összekötő hídról.
Ez még nem igazán meggyőző, de itt a folytatás – öngyilkos nagybátyám igazi művészként csodálatosan hegedült, bár sohasem tanulta a hangszeres zenélést. Egyszerüen csak TUDOTT és imádott hegedülni és hangszert készíteni. Megszületésem utáni időszakban anyámnak erős belső sugallata támadt, miszerint a gyereke fantasztikus, sikeres hegedűművész lesz. Lelki szemeivel már látott is a szinpadon állni.
Sugallatának fontos tényezőjeként a gyerek megváltoztatja családi nevét és Pál Éva művésznéven válik sikeressé. Tehát egyszerre férfi és női nevet viselve fogja elkápráztatni a világot zenélésével.
Na! Tessék!
Itt és ekkor lett világosság!
A gyerek - én magam - egy férfi, aki hegedűművész és aki egyszer ott feküdt a folyó kavicsos medrének alján és létezésének utolsó emlékeként látta a magasan fölé tornyosuló piszkos vizet és a híd beton tartópillérének lábazatát.
Lehet, hogy - előbb mint leendő anyám bátyja, majd pedig mint gyermeke - a folytonosság felismerése érdekében üzenetet küldtem egykori húgom - későbbi anyám felé - a gyerek az a férfi, aki hegedűművész?!
És hogy életemben miért kapott meghatározó főszerepet az öngyilkosság, mint megoldandó probléma? - na ezt már kérdeznem sem kell!
Önmagam által saját magamnak küldött üzenetem célba ért.
Itt és Most
Fenkölt, nagyszerű dolgokhoz sokszor a leghétköznapibb módon juthatunk hozzá. Mintha a krumpli, sárgarépa, káposzta kupacai mellett drágakövet és szellemi megvilágosodást is árúsítana a zöldséges.
Kimérve, kilóra.Spirituális megvilágosodást!
Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel az elvont dologgal. Csak üres szó, amit a beavatott kevesek érthetetlen - szinte kérkedő - magabiztossággal ismételgettek.
Végighallgattam, elolvastam sok emelkedett spirituális élménybeszámolót. A villámcsapás erejével érkező tisztánlátás magasröptű történeteit. Természetesen a lényeget még mindíg nem értettem. Egyszerre lettem egyre kíváncsibb és elkeseredettebb.Ez a megváltó, nagyszerű élmény végleg kimarad életemből?!
Mi az oka, hogy engem elkerül a sorsfordító energiaátvitel szentséges megnyilvánulása?!
Nem adtam fel, kerestem, kutattam.
Célom valami hatalmas, elementális élmény megszerzése lett. Biztosan tudtam, egy ilyen jelentőségű fordulópont csak mennyei külsőségek közt érkezhet. A harsonaszó, az egek megnyílása és a többi színpadi kellék mind ott sorakozott félretájékozott elmémben.
Kitartóan vártam, kerestem - üldöztem! - a csodát.Eltelt néhány év, mire észrevettem
Héééé..... én már benne élek ebben a csodában.
Az élmény észrevétlenül, szinpadi külsőségek nélküli csöndben érkezett. A csodát nem látványos megjelenése, hanem halk, szorgalmas munkája jellemezte.
Határozottan emlékszem a nagyszerű eseményre, ami jelenlétére figyelmeztetett.
Hosszú - legalább másfél évtizede tartó - biciklizős pályafutásom során mindig idegenkedtem az alkonyati félhomálytól, az este sötétségétől. Több kiváló első és hátsó lámpával, fényvisszaverő ruházattal felszerelve, az autóforgalomtól független, biztonságos kerékpárúton sem akartam belevágni az esti biciklizés kalandjába. Csak azt tudtam hogy félek, amiért nem látom a megszokott - egyébként csukott szemmel is ismerős - tájat. Az utat, aminek minden egyes buckáját és döccenőjét megtanultam már.
Reszkető, bolond idegességgel akartam úrrá lenni az egész helyzeten. Már elinduláskor látni akartam a tíz kilométeres út minden kavicsát, minden bokrát, minden percét. Mindent látni, mindent irányítani, mindent uralni, ami ezen a hosszú úton előfordulhat.Sőt!
Ráadásnak még azt is ki akartam találni, hogy vajon mi is történhet velem esetleg, talán, mondjuk, ha.......
Félelmemnek a valós fizikai tevékenységhez köze nem volt - a "nem látás" rémisztő gondolatából fakadt.
Aztán eljött a nap, amikor kényszerűségből esti sötétségben kellett hazaindulnom.
Eltekertem a kihalt strand sövénye és a téli magányában árválkodó kemping üres faházait határoló drótkerítés mellett. Lassan elhagytam a városszéli parkolóban álló utolsó közvilágítási lámpa halovány, sárgás fénykörét. Körülöttem fekete ágaikkal a sötét égbolt felé mutogattak a tavaszról álmodó, megkopaszodott fák. Előttem sűrű, ködpárás feketeség borította az ismerős vidéket.
Egy toronyugró vakmerő elszántságával vetettem bele magamat.
Fura, érdekes, felemelő dolog történt.
Rövid kapkodás után egyszerre csak úgy éreztem magam, mint a víz alól végre felmerülő fuldokló. Könnyű, egyszerű lett minden. Csodálkozva néztem kormányra erősített, két-három méterre elvilágító lámpáim fényét.Ezért féltem?
Emiatt aggódtam?
Hiszen mindenem megvan, ami itt és most, pillanatnyilag kell. Éppen annyit látok az útból, amennyi szükséges a következő mozdulat, az újabb pedál tekerés megtételéhez.
Fejem fölött az éjszakai ég fekete magasában gágogva vonuló, hangoskodó vadlibák, körülöttem a puha csönddel betakaró sötétség, előttem saját kis világom biztonságos, apró fénykörei, lábaimban a kellemes elfáradás melege, lelkemben a célbaérkezők derűs nyugalma.
Megtaláltam a megoldást!
Félelmem ellenszerét.Az itt és most bizonyosságát.
Mi másból is áll a hosszú kerékpárút, ha nem egytekerésnyi, egyszusszanásnyi pillanatokból. Egyszerre csak egyetlen ilyen apró rész megoldásán kell dolgoznom. A következő, majd pedig azután elkövetkező kicsi szakaszokkal most nincs dolgom. Pillanatnyi valóságom két fehéren világító lámpám fénysugarának határáig terjed. Így van ez minden pillanatban. Az elmúlt útszakasz kísértő, szörnyű feketesége vagy az eljövendő sötét buktatók nyaktörős halálfélelme csak gondolataimban él.
És csak akkor, HA ezt bolond módon megengedem!Létezésem valóságának egyetlen igazi pillanata éppen most történik.
Hihetetlen megkönnyebbüléssel tekertem hazafelé. Már akkor éreztem a felszabadító élmény jelentőségét.
Ez a bicikliút nem más, mint az életem.
A sokszor sötét, buktatókkal teli, ijesztően súlyos életem. Az élet, amit annyi éven keresztül legyőzni, uralni akartam. Amit veszélyes ellenségnek éreztem. Hiszen soha nem tudhattam, mi következik holnap, jövőre, majd, egyszer.....!
Éppen csak egy valamivel nem foglalkoztam - a mindenkori most pillanatával. Sokkal érdekfeszítőbb volt félelmet gerjeszteni elmúlt rémségek újrajátszásával, eljövendő esetleges tragédiák élethű elképzelésével. Miközben én magam rémülten kóboróltam a múlt és a jövő álombéli, elképzelt vidékein, addig a jelen pillanat nélkülem zajlott.Irányításom, felügyeletem nélkül.
Egyszerre annyira tisztán láttam nemcsak elkövetett hibáimat, de a nyilvánvaló megoldást is.
Életem jelen pillanataiban kell tevékenykednem.
Csak itt és most van hatalmam, teremtő erőm. A józan ész fehér fénnyel világító lámpája megmutatja a valóság határát. Ez az én kis játszóterem. Amit itt teszek, az hat a következő pillanatokra. Így teremtek jövőt a valóságos jelenben. Egyetlen dolgom kitartóan tovább tekerni. Egyik jelen pillanattól a másikig. Ahogyan kitartó pedálozással biztonsággal elérem - a bicikliút városi kezdetén szemmel nem látható - falusi otthonomat, úgy érem el a mindenkori mostban végzett kitartó szellemi munkával jövőbeli célomat. Ezen az úton jól karbantartott biciklimet a határozott erős szándék helyettesíti.
És még valami... a bizalom.
Ahogyan képes voltam a sötétben is bizalommal elhinni a betonozott kerékpárút létezését, úgyanúgy bíznom kell saját életutam-élettervem meglétében is. Bizalommal elfogadni, hogy az út ott és akkor is továbbvezet, ahol folytatását én már nem látom.
Életem ésszerű, célravezető terve állandóan működik. Még akkor is, ha számomra most éppen nem áll össze a kép.Csak engednem kell, hogy az út vezethessen.
Bennem erős a szándék, de a rámenős, makacs akarat nem segít. Csak a csöndes bizalom...
Bizalommal engedem, hogy belül megszólaló - határozott - megérzéseimmel kitáblázott utam vezessen.
Tudom, egy emelkedett magasabb helyről - a tervező irodájából - minden belátható, tisztán érthető. Onnan észrevehető, hogy a most értelmetlen tragédiának, véletlen szerencsének vagy épp hétköznapi dög unalomnak tűnő történések egy ésszerű terv előrevivő részletei.
Mostani nézőpontom azonban jobban hasonlít a sötétben biciklizés élményéhez.
Tehát a számomra elérhető, kisebb részletekre koncentrálok.ITTés MOST.
Nem könnyű munka.
Egóm gondoskodik az akadályokról.Ő személyiségünknek az a része, amelynek egyetlen célja megakadályozni az itt és most valóságos pillanatának átélését. Ő az, aki félelemmel telve a múlt szörnyűségeibe visz, ő az, aki egy habókos, fellegekben járó jövendő rózsaszín labirintusába vonszol. Indulatos, elégedetlen, uszító hangja fejünkben huszonnégy órás gondolatmenést okoz. Elképzelt konfliktusok, soha el nem hangzott beszélgetések, idejétmúlt viták önigazoló párbeszédeit ismételgeti vég nélkül valóságtól elrugaszkodott, hamis világában.
A hazugság és az önbecsapás mestere.Működési területe kizárólag a képzeletbeli tegnap vagy az álombéli holnap. Ha kitartó noszogatásának engedve folyton a múltba vagy jövőbe révedünk, egónk magához ragadja mindannapjaink irányítását. Innen kezdve a valóságtól elszakadva egy elképzelt, délibábos világban élünk majd. Egy valamiben biztosak lehetünk - a tényszerű valóság hamarosan összeütközésbe kerül az egónk alkotta álomvilággal. Amikor ezt a meccset az ellenségesnek vélt valóságos külvilág elveszti, akkor már egész hazug életünk vesztésre áll.
Hiszen elkövettünk egy óriási hibát.
Amikor az itt és most tényszerű jelenét csillogó, tiritarka, érzelmekkel és indulatokkal túlzsúfolt szappanoperára cseréljük, megszakítjuk a kapcsolatot, mely összeköt valódi szellemi lényünkkel.
Azzal, aki az igazi emberi értékek ismerője.
Azzal, aki biztos kézzel vezet az anyagi világ erkölcsi buktatói közt.
A megérzéssel, a belső hanggal, aki mindíg ismeri a helyes utat.
Amikor a szellemi program több-kevesebb sikerrel, de már működik, akkor az egó másképp ügyeskedik. Kedvence az önmarcangoló, őnkínzó szenvedés. Saját személyünk megvetésére, elítélésére, lebecsülésére buzdít. Amikor a lenullázott önbizalom, a megsemmisített önértékelés, a szégyen és bűntudat kínjai elől múltba, jövőbe - drogba, alkoholba! - menekülünk, egónk tervét követjük. Elhagyjuk a valóságos jelen pillanatot.
Azt, hogy saját egójával valamely embertársunk hogyan küszködik - azt nehéz első ránézésre megmondani, de az biztos, hogy odabent küzdelem zajlik.
Erről a vívódásról szólnak a történeteim.
Otthon
„Egyszer régen én, Csuang Csou azt álmodtam, hogy pillangó vagyok,
csapongó pillangó, amely szabadnak és boldognak érzi magát, s mit
sem tud Csouról. Hirtelen azonban felébredtem, és íme, én voltam az,
a valóságos Csou. Most aztán nem tudom, vajon Csou álmodta-e, hogy
pillangó, vagy talán a pillangó álmodja éppen, hogy ő Csou? "
Ötvenhat éve vagyok itt. Nem volt könnyű.....
Valamikor a kezdet kezdetén, már megszületésem előtt nyilvánvaló lett, hogy bőven jut majd fájdalom, szenvedés, tragédia. Esélyeim rendkívül rosszak voltak. Azt a pozitív energiát, ami földi létezéséhez, anyagi testéhez köti a megszületni akaró lelket - pont azt nélkülöztem. Ahogyan a test gondoskodik az új test létrehozásáról úgy az anyai léleknek is gondoskodnia kell a nehéz munkáját, legújabb sorsfeladatát megkezdő lélek fogadásáról.
Számomra fogadás helyett az elutasítás jutott. Amikor bevágódik az ajtó a lélek előtt, akkor a test fennmaradása is veszélybe kerül. Meghaltam megszületésem közben. A nem várt vendég sorsa ez. Hiányzó lelki kötődésemet újraélesztéssel helyettesítették.
Mint valami alkalmazkodó, udvarias vendég, első éveimben még kétszer felajánlottam távozásomat. Orvosi segítséggel testemet, drága Apukámtól kapott szeretettel lelkemet sikerült visszarángatni földi létezésembe.
Rövid, kűzdelmes élete minden napján segített, marasztaló szeretetével támogatott.
Halálakor összeomlott egész világom.
Ezután sok év telt a fájdalom hajhászása, az anyámra mutogató vádaskodás, a látványos szenvedés jegyében. Két házasságom, majd pedig özvegységem valódi célja is a bűnhődés, megaláztatás megszerzése volt.
Gyerekeim vétlen áldozatokká váltak.
Csak rohantam, rohantam, egyre távolodva a lélek értékeitől és legfőképp a szeretettől. Én magam váltam eszement pusztításom legfőbb célpontjává.
A kijózanodás, a felébredés áldásos, gyógyító útjára testi létezésem, egóm akaratának megkerülésével, észrevétlenül léptem. Mondhatni a hátam mögött, titokban folyt a munka és érlelődtek a feltételek. Létezésemnek az a szellemi résztvevője, akiről eddig nem is tudtam, lassan, lépésről lépésre készítette elő a változást. Apránként, egyenként dobta szemétbe az akadályozó, visszahúzó érzéseket. A pusztító indulatokat. Egyszerre csak elfogyott az őrült, félelmektől hajszolt menekülés üzemanyaga.
Idebenn lejárt, elhallgatott az állandó balsejtelmeket, önvádaskodást harsogó lemez.
Felváltotta a csend, béke, nyugalom.
Olyan egyszerű és vidám lett minden, hogy az már nekem is feltünt. Ilyen érzés lehet, ha egy nap arra mész haza, hogy valaki meglepetésképpen alaposan, mélyrehatóan kitakarította eddig eléggé elhanyagolt lakásodat.
Álltam lecsillapodva, elcsendesedve megújult belső otthonom közepén és a hazaérkezés boldogsága töltött el.
Megérkeztem.
Biztosan tudom, ide indultam. Ez a célállomás.
Sőt! Az indulási hely is ez.
Visszaértem réges-régen, apró gyerek koromban elhagyott lelki otthonomba.
Minden megváltozott. Elkezdtem másképp érzékelni a körülvevő természetet. Mélyebbnek, tartalmasabbnak tűnik a látvány. Felerősödött térlátással teljes gazdagságában látom a csodálatos világot, ezt a gyönyörű életet. Hálás szemmel, tisztelettel figyelem az apró részleteket.
Megváltozott a dolgok fontossági sorrendje.
De nemcsak kifelé hat ez a változás. Életem történetét is másképp látom. Kis önző panaszaimon felülemelkedve ma már tudom, hogy anyámnak milyen sokat köszönhetek. Sokáig abban a tévhitben éltem, hogy a szülő köteles jót, szeretetet adni gyerekének. Pedig a szülői munkaköri leírás pusztán a nevelést, a tanítást tartalmazza. Az is példa mutatás, amikor a szülő rossz példát mutat. Ilyenkor is megvalósul a nevelés, oktatás. Ennek a leckének saját, személyes értelmezése már a gyerek dolga. Ügyes, szemfüles diák legyen a talpán az a gyerek, aki feladat megoldásul ezt a negatív példát kapja, lejátszandó sorsa történetének ezt választja. Aki ilyenkor nem ragad le önmaga fájdalmánál, sértettségénél, szenvedésénél, hanem eltökélten színére forgatja szülője visszájára ráncigált nevelési elveit.
Ötvenöt év után végre sikerült észrevennem a megtisztelő feladat jelentőségét. Anyámmal együttműködve tökéletes lehetőséget teremtettünk tisztánlátásom, szellemi fejlődésem kiteljesítésére.
Hiszem, hogy döntések és választások sorozatos útelágazásai révén létrejött mostani életem összes lehetséges variációja megtalálható létezésünk számunkra ismeretlen, párhuzamos dimenzióiban.
Ott él az az ÉN, aki minden rossz, fájdalmas tapasztalatom alkalmával hozzájuthatott az éppen ellentétes - boldog, vidám - élményekhez. Ha életem összes gondjának, bajának, tragédiájának ellentétét ő élte meg, akkor minden bizonnyal elégedett, sikeres emberré vált.
Van egy kedvenc álmom............ őróla szól.............
- . - . -
Anyámnak, aki örökre megkeseredett, amiért családjának városi proletár szegénysége miatt soha nem válthatta valóra gyerekkori balerina álmát és aki képzeletében a Pál Éva művésznevet választotta nekem.
Apunak, aki fiú gyereket szeretett volna.
Nagyszerű, kíváló gyerekeimnek
az áldozatos munkát végző diplomás ápoló, szabadidejében szívesen fotózó Csabának,
az önmagát Alex néven saját informatikai cégében kiteljesítő, kedvtelésből zongorázó Sándornak,
az elhívatott gyógypedagógus, verselő-gitározó Istvánnak,
valamint a szintén verseket író mérnök informatikus Miklósnak, aki hosszas hezitálás után cserélte informatikára pszichológusi álmát.
Ők szemmel láthatóan mindannyian hordozzák magukban a művészi készséget.
És Bikficnek, aki valahol, valamikor az én kutyám - volt? - de most csak a nevére emlékszem
- . - . -
Tágas, napsütötte, széljárta zöld vidéken, a környező vörös, barna dombok közt futó autópályán robogok. Hátam mögött a messzeségbe vész, előttem a határtalan táj horizontján tünik el az út hibátlan, sötétszürke sávja.
A szabadság mély lélegzetével suhanok a ragyogó, kék ég alatt.
Sikeres, független ember vagyok. Munkám szellemi kihívásai kitöltik mindennapjaimat.Saját kis autómat vezetem, csomagjaim a hátsó ülésre dobálva. Jól tudom, milyen veszélyes sikeresnek lenni. Tudatosan figyelek, nehogy egóm tápláléka legyen írásaim egyre nagyobb népszerűsége. Csillogó-villogó, feltűnő országúti cirkáló helyett ez az alacsony fogyasztású, kis helyen elférő városi autó is tökéletesen megteszi.
Egyenletesen zúg a motor - elégedett vagyok.
Anyagi jólétem nagyvárosi biztonságát most egy időre a család biztonságára cserélem.
Karácsony van.
HAZA MEGYEK.
Hosszú, több napos utam kezdetén a szürke, hó lucskos, északi megapolisz ólmos hidege búcsúztatott. Magam után bezártam lakásom ajtaját – első emelet kettő, Paul Evening - és az alagsori garázsba botorkáltam a félhomályos lépcsőházon keresztül. Téli kabátos, vacogó testemre gondolatban már felpróbáltam a tengerparti napsütés bizsergető forróságát. Reggeli csúcsforgalom dugóiból kikeveredve, magam mögött hagytam a járdákon tornyosuló mocskos, fekete hókupacokat. A szennyes sárpocsolyákban toporgó hajszolt városlakókat.
Szinte menekülő rohanás után, esti szürkületben állok meg először. Elértem a földrészt derékban kettészelő hegység északi lábához. Fázom a hideg, tiszta szélben. Holnap, holnap minden megváltozik - bíztatom magamat. Kezeimet éjszakára bérelt szobám forró radiátorán melengetem.
Másnap reggel a völgyszoroson keresztülvezető autópálya másik világba visz. Magam mögött hagyom a szűk katlant összeszorító, magasba törő, komor szikla falakat, a zord, hósapkás csúcsokat. Ezt a gyönyörűségében is taszító, rideg vidéket. A visszapillantó tükörből egy ideig még nehéz, sötét szürke felhők fenyegetőznek.
Mindhiába....!!
Innen már utazásom minden órája, minden kilométere közelebb visz a nyárhoz.
Először a táj színei válnak élénkebbé.
Viszlát hideg szürkeség!
Az ég egyre kékebb és mindenfelé tarkán virágzó növények napoznak. Havazásnak itt már nincs esélye, de a vezetést kilométereken át nehezíti az ömlő, szakadó eső. Elázott rétek, vizes föld illata érkezik a letekert első ablakon át. Felfrissült zöld legelők, marhacsordák, útmenti erdős ligetek rohannak el mellettem.
Kisebb településeken vágok keresztül. Lakóik vidámsága ruházatuk mennyiségével fordítottan arányos. Téli depressziót nem ismerő, boldog emberek. A poros utcákon vidám, szerelmes kutyafalkák kóborolnak.
A tóvidék szemkápráztatón szikrázó vizei megállítanak. Első éjszakai vastag takarós, fűtött szállásom után most már akár sátorban is aludhatnék.
Nem teszem.
Tegnap reggel még a süvítő, havat hordó szél vágott be emeleti ablakomon, ma éjjel vízparti motel szobámat csak a szúnyogháló választja el a külvilágtól.Tücskök, kabócák ciripelése, esőt követelő békák kórusa ringat el.
Még egy nap......... és megérkezem.
Ezt az autós kalandot minden alkalommal át kell élnem. Emiatt nem utazom repülővel. Imádok gondolataimba merülve, egyedül vándorolni. Egyedül, de soha sem magányosan. "Welcome to the hotel California" harsogja az Eagles autórádióm hangszóróiból.
Az út mentén feltűnő pálmafák jelzik, már közel járok.
Késő délután van, mire lekanyarodok az ismerős tengerparti kisvároshoz. Vidéki hangulatú, hatalmas kertekkel övezett, szerényen jómódú házak közt csalinkázok. Megállok a magas fa kerítés, a nagy faragott kapu előtt. Megérkeztem.
Hatvanadik évüket éppen csak elkerülő szüleim már nagyon várnak.
Anya siet elő fehér, egy emeletes házunk mögül. Szemében büszkeség, szeretet ragyog, amikor rám néz. Nehéz terhessége és komplikált, veszélyes szülése után már tudta, hogy egyetlen gyereke igazi isteni ajándék. Születésemtől fogva érzem és élvezem különleges, hálás gondoskodását.
Kezében tepsibe szánt, tiszteletemre frissiben levágott, fityegő fejü csirke lóg. Érkezésemmel megzavartam a főzés előkészületeit.
Izzadt homlokáról félresimítom szürkülő szőke haját - Szia anya!
Fura, megszokhatatlan érzés felülről lefelé tekinteni arra, aki gyerekkoromban az óriási minden volt.
Ölelkezésünkbe belebonyolódik a döglött baromfi is.......... jóízűen, szívből nevetünk saját esetlenségünkön......... és anya már fut is vissza a konyhába.
Harminc évnyi hivatásos táncos multjának köszönheti vékony termetét, fürge, fiatalos mozgását. Később, amikor a próbák, fellépések és a színpad világa már fárasztotta, oktatói végzettséget szerzett. Otthoni tágas, földszinti balett termében most nagyon fiatal - öt-tíz éves - lányokat, fiúkat tanít. Megvalósította saját gyerekkori álmát.
Ráadásnak lelki békét, örömöt, megelégedettséget kapott.
Bikfic Kettő izgatott farkcsóválással csörtet elő a kert örökzöldes-cserjés mélységéből. Bolond, fékevesztett örömmel futja üdvözlő tisztelet köreit. Elődje, gyerekkori játszótársam, Bikfic Egy néhány éve meghalt. Hosszú gyász után szüleim úgy döntöttek, megkeresik eltávozott barátjuk testi-lelki hasonmását. Második német juhászuk hatvan kilós termetével, odaadó, boldog ragaszkodásával Első Bikfic tökéletes másolata. Így aztán a névadás sem lehetett kérdéses. Bikfic.......... hogy anyáék honnan vették ezt a nevet..................?!
Ahogyan gyerekkorom óta jó barátom Alex, felhúzott szemöldökkel, csodálkozva mondta:
"Na de ki ad ilyen nevet egy kutyának?!" -
Apa éppen fát vág. Izmos alakja, energikus mozgása életkoránál sokkal kevesebbet mutat. Szerencsére megszületésemkor abbahagyta a dohányzást. Komolyan gondolt és be is tartott fogadalma határozottan jót tett egészségének. Szelid, békés természete derüssé teszi élete minden napját. Biztosan érzem, mennyire szeret engem. Lelkében az öröm most is olyan eleven, mint amikor megtudta, várva-várt, nehezen érkezett gyereke fiú lett. Vidáman megölelget, aztán dolgozik tovább. Esti tábortüzünket készítí elő a ház mögötti tágas udvarban. Nem szabad segítenem neki. "Pihenni jöttél. Mars innen!" - fenyegetőzik nevetve.
Nem erőltetem. Tudom, rendszeresen vállal épület gépészeti és építészeti tervező munkát. Időnként fát vágni - neki ez pont megfelelő kikapcsolódás.
Holmimat lepakolom gyerekkorom ismerős, otthonos színhelyén. Évtizedek óta hozzám tartozó saját, emeleti szobám most is tisztán, rendben vár. Kincses, kacatos szekrényemben temérdek ceruza, festék, ecset, zsírkréta mellett régi rajzaim, vízfestményeim. Íróasztalomon nagy kupac jegyzet papír, véletlenszerű firkálmányaim cetlijei.
Köszönöm anya, hogy rendet raksz, de semmit sem dobsz ki. Szekrényembe, ruháim mögé rejtem magammal hozott, ünnepi díszcsomagolású dobozaimat. Apa és anya telitalálatos ajándékai. Biztosra megyek. Több heti agyafúrt, telefonos kérdezősködés során kiderítettem, ki mit szeretne.
A ház kellemes hűvösében megnyugtató, ismerős zajokat hallok. Az emeletre vezető lépcső, szobámban a padló éppen ott, és pont úgy csikorog, ahogy annak lenni kell.
A földszinti nappaliban álló értékes, régi ingaóra megszokott dallamával üti a feleket, az egészeket. Éjszakai csendben ez a hang betölti az egész házat. Gyerekkorom félős, felijedős éjjelein az óra zenéje húzott vissza a biztonságos valóságba. Kellett ez a mentőöv. Álmodozó, csupa fantázia gyerek voltam. Rövidlátó, szemüveges könyvmoly. Könnyen elvesztem képzeletem világában. Hálás vagyok anyáéknak, amiért nem erőltették rám a többi fiú focizós, harcos, kűzdősportos szellemiségét. Egyszerűen csak engedték, hogy elvarázsolt különc önmagam legyek.
/És az átszoktatás kényszere nélkül hagyták, hogy ügyesebb, bal kezemet használjam./
Felnőtt korom írói pályafutását alapozták meg akkor.
Késői, langyos alkonyatban körülüljük az éledező tüzet. Bikfic Kettő óvatosan, aggódva kerülget minket, majd megnyugodva leheveredik a közelben. Orra előtt gomolygó porfelhőt fújva, nagyot sóhajt.
Sütéshez megfelelő parázs még soká lesz, de addig is ülünk, bámuljuk a lángokat, beszélgetünk. Vagy egyszerűen csak hallgatunk. Fölöttünk a nyári éjszaka csillagos égboltjának végtelen, sötétkék mélysége. Sós tengerszagot hoz a szél és mi csöndben élvezzük hármunk lelkének összehangolódott nyugalmát. Holnap is lesz nap, lesz munka, bosszankodás és gond is, de most, itt, ez a pillanat mindent feledtet.
Ez a béke pillanata.
ITTHON VAGYOK!
Mennydörgés hangjára ébredek az éjszaka kellős közepén. Villámok tüzes kötelei tekeregnek a fekete égbolton. A kerítés mentén sorakozó karcsú, egyenes törzsü pálmák leveleit tépi, cibálja a vihar. Ablakom alatt a majdnem derékszögig meghajlott fák nyikorogva, suhogva állják a szél rohamait. Hólyagos, buborékos nagy cseppekben földet érő felhőszakadás veri az ablakpárkányt. Csak állok a sötétben és megilletődve bámulom a természet tombolását.
Volt idő - még kisfiú koromban - amikor a házból kiszökve, szinte a szabad ég alatt, konyhakerti fólia sátrunkba bújva élveztem a fejem fölött dübörgő-csattogó égiháborút. Ennek az erőnek én is része vagyok. Olyan ez, mintha vendégségben lennék egy távoli, hatalmas, dús gazdag rokonnál. Hiába közös a vérünk, határozottan érzem saját jelentéktelenségemet.
A párkányról felverődő vizcseppek nyomán már fehér atléta trikóm, de még alsógatyám is elázott. Gyorsan bezárom a huzat ráncigálta ablakot. Fél kettő - szól a földszinti bim-bamos figyelmeztetés - feküdj vissza, nyugi van!
Szót fogadok. Felélénkült gondolataim még ébren tartanak.
Tavaly ilyenkor nem egyedül érkeztem haza. Azóta harmadik komoly, hosszan tartó kapcsolatom is csalódással végződött. Mostanában önvizsgálattal telnek heteim, hónapjaim. Már látom, az eltérő külső mögött mennyire hasonló lelkületű társakat választok magam mellé. Sorozatban!
Hármuk közül ma már egyikükre sem haragszom. Észrevettem a felszín történései mögött rejlő üzenetet. Mintha saját magamnak üzennék mindenkori kapcsolatomat megmérgező veszekedéseinkkel. Támadási célpontnak mindhárman személyiségem felújításra szoruló pontjait pécézték ki. Szinte ujjal mutogatták lelkem működési zavarait. Kicsit lassan, de harmadjára végre megértettem a mélyben működő okokat. Elszántan alámerültem. Az ősi keleti technikák segítségével végzem belső világom tatarozását. Egyelőre úgy érzem, mostani tudásom még kevés a jó választáshoz. Azt már látom, mi vezet a rossz döntéshez. De a jóhoz......??!! Hát igen. Itt még van mit tenni. Hálás vagyok anyáéknak türelmükért. Lehet, hogy megházasodós, lakodalmas, kisunokás jövőkép él gondolataikban, de ki mégsem mondják. Együttérzőn várakoznak. Tudják, ezzel segítenek a legtöbbet.
Hogy az elmúlt hónapokban mennyire ráéreztem az egyedüllét szabadságának ízére - azt még magamnak is csak csöndben, titokban merem bevallani.
Füleimre igazítom fejhallgatómat. A mély relaxáció theta hullámai elaltatnak.
Szent este reggele verőfényes napsütéssel érkezik. Hét órakor már a garázsból tolom ki biciklimet.
- Nem, nem. Bikfic, te maradsz! - és már indulok is. Irány a közeli kavicsos, sziklás partszakasz. Vadsága miatt a nyaralók elkerük ezt a helyet. Szelíd, puha homokos strand tőlünk néhány kilomérnyire délre található. Ott vadregényes, kerek bungalók állnak a vízparton. Vakítóan fehér falaikon pálmalevél tető. Hideg, zsúfolt városaikból felfrissülni ide, az örök nyárba menekülnek az északiak.
Mifelénk sokkal csendesebb minden.
Az éjszakai eső után párásan gőzölgő, illatozó vidéken tekerek. Enyhén emelkedő erdei útszakasz végén síma, nyílt magaslatra érek.
Most is, ismét mellbe vág a látvány ereje.
Velem szemben a határtalan, csillogó víztükör a horizonton mosódik össze a felhőtlen kék éggel. Nyughatalan felszínén a napsütés milliónyi arany szikrája zizeg. A meredek partoldal tövében szárazföldnek csapódó, tarajos hullámok zúgása betölt időt és teret. Kavicsos fövenyen rendetlenül széjjel dobált, kisebb-nagyobb sziklák törik meg a víz útját. Körülöttük fehéren habzó örvények forgolódnak. Sodrásukban apró rákok, csigák, elszabadult vizi növények utaznak.Fejem fölött sivítozó sirály csapat kering. Arcomba fúj a tiszta szél - úgy érzem, repülni tudnék.
A mindennél fontosabb, éltető, alkotó szabadság boldogsága tölt el.
Nagyszerű ötleteim támadnak, amiket azonnal le kell írnom. Szél sebesen tekerek hazafelé. Szobámba zárkózom, füstöl kezem alatt a billentyűzet.
Ez az!
Erre vártam hetek óta.
Az otthon biztonsága csodát tesz.
Behunyt szemem előtt zajlik, él a történet. Még a táj színeit, a szereplők öltözetét is készen kapom.
Nekem csak le kell írnom a látványt.
Valamikor régen úgy képzeltem, hogy az író nyögve, keservesen töri a fejét, míg végül kitalálja történetét. Itt és most megnyugtatok minden írásra elszánt sorstársat: nincs szükség erőlködésre. Sőt! Legfőbb akadályt éppen a mindenáron akarás jelent!
A történet már ki van találva. Valahol, egy másik valóságban éppen most zajlik. Saját szabályai szerint, önmagától működik. Behúnyt szemmel, odafigyelve a következő lépés mindíg látható lesz. Hősünk él és virul. Cselekvése kiszámíthatatlan, előre megjósolhatatlan. Nem kitalálni, csak megfigyelni kell őt. Engedni, hogy vezessen, hogy menet közben ő alakíthasson mindent.
Időnként, amikor hosszú vívódás után helyére kerül az éppen megfelelő szó, rádöbbenek - ezt már láttam így leírva.
Ez az utolsóként beillesztett, nehezen felrémlő szó hiányzott az ismerős szöveg tökéletes visszaadásához.
Nekem az iparos tevékenysége jut - az ügyes másolás.
Ezt még az ünnepi vacsora és ajándékozás idejére is csak nagy nehezen tudom félbehagyni.
Egy időre elvegyülök a földszinten megterített asztal köré gyült nagynénik, nagybácsik és ritkán látott, alig ismert hozzátartozóik közt.
"Csak a teste!" - lehetne rám írni a jelmondatot. Megértő családom rövidesen visszaküld szobámban hagyott alkotó gondolataimhoz.
Mindennél nagyobb élvezetet jelent ez a munka. Egész napokra - hetekre - beszippant a belül zajló történet. Ilyenkor nincs energiám a külvilággal foglalkozni. Reszkető, jég hideg kezekkel püfölöm a billentyűket. Izgatottan kapkodok tülekedő, szétfutó gondolataim után.
Anyáék megértenek, velem örülnek. Evés idejére kirángatnak szobámból, egyébként békén hagynak. Egy-egy újabb kirándulás a tengerhez friss energiát ad. Remekül haladok.
Nagyjából két heti elvarázsolt lebegés után kinyomtatom az ezerszer javítgatott, végső formájára igazított történetet. Csak ilyenkor, kézzel megfogható valóságában merem létrejöttét elhinni.
Érzem, ez most nagyon ütős!
Valódi ereje van!
Főhősöm tragikus sorsú asszony, aki kicsi gyerek kora óta ellentmondó, pusztító szülői utasítások közt vergődik. Szerető, de gyenge akaratú, halálos beteg apja képtelen kiegyensúlyozni az erős, rosszindulatú anya romboló hatású nevelését.
Főhős kamasz korára megtanulja végzetesen gyűlölni önmagát. Jövője lerombolásába vita nélkül belenyugszik. Szellemi értékeit szemétre dobja és vakmerőn belevág az anyai utasítások megvalósításába. Megérdemeltnek vélt fájdalmát, szenvedését, megaláztatását mindíg, minden helyzetből kicsikarja.
Túl kevés szenvedést nyújtó első házassága után második, szintén állandó bűnhődésre vágyakozó férjével megteremtik önmaguk tökéletes, közös poklát. A másikat túllicitálva kűzdenek mindannapi fájdalom adagjukért. Egymás elleni provokációik, tettlegességig fajuló válasz reakcióik tökéletesen beteljesítik az öntudatlan, szintén szenvedés függő szüleiktől kapott "gyűlöllek", "dögölj meg", "senki vagy", "szégyelld magad" elvárásokat.
Végül, tovább már nem fokozható szenvedésük tragédiáért kiált. Hajdan apjától kapott önállósági törekvéseinek köszönhetően, bizonytalan végkimenetelű összeomlásukból Főhős élve kerül ki. Önmaga előtt egyedül anyasága indokolja saját lebecsült, gyűlölt személyének túlélését. Csak ezért száll szembe az anyjától kapott programmal és ad esélyt saját magának. Önnön anyai-szülői szerepe az egyetlen biztos pont, a mentőöv.
Folytonos bűnhődésre, önbüntetésre vágyakozó férje öngyilkos lesz.
Ott áll fiatal, de ős öreg lelkületű Főhős négy gyerekkel és több életre elegendő tapasztalattal. Hallgat megérzésére, megváltó szülőségébe foggal-körömmel kapaszkodik és lassan talpra áll.
Ezen a felfelé vezető úton sikerül mély lelki sebeket viselő gyerekeit is magával húznia.
Öregségére végre a szellem fénye kigyullad bensőjében. Valódi elhívatottsággal leírja, átlátja és megfejti közös életük eseményeit.
Hosszú, veszélyes utazása végére boldog emberré válik.
Halleluja.....!
Képzeletbeli harsonák szólnak - és a megviselt külsejű író végre kibújhat szamár fészekké változtatott szobájából, hogy emberi formát erőltessen magára.
- Pedig megborotválkoztam......... valamikor..........?! - mondom tétován zilált tükörképemnek.
Anyáék orra előtt megkönnyebbült örömmel lobogtatom frissen elkészült szellemi termékemet.
- Mindíg tudtam, hogy ügyes vagy fiam! - szól az apai dícséret.
Anya ragyogó szemekkel, büszkén ölelget.
Mintha hájjal kenegetnének.........
Már csak néhány nap maradt szabadságomból. Pót szilveszteri, elő szülinapi, fogadó-búcsúzó, mindent bepótoló kerti összejövetelt szervezünk.
Sorban megérkeznek hozzám legközelebb álló, régi jó barátaim.
A gitáros zeneszerző Steve, aki feleségével közösen írt verseiket önti zenei hangokba. Együtt előadott dalaik magánvállalkozásban kiadott lemezei már eddig is sok sikert hoztak kettőjüknek. Anyagilag több lábon állnak. Megélhetésüket kiegészíti sok vidám, együtt éneklős gyerek koncert, otthoni zenés babazsúr, dalolós szülinapi összejövetel. Zenebohócos, jelmezes műsorukért rajong minden gyerek - és minden szülő. Mindketten képzett pedagógusok. Zenei, költői tehetségük mellett ez sikerük másik záloga.
Alex, aki kifelé forduló, szívesen szereplő, magabiztos természetét követve a nyilvános megmutatkozást választotta. Tehetséges, csodálatos zongoraművész vált belőle. Telt házas koncertjeire a jegyeket már fellépése előtt több hónappal elkapkodják. Most éppen viharos sikerű koncertsorozata közepén tart. Utolsó fellépése színhelyéről, több órás autózás után érkezik meg élete párjával. Szabadideje most kevés. Holnap este ismét jelenése lesz. Közben időt szorít egy-egy jól fizető magántanuló számára is. A gyakorlás és a pihenés sem maradhat el. Hamarosan hosszabb stúdió munka következik. Nyárra megjelenik az új lemez. Kikapcsolódásnak a zongora billentyűit számítógépe billentyűzetére cseréli. Alex hatalmas lendülettel, emberfeletti életenergiával tölti és élvezi minden napját.Szabadúszó művészeti vállalkozásukat szemfüles, talpraesett feleségével ketten vezetik. Ez a született üzletasszony kíválóan menedzseli kettejük életét.
Betoppan a pszichiáter Mike, aki mostanában csak részidős munkát vállal és inkább magánparaxisát fejleszti. Így megszerzett szabadidejét meghökkentő mélységekbe tekintő költészetének szenteli. Lánglelkü költő szellemével tökéletesen összhangban van megfontolt lélek búvársága. Most éppen eddig már megjelent, sikert aratott verseit válogatja egy kötetbe. Izgatott öröme feledteti a kiadás körüli anyagi bosszúságokat. Szintén verseket író csendes, elgondolkodó párja érett bölcsességet visz még friss, de láthatóan kiegyensúlyozott kapcsolatukba. Mike szintén megszállott számítógép rajongó - Alex és ő egy nyelvet beszélnek. Máris van közös témájuk.
Végül megkésve, utolsónak a fotós Csaba érkezik - akinek különleges neve kelet európából betelepült őseitől származik. Idefelé nagy kerülőt tettek. Két kis trónörökösüket először a nagymamához fuvarozták. Szelíd, türelmes felesége csak félig van jelen - gondolatban nem szakad el gyerekeitől.
Csaba nemrég megrendezte első kiállítását kedvtelésből készített, művészi fotóiból. Jó szemmel és jó megérzéssel tud éppen a megfelelő időben, pont a legalkamasabb helyen fényképezni. Több újsággal is kapcsolatban áll. Nem rest órákat autózni egy-egy megrendelt, végül remekül sikerült kép kedvéért.Egyházi gondozó-ápoló tevékenységét nem adta fel teljesen. Áldozatos munkája segíti lelki szemeinek élesre állításában.Természetesen a kiszámítható, tervezhető jövedelemre is szüksége van a családnak. Ekkora felelősséggel a vállán az ember óvatosan vág bele az önmegvalósítás nagy kaladjába.
A sok vendég jövés-menése, a hangos, élénk beszélgetés Bikficet is beindítja. Menekülünk feldöntögetős öröm kitörései, nyálas, csöpögős csókjai elől.Végül jutalom falatokkal rávesszük, hogy tisztes távolból figyeljen minket.
Nagyszerű hangulatban telik az este.
Anyáék is közénk ülnek. Nem bírják ki........ el kell mesélniük néhány fergeteges gyerekkori ökörségünket. A lányok "kibicnek semmi sem drága" alapon pukkadoznak a nevetéstől. Pedig, ha anyáék tudnák........ nem kell tudniuk mennyi közös, kamaszkori kaland tartja össze baráti szövetségünket. Megszólalnak a gitárok - Steve, Alex és apa együtt zenél. Anya erős, tiszta hangjával besegít az éneklésbe. Emelkedett, létezésen túli pillanatot élünk át együtt...........
Apránként elfogynak a grillkolbászok, a sütik - és az időnk is.
Megajándékozzuk egymást legújabb szellemi termésünkkel.
Gazdát cserélnek a lemezek, fotók, könyvek és szétszéled a társaság.
Megilletődve, túlcsordult lélekkel integetek a távolodó autók után.
Rám tör a felismerés - hamarosan nekem is indulni kell..............
Itthon mindíg gyerek státuszban létezem drága szerető, gondoskodó szüleim szárnyai alatt.
Közel egy hónapnyi kényeztetés után váltanom kell. Szükségem van az önállóságra. A messzi, északi nagyvárosban felnőtt ember lehetek. Könyvkiadómnál végzett lektori munkám is odaköt.
Visszautamat megnehezíti a kényszerű évszak váltás.
Nyárból télbe - huhhhhh.
Lassan befejezem a napok óta tartó pakolást.
Cuccaim autómba zsúfolva, laptopom őrzi a négy gyerekes özvegy siker gyanús történetét.
- Anya ne sírj! Pár hónapnál tovább úgysem bírom nélkületek. Majd hívlak. - kiabálok az induló autóból.
- Vigyázzatok magatokra!
Mindent nektek köszönhetek - motyogom magamban és megpróbálom fél kézzel tisztára törölni elhomályosodott szemüvegemet.
- . - . -
Ezeket a befejező sorokat már jóval korábban leírtam.
- Valahol, titokzatos létezésünknek egy rejtélyes, szomszédos szobájában, a csukott ajtó mögött ott él a vidám, boldog, sikeres, szeretettel elhalmozott ÉN. Szerény vigasz, hogy könnyű, kellemes életének köszönhetően NEKI soha, eszébe sem jut sorsának titkait feszegetni. -
Most mégis igazságtalannak érzem az ítéletet.
Az "én álmodom a pillangót, vagy a pillangó álmodik engem" helyzet zavarba hoz. Az álom a közös nevező. Ahogyan oda-vissza járható utat építünk mi ketten - a pillangó és én, ugyanúgy átjárható valóságokban élhetünk mi ketten - ÉN és ÉN.
Amikor a tükör mögötti valóságba pillantva saját szemembe nézek, egyformán feszegetem létezésem titkait mindkét oldalon.
Utóirat.
Azt, hogy terápiás céllal írok, sohasem titkoltam el önmagam előtt. Minden alkalommal élvezettel figyelem, mi lesz a végeredmény.
Most, először mertem igazán szabadjára engedni - de kit is? Ez is kiderült.
Amikor első megérzésből, egyszerű, érthető, találó mondatokat írok - az a kis okos, sokoldalú, alkotó, őszinte gyerek odabenn.
Amikor megpróbálom bonyolúlt körmondatokba zsúfolni, mégis mindenáron érthetővé tenni gondolataimat - az okoskodó, nagyképű, ésszerűségre törekedő felnőtt szólal meg belül. Ő az, akinek kizárólag műszaki cikkek használati utasítását lenne szabad leírni.
És amikor másnap a megíráskor érzett büszkeséget, izgalmat, örömöt felülbírálja a "szégyelld magad amiért ezt kimondtad", a "szörnyű, mások mit fognak szólni" vagy a "mit képzelsz magadról? író vagy?!", "elmebeteg!" - na az a bennem aktívan pusztító anyai-szülői üzenet.
Végül pedig az értelmező, aki ezt az egészet kívülről, felülről figyeli,
aki képes igazságot tenni a belül ölre menő, kiszorítósdit játszó beosztottjai közt
- az vagyok ÉN.
01.2011.