pauleve55 blogja
Novella3. ..... és jöttek a rágcsálók ......
A négylábú emlősök sorát most folytassák a táncoló egérkék. A fekete-fehér foltos egér házaspár mindkét tagja őrült iramban forgott saját tengelye körül. Szédülésnek nyoma sem látszott rajtuk. Teljesen váratlanul, minden ok nélkül hagyták félbe éppen végzett tevékenységüket és kezdtek dervis táncukba. Forogtak, forogtak, majd váratlanul megálltak és folytatták az imént félbeszakadt munkát.
Az apró, foltos állatkák időről időre nagy kupac miniatűr rózsaszín egér utódot hoztak létre. A jobb sorsra érdemes egér gyerekek közül egy sem érte el a felnőttkort. A zaklatottan pörgő-forgó szülőpár néhány nap alatt elfogyasztotta az egész almot.Egy napon Anita - aki nagyon kedvelte a kis foltos rágcsálókat - rémülten vette észre, hogy az ismételten friss anyává vált egér asszony vékonyka, szürkés-rózsaszínes piszkafa lábára szorosan rácsavarodott szál cérna egészen elzárta a végtag keringését. Azonnali mentőakcióba kezdtünk. Egyikünk szorosan fogta a visító és hihetetlenül nagyot harapó sérültet míg a másik megmentő manikür ollóval óvatosan bontogatta a szorosan csavarodó cérnát a vékony, törékeny és már sötét lilává változott egér lábról. A sikerrel végződő akció után családjához visszatérő egér anyuka nagy ijedtségében jó étvággyal belakmározott újszülötteiből.
Úgy emlékszem Sándorék elköltözésük után nemsokkal az egérkéket is magukhoz vették, hogy a fáradhatatlan táncosok ezután náluk folytassák dicstelen szülői tevékenységüket.
Szinte csak napokra maradtam rágcsáló nélkül. 2001 május végén Csabikám fehér aranyhörcsög párt hozott ajándékba. Néhány hónapig - talán egy évig - hörcsögék vígan éltek és szaporodtak, hogy a felnövekvő új nemzedék elajándékozása még több fejtörést okozzon. Végül többszöri kísérlet után hörcsög fater ügyesen megszökött kis üvegezett családi fészkéből és elő sem került többé. Valószínüleg az éppen nyitott előszobaajtón keresztül egyenesen az udvar szabadsága felé vette az irányt. Neje őnagysága még bíbelődött egy ideig az éppen esedékes szaporulat gondozásával, de végül mégsem vállalta az egyedülálló szülő szerepét és jóízüen elfogyasztotta feleslegessé vált gyermekeit.
Néhány hét múlva ő maga is eltávozott az örök vadászmezők irányába.
Legkülönösebb rágcsálónkat - egy degut - Miklós kapta ajándékba. A hörcsöghöz, egérkékhez viszonyítva nagy testü házikedvenc számára emeletes lakóhelyet állítottunk össze. A földszinti sokszögletü üveg edényre emelet gyanánt az éppen hozzá illeszkedő régi papagáj ketrec került. Fura kis különlegességünk idegesen, zaklatottan és sűrűn nyiszorgó-nyekergő hangot hallatva hajszolta magát fel-alá két emeletnyi birodalmában.
Persze mondhatnánk, hogy ajándék degunak ne nézd a fogát, de ebben az esetben lehetetlen lett volna figyelmen kívül hagyni a kis állat fogazatát. Napokon belül szétrágta kétszintes ketrecének felső, fa lécekből és vastag drótból készült emeletét. Metszőfogai rémisztő hatékonyan morzsoltak össze minden üvegnél lágyabb anyagot.Tragikusan rossz idegállapotában megállás nélkül rohant-rágott, rohant-rágott.
Az éjszaka csendjében az egész ház zengett a fogságba esett őrült, rab rágcsáló menekülési kírérleteinek hangzavarától.
Máskor szívszakasztó szomorú nyiszorgását hallgattuk fél napon át.
Szerencsére néhány hét után sikerült rábeszélnem Mikikémet, hogy adjuk meg a hőn vágyott szabadságot idegösszeomlott rabunknak. Szép meleg, érett gyümölcsben gazdag szeptember elején kivittük degunkat a kert végébe, ahol néhány pillanatnyi hezitálás után végleg eltünt az árokpart sűrü gazos, cserjés vadonában.
Remélem jutott neki néhány nap - hét? - boldog szabadság.
Hasonlóan erős metszőfogakkal és hasonlóan szerény elmebeli képességekkel rendelkezett egyetlen nyulunk, Húsvéti Olga. Olgát, a kedves hófehér nyuszit Csabikám húsvéti ajándékként kapta párjától, Zsuzsitól. Az állat biztonsága érdekében első udvarunkban gyorsan, hevenyészett kifutót kerítettünk el. Olga itt töltötte rövid élete nappalait, míg éjszakára bezártuk - nem emlékszem hová! Valószínüleg a hátsó kamrában lett berendezve éjszakai szállása.
Kis buta, bájos nyuszikánk hamarosan megelégelte kifutója szűkösségét és egy ügyes akcióval felszabadította magát. Hogy az élmény még teljesebb legyen, gyorsan be is zabált a kert lédús, gusztusos friss fűvéből.Ohhhh "green, green, grass of home"!
Valószínüleg túl fiatalon választották el anyja mellől, ezért emésztése még nem állt készen ilyen nehéz táplálék feldolgozására. A szabadban elköltött ebéd után Olga gyors tempóban felfúvódott. Másnap reggelre hordó hassal, holtan hevert.
Húsvéti Olga utolsó útja a hátsó kerti kisállat temetőbe vezetett - a nyúl nemzetség egyetlen képviselőjeként azóta is ott alussza örök álmát.
Természetesen itt még szólni kell a lakásba rendszeresen betévedő mezei egerek látogatásairól is. Volt köztük olyan vakmerő, aki a szobai mennyezet gerendái közül pottyant lakásunkba és éjszakákon át reszelte-rágta az éppen hozzáférhető bútorainkat. Vesztére sikerült megcsípnem, amint épp a kamra ajtó keretének tetején sétál. Mindenféle fóbiától mentes lélekkel és házi papuccsal ütöttem agyon - oh borzalom! Hasonlóan szemtelen társa a konyhai plafon résén keresztül zuhant - szó szerint - Anita nyaka közé! A hátán végigszánkázó egér megjelenésekor Anita szerencsére megőrizte lélekjelenlétét. Égből pottyant vendégünk nagyon rossz állapotban kapkodott levegő után, majd egy-kettőre kimúlt. Na, ez a szomorú látvány már felzaklatta csupaszív Anitánkat.
Más alkalommal, sötét téli délutánon suliból hazatérő Miklós gyerekem éppen a szobai ajtót próbálta kinyitni, de érezte, valami ellenáll lendületének. A további eröltetés hatására mégis kinyíló ajtót az alá szorult és akkorra már palacsintává lapított mezei egérke akadályozta.
Hja, így jár aki rosszkor van rossz helyen...... Korábban öreg, viharvert, félszemü Kancsi macskánk kíváló vadászati technikával a konyhaszekrény mögül varázsolta elő a kertből betévedt egeret.Hiába, ez már csak a természetközeli falusi élet velejárója...!
2. .....később kutyául lettünk .....
Gyerekeim már jóval vidékre költözésünk előtt határozott kívánságuknak adtak hangot. Falusi házunk udvarára saját, eleven, játékos, kedves kiskutyát akarnak. A kutyamániában én is osztoztam gyerekeimmel, de valahol az érzelmek tombolása közepette agyamban gyengécske, halk hangon a saját józan eszem próbált szóhoz jutni. Biztosan tudtam, hogy a kutyatartás óriási felelősség. Tudtam, hogy a kutya már rég nem szabad állat, a kutya élete teljesen az embertől függ. Teljes kiszolgáltatottsága hatalmas terhet ró a gazdára. Halogatási taktikám néhány hónapig még működött, de végül megadtam magam az elkerülhetetlenül bekövetkező végzetnek. Végzetünk egy néhány hetes guruló szőrgombóc alakjában jelentkezett életünkben. Termetére való tekintettel Pufi névre kereszteltük.
Abban a percben, ahogy Pufi elfoglalta első udvarunkat, időutazásba kezdtem.Biztosan éreztem, tudtam, hogy ezt már átéltem egyszer.
Volt már ilyen helyzet, valamikor volt már kutyám, sőt még a nevét is megjegyeztem.
Néhány hétig folytonos nyelvbotlásaim következtében Pufit sorozatosan BIKFICnek neveztem!
Sokszorosan kevert keverék kutya lévén, Pufi fajtája után nem is érdeklődtünk. Kis termetü, talán távoli terrier keverék lehetett kedves kis bajuszkákkal az orra két oldalán és irtózatos vinnyogó sírással a szájában. Ezt a szívszaggató nyüszítést jó néhány éjszakán keresztül hallgattuk, mire Pufi végre megszokta édesanyja és testvérei hiányát. Lassan megtanult igazi házőrző módjára viselkedni. Rövid, tömzsi lábain fürgén cipelte dagi hordóhasát és vékonyka hangján már kezdett határozottan ugatásra hasonlító dallamot játszani. A bejárati ajtóban állva, biztonságos távolságból fenyegetőzött az utca irányába, hogy az első hangosabb szóra, gyanúsabb zajra nyüszítve bújjon biztonságos kutyaházikójába. Elsők közt Istit fenyítette meg. Kiskolás gyerekem gyanútlanul érkezett haza, amikor is egy másfél kilós, guruló eb cérnavékony ugatással ágált ellene az udvaron. Kétségtelenül elérte célját. Fiam ijedten hőkölt hátra és egy ideig tartózkodott a barátkozástól.
Vele ellentétben Miklós gyerekemmel Pufi jól ráfaragott. Soha nem felejtem a képet, amint Pufi zavarodott pofával, gyanakodva és izgatottan járkál kis kutyaháza körül. Fejét bedugja az ajtón, majd kifarol és újabb kört tesz. Éppen megállapítottam, hogy megzakkant a mi dagi ebünk, amikor a kutyaházból Miklós mászott elő vigyorogva és Pufi végre újra birtokba vehette ingatlanát.Hogy a gyerek hosszú szőke hajának milyen szaga lett a "vendégségben" - arról szó se essen!!
Sajnos Pufi áldozatul esett férjem - Pisti - ellenünk végzett, folyamatos aknamunkájának. Csak egyszer kellett kimondanom, hogy a kutya maradjon az ajtón kívül - attól kezdve Pufi állandó vendég lett Pisti szobájában valamint az előszobában. Végül teljesen elvesztettük a mi udvaron tartott, kedves, házőrző kiskutyánkat és az ellenünk felhasznált, szobában, ágyban fetrengő állatot kaptuk helyette. A néhány év alatt elmérgesedett helyzet végül önmagában hordozta megoldását. Férjem valamilyen - általam azóta sem firtatott - körülmények következtében súlyos betegséget szedett össze. Míg ő a gyógyszereknek és jeges borogatásnak köszönhetően lassú javulásnak indult - úgy lett a vele egy ágyban alvó Pufi egyre betegebb.
Hím mivoltának külső szervei hatalmasra dagadtak, erős fájdalmában kiszámithatatlanul viselkedett majd végül - hetek múlva - hasa alját ellepte számtalan kisebb-nagyobb daganat. Sokáig - talán túl sokáig - tiszteletben tartottam Pisti szeszélyét, de itt már nem volt tovább! Nehéz döntés után kértük meg a falubeli öreg, gyakorlott vadászt, végezzen Pufival. Mindezt végignézni, de még most leírni is rémes. Pufi pillanatok alatt kifeküdt a sörétektől.Úgy emlékszem Sándorom segítségével végeztük el a temetést.
Pufi első kutyaként foglalt helyet a házi kisállat temetőben. Sorsa, betegsége, életének áldozata mind-mind a Pisti ellenünk folytatott állóháborújának és az én ellentmondásra képtelen gyengeségemnek következménye volt. Habár őt ez már nem vígasztalja, de életének tanulságaként rájöttem, hogyan kell felismerni a jeleket, amikor Pisti a közösségből kiemelve, elkülönítve, magához édesgetve próbálta a többiek ellen fordítani hol egyik hol másik kisgyerekét.
Ekkor már mertem és tudtam ellentmondani.
Köszönet Pufinak a segítségért!Második kutyánk körülbelül három év múlva került hozzánk. Falubeli ismerősünk ismerősétől ide keveredett egy éves, fajtiszta rókavadász költözött házunkhoz. Szerencsére már kinőtte a kutya gyerekkort, így most megúsztuk az éjszakai nyüszítéseket. Miután laikus szemmel is kétségtelenül foxterriernek látszott, így a neve Maxi lett. Kerítés híján Maxi első napjait szomorú rabláncon töltötte. Rabsága nem tartott sokáig. Csabikám, Sándorom és egy szintén kamaszkori értelemmel rendelkező, segítőkész felnőtt, teljes egyetértésben dolgoztak a kerítés mielőbbi felállításán. Természetesen anyagilag erre a feladatra sem voltunk felkészülve - mint ahogy szinte semmire abban az életszakaszunkban. Ennek ellenére a fiúk hamarosan elkészültek a remekbeszabott építménnyel. Nagyon ötletes megoldásokat találtak az olcsóság jegyében. Erdőről gyűjtött és kérgétől megfosztott, közepesen vastag faágakból, régi, rozsdás kerítésdrót darabokból és már máshol használt, bontott oszlopokból elkészült a nagy mű!
Még ennyi idő távlatából is megilleti őket minden köszönet!Ettől kezdve Maxi szabadon nyargalászott első udvarunkban.
A baj akkor kezdődött, amikor Maxi ráébredt, hogy milyen rég gyakorolta már a rókászást. Ezután rendszeresen átásta magát a kerítés alatt. Hatalmas bombatölcséreket alkotott két első lába segítségével - hihetetlenül gyorsan.
Teljes extázisban ásott. Egész fejét bedugta az egyre növekedő, mélyülő gödörbe és szimatolás közben hatalmasakat prüszkölt. Több sikeres szökési kísérlete után Sándor véget vetett az ásós rókavadász buliknak. Legalább fél méter mélységben téglázta ki a kerítés alját. Az egész napos árokásós, tégla cipelős, koszos, fárasztó munka eredményeképpen Maxi végre nyugton maradt a fenekén. A hírnevéhez méltóan okos, könnyen tanuló, kedves állat így is megtalálta a vadászat lehetőségét. Egyetlen sün sem maradt életben a környéken!Rémisztő, fájdalmas sün tüskékre fittyet hányva Maxi képes volt szétcincálni a sün nemzedék minden korú és nagyságú tagját. Bántott a rendszeres sünhalál, de hiába, mind tudtuk, Maxi ízig-vérig vadász. Furcsa módon vadásszenvedélyének egyetlen macskánk sem esett áldozatul. Sőt, úgy emlékszem, hogy az akkor már nálunk élő Bleki köreit és idegeit sem nagyon zavarta.
Maxi rövid, erős lábain végig, még lábujjai közt is vastagon nőtt drót szőre. Ez volt az oka, hogy a fű érett kalásza be tudott tokosodni lábujjai közé. Nem egyszer kellett messziről inkább pankrációnak tűnő pedikürözést végeznünk Maxi begyulladt, fájdalmas lábán. A kalász kihúzása után sebsüléseit szépen tisztára nyalogatta. Ilyenkor szőrtelen, éppen felújítás alatt álló lábujjai rózsaszínen virítottak.
Maxi minden intelligenciája ellenére sem tudott nemet mondani egyetlen szökési lehetőségre sem. Így végül a rosszul becsukott, nem kulcsra zárt kerítés ajtón keresztül lépett le utoljára. Súlyosan összetörött testét délután találtam meg a kert végében haladó autóút mellett. Maxit sírva temettük el a kisállat sírkertben. Balesetben összetörött teste mellé helyeztük kedvenc sípoló, műanyag sünijét is.
Ezerszer esküdtem magamnak - soha többé kutyát ebbe a házba!
Ha csak rajtam múlik, biztosan betartom az eskü szövegét..............., de ember tervez a családja pedig tojik a terveire és saját tetszése szerint végez!
Reményeim szerint ezen földi létezésem utolsó kutyáját falubeli ismerősöm szállította házhoz 2000 őszén.
Persze így visszagondolva azt hiszem erős túlzás kutyának nevezni azt az apró, éretlen, gyenge, nyivákoló apróságot, akit a "jószándékú" tenyésztő a kocsmában ajándékozott fűnek-fának, csak mielőbb megszabaduljon tőle. Jóval az ideális életkor előtt kívánta anyjuktól elvenni és szétosztogatni a kicsi állatokat, mivel az alom nem fajtatisztára sikeredett - kedves német juhász édesanya félrelépett egy rotweilerrel. A pici, gyönge kutyácska azonnal elvarázsolta gyerekeimet. Miki, Sándor és főleg párja Anita azonnal beleszerelmesedtek. Itt már hiábavaló volt minden tiltakozásom a kényszerítő intézkedés ellen. Úgy éreztem, ismerősöm nemtörődöm, éretlen gyerek módjára hozta és ruházta rám a felelősséget. Az állat annyira gyönge lábakon állt, hogy két-három méter bukdácsoló evickélés után kinyúlt és mély álomba zuhant az első udvar füvén. Egy törött műanyag lavórban azonnal berendeztük sok puha ronggyal és egy nagy plüss majommal bélelt gyerekszobáját. Gyerekeim játszó cumija is előkerült a padlásról. A kiskutya szabályosan, gyerekmódra cumizva aludt bélelt, puha fészkében.
Sándor ötlete alapján Bobi lett az óriás neve.Egészen megérkezése első éjszakájáig tartott gyerekeim boldogsága. Anita jó anyukaként egészen az ágya mellé húzta Bobi gyerekszobáját és a jóllakottan szuszogó kutya csecsemő mellett ő is aludni tért. Nem tartott sokáig az éjszakai nyugalom. Bobi elkezdte a kiskutyáknál szokásos rémisztő, fülsiketítő éjszakai nyüszítést és be sem fejezte körülbelül egy hónapig. Vész megoldásként a szobáktól legtávolabbi helyre, a wc-be költöztettük Bobit és fészkét. Eleinte egész éjszaka világosban vinnyogott, nyüszített a kis árva. Később már lekapcsoltuk a villanyt és Bobi a sötétben sírdogált anyukája után.
Valószínüleg nagyobb volt a felhajtás, mint az igazi bánat, mert időközben Bobi szépen fejlődött és növekedett.
Az anyai nyalogatás hiányában Anita és Miklós fürdették kellemes meleg vízben a kutyagyereket. Végül a hajszárító zúgásától kifáradt, illatos, selymes bundájú kiskutya édesen elszenderedett Anita ágyában. Következő emlékem Sándor éktelen káromkodása. Mint kiderült Bobinak a szobatisztaság még nem vált erősségévé. Így késő este káromkodós, ágynemühúzásos népi játékok zajlottak a fiatalok hálószobájában.
Ennyi gondoskodás hatására Bobi természetesen egyre nagyobbra nőtt. Lassan ki kellett szoktatni az udvarra. Napközben remekül rohangált a szabadban, de a közeledő tél miatt, éjszakánként a külső kamrába zártuk. Itt fagytól védve, biztonságban rosszalkodta végig az éjszakákat. Mindent megrágott, ami a szája közelébe került. Fűnyíró elekromos kábele, hosszabbító, valamint ezer más fogerősítőnek használt, jobb sorsra érdemes tárgyunk esett játékos kedve martalékául. Mértéktelen rághatnéka és persze feneketlen gyomra még a műanyag, kimondottan kutyajátéknak készült, kolbász alaku rágókát is elpusztította. Soha nem tudtuk meg, hogyan tüntette el - megette? - és vajon hogyan távozott szervezetéből - ?? - a tíz centi hosszú kolbász rágó?!
A sípoló gumicsirke viszont zavarba hozta Bobit. Ahányszor erősebben fogai közé vette, a csirke fájdalmasan felsípolt és Bobi rögtön kiejtette szájából. Úgy gondolom a puha, gyenge kutyakölykök megvédésére Bobiban működő önkéntelen program indulhatott be ilyenkor. Bobi zavart tekintettel nézett és inkább elkerülte ezt a játékát.
Következő tavaszra Bobi megnőtt, megerősödött és véget ért az éjszakai fogság. Innen kezdve minden rendben ment egészen addig, amíg állandóan volt itthon valaki. Ameddig Bobi tudta, soha nincs egyedül. Hirtelen, rövid idő alatt változott meg minden.
2001 tavaszán Sándor és Anita elköltöztek. Ősszel Isti a megyeszékhelyen főiskolai tanulmányokat kezdett és már csak egy-két hetente jött haza. Miklós is késő délutánonként érkezett haza városi sulijából.
Egy ideig én voltam Bobi egyetlen társalkodója napközben. A háztartási teendők elvégzése után a kerti munka következett. Bobi mindenhol hűségesen kísért, figyelt. Sárgabarack evésben verhetetlennek bizonyult. Ősszel erős fogaival szívesen törte a hullott diót. Dió tartalékát a kerítés menti sűrü sövény alatt ásott gödörben raktározta, agyonrágott teniszlabdáival együtt.
A sárgadinnye szeletet ügyes mozdulattal lopta ki kezemből, de kedvence lett a görögdinnye is. Egy-egy jó falat bespájzolása komoly fejtörést okozott neki. Szájában egy nagy csonttal, esetleg egy darab kelt tésztával, gondterhelt ábrázattal rótta a köröket első udvarunkban. Többször is megállt és hozzáfogott a finomság elrejtéséhez. Két első lábával finoman, elővigyázatosan kaparta ki a kamrának szánt üreget és óvatosan belehelyezte a jó falatot. Gondolkodva állt a mű fölött, hogy egy perc múlva újra szájába vegye féltett kincsét és újabb körözésbe kezdjen gondolatai rendezése céljából.
El sem tudnám képzelni ezt a súlyos agymunkát, ha nem látom a saját szememmel.
Bobi hosszú félórákat nyűglődött a végső, megnyugtató megoldás eléréséig. Szájában gyengéden cipelt finomságát végül belehelyezte a megfelelően kiásott üregbe és orrának megfontolt, gondos mozdulataival visszatolta kincsére az imént kiásott földet.
Még hosszú percekig tartott az ellenőrzés - kiérződik-e az ennivaló szaga a földalatti kamrából?! Most végre szeme sarkáig összesározott-földezett, boldog pofával megnyugodhatott.
Ilyen fárasztó, nehéz tevékenység árán elrejtett Karácsonyi mákos kalács került elő következő év nyarán az első udvari rejtekhelyről. Bobi elégedetten forgatta a vastagon penészes, átázott, csupa föld sütit és utolsó morzsájáig elfogyasztotta.
Na ja, az előrelátó tulaj jogos megelégedése.......!
Remekül megértettük egymást. Míg én a szobában tevékenykedtem, ő elfoglalta előszobában bérelt helyét és elnyúlva, szuszogva őrizte biztonságomat. Ugyanilyen odaadással vigyázta 2002 tavaszán anyósom épségét is. A kórházból hazahozott anyósom lassú lábadozása során szívesen üldögélt az udvaron, élvezve a tavaszi napsütést. Bobi a mama széke alatt heverve őrködött, jó érzékkel kiválasztva a védelemre szoruló, idős embert.
Mamánk eleinte óvatosan megjegyezte - "Félek. Túl nagy ez a kutya."
Később felismerte és elfogadta Bobi hűséges barátságát.
Más alkalommal, Szilveszterkor Bobi a szobában, a fotelban, ölemben kinyúlva figyelte a tv műsort. A petárdák, tüzijátékok hangjától megrémülve hirtelen vad ugatásba, nyüszítésbe kezdett. Vérig sértődött, amikor megpróbáltam kitessékelni az udvarra.
Szó se róla - Bobit nagyon elrontottam.
Viselkedésemmel megerősítettem tévhitében - ő a főnök a háznál.
Néhány hónapos nyári munkáim idején még csak eltűrte valahogy a magányt, de az idillnek végleg befellegzett amikor 2003 áprilisától nekem is nap mint nap, városi munkahelyemre kellett járnom. Bobi addig unatkozott itthon egyedül, amíg feltatlálta a spanyol viaszt és a kerítés fölött átívelő, győnyörű mozdulattal lelépett az utca felé.
Pontosan úgy és a kerítésnek pontosan azon a helyén, ahogy évekkel korábban megálmodtam Bleki búcsú üzenetében!
Amint rákapott a szökés-csavargás ízére, többé nem tudtuk megállítani. Három napos erdei kóborlásából hazaérkezve több mint száz kullancsot tépkedtem ki bundájából! Állandó aggodalom és bosszankodás forrásává vált. Végül elfogyott a türelem és Bobit láncra kötöttük.
Ettől kezdve biztosak lehettünk benne, hogy abban a pillanatban lelép, amint a láncról lekapcsoljuk nyakörvét.
A kutya szökött, én a nevét ordítoztam a kert végében, a szomszédság rajtunk röhögött.
Sok-sok alkalommal hazatért szökéséből és újra láncra kötve egy időre megint biztonságban tudhattam őt. 2008 február 1-én utolsó szökése szerencsétlenséghez vezetett.Mikikém hiába óbégatta Bobi nevét utcahosszat. Bobi a zebrán feküdt eltörött nyakkal. Szerencsére hirtelen és végzetes erejü ütés érte, így halála gyors volt. Mire munkából hazaértem Mikikém hősiesen - és zokogva - eltemette Bobit házi kisállat temetőnkben.
Az országúton átvezető zebra fehér festék csíkjain még sokáig látszott Bobi leszáradt vére, hogy a szívem szakadjon meg valahányszor munkába menet vagy onnan jövet itt átkeltem.
Kis fa keresztje azóta is ott áll sírján.Örök emlékeztető számomra, ha esetleg valamikor, valaki kutyát akarna hozni ebbe a házba..........!
Hetek múlva Bobi meglátogatott álmomban. A szobai szőnyegen feküdt és szemét forgatva igyekezett nem meghallani a kiutasítására irányuló parancsaimat. Sokkal jobban kellett volna örülnöm látogatásának, de sajnos álmomban nem emlékeztem balesetére és halálára.
1. ...és akkor megmacskásodtunk...
A következő mese alkalmankénti morbid hangulatához illően most bátran mondhatom, ez egy haláli történet, mely arról szól, hogy megmacskásodtunk, megkutyásodtunk, hüllők, kétéltüek, madarak és rágcsálók özönlöttek az életünkbe.
A végső tanulság pedig az, hogy a gyerekek végtelen mennyiségü őrültségre tudják rávenni a velük boldogan újra gyerekké váló szülőt.. ....és akkor megmacskásodtunk...
Az elmúlt évtizedek alatt falusi házunk kertje komplett kiskedvenc sírkertté vált. Különböző fajtájú, színü, nagyságú, megjelenésű, mindkét nem béli házi kedvencek hosszú sora került gyerekeim kívánságára először a házba, majd többé-kevésbé dicsőséges életútjuk befejeztével a hátsó kert dinamikusan bővülő kisállat parcellájába. Hosszú tömött sorban kutyák, macskák, nyúl, teknősök, díszhalak, papagájok, hörcsögök és egyéb rágcsálók vonultak be életünkbe.
Az én lelkiismeretemet e népes állatsereglet csak egyetlenegy tagjának befogadása terhelte.Kancsi a félszemü, harcedzett cirmos kandúr az első hivatalosan is ünnepnapnak nyilvánított október 23.-án - 1990-ben? - érkezett. Egetverő fájdalmas segélykérő nyávogása reggel óta behallatszott a konyhaablakon. Rövid fontolgatás után elindultam megkeresni. Kancsi a szomszéd kerítésének közelében feküdt és szívszaggató mértékben volt agyonverve.
Ügyes kerítés alatti kúszás-mászás és néhány rozsdás drót karmolása árán sikerült a macskát saját udvarunkba menteni.Tragikus állapotban volt. Első lábai mozogtak és a fejét tudta emelni, de a hátsó fele teljesen megbénult. Jobb szeme helyén gusztustalanul váladékozó sebesülés díszelgett. Szerencsétlen állapotában – természetesen - nem tudtam megválni tőle és megkezdődött a rehabilitáció.
Elsőnek a konyha sarkában, nagy fűzkosárból elkészítettük a kórtermet és mellette mindjárt a macskavécét is. A gyors keresztelő után már hivatalosan is Kancsi névre hallgató beteg fegyelmezetten kuporgott a kosárban és az első napokban óriási mennyiségü ételt-italt fogysztott.
El tudtuk képzelni, hány nap éhezés-szomjazás után találtuk meg szegényt.
Ekkor még éjszaka is felkeltem hozzá és megetettem-megitattam.
Néhány óránként - éjszaka is - kimertem kosarából és óvatosan beletettem a homokos dobozba. Ezután csípőjénél megemeltem egész hátsó felét és Kancsi menetrendszerüen pisilt-kakilt - mindíg a homokba!
Hónapokig tartott a gyógyulás.
Kancsi fáradtan, szenvedve kuksolt kosarában és leginkább alvással töltötte a telet. Következő év áprilisában jött az áttörés. Addigra Kancsit már többször kivittem a szabadba, de még gyenge lábakon állt. Néhány lépést megtett, majd összeroskadt és ölben cipeltem tovább. Áprilisban tudott először sétálni az udvaron és végre saját erőből kakálni-pisilni.
A tavaszi macskaszerelem erőt adott neki. Lassan önállósította magát. A kerítést megmászva szép, ívelt ugrással távozott udvarunkból és hosszabb időkre is eltünt.
Évekig rendszeresen megjelent kajálni, hízelegni, dorombolni, melegedni. Egér meg nem állhatott előtte. Dicsekvésképpen a lábtörlőre tette éjszakai trófeáit.
93 október 5.-én jött haza utoljára. A még földben maradt utolsó néhány szem krumplit kapirgáltam épp elő amikor Kancsi megérkezett egy kis hízelgésre.
Váladékozó szemü fél pofáját arcomhoz dörzsölte - brrrrrr! huhhhh! - majd elkacsázott rosszúl összeforrott hátsó felét nehezen cipelve. Lerobbant öreg kandúr - félszemü, agyonvert, sebhelyes, tépett fülü.
Igazi harcos macska életet élt - nekem köszönhetően néhány bónusz évvel megtoldva.
Életem egyik valódi sikertörténete. Büszke vagyok rá! Néhány nap múlva álmomban találkoztam vele, ekkor lettem biztos abban, hogy már nem él.Valamikor, az eltelt két évtized egy időszakában, a gyerekek határozott kérésére fekete macskákat fogadtunk be. Három, kajára váró, fekete cica testvér tekergett a bejárati ajtó előtt, mikor anyósom megérkezett. Megállt benne az ütő.
"Mind fekete!" - suttogta babonás rémülettel és nagy ívben elkerülte őket.
Már meglévő három fekete macskánkhoz Csabikám hozott egy negyediket Kaposvárról. Bagírát egészen addig tartották a kollégiumi szobájukban, amíg hivatalosan ki nem lett utasítva onnan. Szegény tapasztalatlan, örökös rabságból szabadult Bagíra még a friss falusi levegőt sem ismerte. Nem csoda, hogy hamarosan beletörött a bicskája a kertünk végében haladó nagy forgalmú országút meghódításába.
Bátran nekivágott az átkelésnek, de már soha nem érkezett meg a túloldalra.
Egy újabb kis sírhalom nőtt a hátsó kertben.
A többi kis növendék fekete cica vakmerően követte példáját.
Úgy emlékszem, egyikük sem érte el a felnőttkort, a sírkert pedig csak türelmesen, egyre fogadta az újabb lakókat.
Később gyerekeim a legvadabb télben sajnáltak meg és hoztak haza egy náthás, köhögő, hörgő, nagybeteg macskát. Szerencsétlen már mozdulni sem tudott. Se nem evett se nem ivott. Feküdt a konyha melegében és szenvedve küzdött minden lélegzetvételért. Táplálási kísérletemet vad karmolással jutalmazta.
Két napig bírtam a látvány, majd egy jól irányzott ütéssel átsegítettem a másvilágra.
Magam sem akartam elhinni - épp most debütáltam fejszés gyilkosként!
Szerencsétlen haldokló pára megkönnyebbülhetett. A fagyos időre tekintettel maradványainak elhamvasztása mellett döntöttem - betettem a kályhába.
Emlékül hagyott karmolása virított kezemen.
Eltelt néhány nap, mire teljesen tisztán és világosan láthatóvá vált számomra, ez a karmolás akár halálos következményekkel is járhat. Körzeti doktorunk valóban furcsán nézett rám.
Rövid megbeszélés az állatorvossal és máris nyakig voltam egy veszettség elleni oltás sorozatban. Több hónapon keresztül kaptam veszettség elleni első, második, sokadik és emlékeztető oltásokat. Szemem vörösen könnyezett, fejemet hasogatta a fény. Izületeim bedagadva makacsolták meg magukat. Teljes volt a macska bosszúja!
Sajnos nem kaptam kézhez hivatalos igazolást, de bátran állíthatom - ha esetleg megharapnék valakit, nyugi!
Be vagyok oltva veszettség ellen!
Végére hagytam a javát.
Életünkben legtovább kitartó macskánk úgy nagyjából 94 tél végén hátizsákkal és biciklivel érkezett hozzánk a szomszéd faluból. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem ő hordta a hátizsákot, hanem a hátizsák hordozta őt és a biciklit Sándor gyerekem tekerte. Biciklijét letámasztva Sándor megállt a bejárati ajtóban és erős mozdulattal magrázta hátán lila hátitáskáját. A hatás várakozáson felüli volt. A hátizsák elégedetlen, dühös nyávogásba kezdett. Ilyen belépőt kívánna magának minden világsztár. Meglepett kiváncsisággal lestük a táska tartalmát.Igazi zsákbamacskát kaptunk!
Fiatal, erős, szép fényes fekete bundáju kandúr ugrott elő a csomagból. A névválasztás nem is lehetett kérdéses. Fényes fekete bundájáról Blacky vagy inkább Bleki lett az új jövevény.
Bleki élénk, okos, könnyen tanuló és alkalmazkodó állatnak bizonyult. Első pillanattól kezdve feltalálta magát új lakóhelyén. Hosszú - nagyjából hét-nyolc évnyi - életét nagyban köszönhette óvatos, megfontolt viselkedésének. A kertünk végében elhaladó autóúton ügyesen manőverezett. Habár fiatal éveiben egyszer előfordult, hogy hátsó felét kissé nehézkesen mozgatva, sántán, sérülten került elő hosszabb csavargásából. Ezt mi akkor szerencsés kimenetelü autóbalesetnek véltük. Valószínüleg valóban ez lehetett a tanulópénz, aminek árán Bleki örökre megtanulta, mennyire fontos tiszteletben tartani a száguldó autóktól hemzsegő országutat.
Hosszú, sikeres macska karrier állt Bleki előtt.
Sok-sok tavaszi macskaszerelem nyomát viselte széttépett fülein, kikarmolt, elharapott pofáján. Nyaranként lesoványodva, kifakult szürkés-vöröses bundával, sebesülésektől csúfítva kalandozott a környékben. Ősztől tavaszig lehiggadva ismét kövérre hízott, ragyogó fekete vastag téli bundát növesztett. Telente remekül érezte magát a konyhai konvektor elé állított széken henyélve.
A fűtőtest felé fordított oldala kishíján meggyulladt a forróságtól, de őt ez nem zavarta. Lustálkodásból is kitünőre vizsgázott.
Egész hosszú élete nyugalomban telt volna, ha.......ha 2000 őszén meg nem jelenik a háznál az antagonisztikus ős ellenség - Bobi a kutya.
Eleinte Bleki türelmesen figyelte az egyelőre még őnála is kisebb termetü kutyakölyök idétlenkedését. Később be kellett látnia, hogy kettejüknek már kicsi az első udvar.
Bleki egy gőgös, sértett őrgróf lesújtó pillantásával menekült a kerítésen túlra az idétlen kamasz kutya játékos, vidám barátkozási kisérletei elől. Sajnos nagyon megbántódott. Haragját én is éreztem és furdalt is a lelkiismeret. Konyhai kedvenc helyét ezután is elfoglalhatta, de komoly cselezés árán tudott csak az ajtón belülre kerülni.
Hiába, Bobi védte a házat!
2001 tavaszán még sikerült állatorvosi segédlettel felerősíteni, de kifakult vöröses-szürke bundája, sovány teste, lelassúlt mozgása már láthatóan időskori gyengeségét mutatta. A szabadság, a bunyós, kalandos kandúr élet, az átcsavargott tavaszok-nyarak nyomot hagytak egészségén.
Úgy emlékszem, testét késő ősszel találták meg az utcabeli szomszédságban - talán hat háznyira tőlünk.
Az egész állatseregletből Bleki volt a második, aki halála után még egyszer meglátogatott álmomban. Furcsa álom volt. Bleki nagyon vadul, durván bántalmazta Bobi kutyát. Hátára kapaszkodva harapta, kínozta, míg a menekülő kutya nagy lendülettel átugrott a kerítésen, hátán a vadul támadó, beleakaszkodó Blekivel. Értettem az üzenetet és nagyon-nagyon sajnáltam, hogy ekkora lelki törést okoztam ennek a kedves, okos, intelligens állatnak.
Bleki, ha ez még jelent valamit Neked - Bocsáss meg!
Mese a gyerekekről, akik nem tudtak rosszalkodni
- Nem bírom tovább! - szólalt meg egy napon Apa a tőle megszokott csendes nyugalommal/?!/.
- Nem bírom! - adott nyomatékot szavainak.- Mit nem bírsz, kedves férjem? - kérdezte ijedten angyali szelídségü felesége.
Aggodalmában menten kihullott egyik kezéből fakanala, másik kezéből vasalója, harmadikból pedig kedvenc infúziós szereléke.
Szinte kézzelfogható feszültség támadt apró lakásukban.
Két tündéri, békés gyermekük - Panni és Bálint - azonnal abbahagyták kedvenc foglalatosságukat és tündöklően fénylő angyalszárnyaikat összezárva hangtalanul nappalijuk padlójára ereszkedtek. Ekkor még nem tudták, hogy ők okozzák Apa minden szomorúságát.
- Nem bírom ezt a csendet, ezt a békés nyugalmat! Hangzavarra vágyom. Javíthatatlanul szelíd, tökéletesen jó gyermekeink nekem miért nem adják meg az idegösszeomlás örömét?
Más szülőkhöz hasonlóan, én miért nem élvezhetem a családi testvérháború felüdítő rohamait?
Saját otthonomat angyali jóságú gyermekeim miért nem képesek hadszíntérré változtatni?
Miért kell szomszédaink ordibáló, verekedő gyerekeit fájdalmas irígységgel néznem?
Miért? Mondd Zsuzsi, miért? - szólt az elkeseredett monológ.
Zsuzsi Anyu nem lepődött meg férje kifakadásán.
Mintha önmaga eddig ki nem mondott szavait hallotta volna. Mintha saját anyai aggodalma jutott volna szóhoz.Zsuzsi Anyu tudta, itt az idő!
Tovább nem halogatható a cselekvés!
Gyermekeinek ártatlan, szelíd, csendes, békés természete mostanra fenyegető méreteket öltött. Tudta, Apa és Anya szülői kötelessége gátat vetni ennek. Ekkor fejéből kipattant az isteni szikra.
- Cirkuszba megyünk! - mondta büszkeségtől ragyogó arccal.
- Még a legmegátalkodottabb jó gyerek is elveszti önuralmát a cirkusz harsogó, csiricsáré, idétlenül röhejes, mégis romantikusan kedves, színes világában. Gyorsan, gyorsan, öltözzetek! Ma lesz a napja, hogy két földreszállt angyalkánk végre jó útra tér! - hadarta izgatottan.
Kezei közül máris nadrágok, szoknyácskák, sapkák, kabátok röpködtek. Apa csillogó tekintettel figyelte felesége igyekezetét. Két gyermekük vigyázz állásban, szófogadó engedelmességgel húzta utcai cipőjét - és máris elindultak.
A cirkuszi sátor hangos zűrzavarába lépve Panni és Bálint azonnal elkezdték a gyógyulás jeleit mutatni. A hangerő növekedtével végre rájuk is átragadt a többi gyerek izgágasága. Közösen kiabáltak, együtt nevettek.
Megátalkodott jóságuk ellenére kíváló tanulóknak bizonyultak. Cirkuszi oktatásból számukra pontosan egy előadásnyi kellett.
Amint elhallgatott a zene, kihúnytak a fények és az utolsó póni is aludni tért - Apa és Anya vadonatúj gyerekekkel indulhatott haza. Büszkén nézték szemük fényeinek átváltozását.
Két kis izgága ördögfióka tekintett vissza rájuk.
- Igen! Ez az! Végre! Sikerült! - suttogták boldogan egy hirtelen kirobbanó testvéri civakodás láttán.
És igen......! Valóban sikerült!Ezentúl visítozás, bömbölés, verekedés harci zaja töltötte be otthonukat.
Apa és Anya azóta is szüntelen boldogságban élnek.
Két kis ördögfiókájuk végre semmiben sem különbözik szomszédaik gyerekeitől.
És ez így van jól!
Miért legyen nekik könnyebb dolguk, mint a saját szüleiknek volt egykor.......?
Mint Schrödinger macskája...
2012. június
"Nem vehetik el az önbecsülésünkhet, ha mi nem adjuk oda."
Mahatma Gandhi
Kétségtelen és tagadhatatlan - cseléd vagyok!
Egészen a mai napig a közeli kisváros nyugdíjas társadalmának jeles képviselői, a "ki, ha én nem" jómódú orvos házaspár lakása is munkahelyemül szolgált. Rendkívül rideg otthonuk egy múzeumi kiállítás valamint a temetkezési kripta ízléses - és nagyon gazdag! - elegyítéséből jött létre. A karót nyelt háziak között végzett munka során még levegőt venni is csak vigyázz állásban merészeltem. A kalapos-kosztűmös, mereven önsanyargató nagyságos asszony óriási meglepetést okozott nekem egy héttel ezelőtt. Munkám végeztével kivörösödött arccal, ittas botorkálások közepette adta át fizetésemet.
Ledöbbentem. Óriásit csalódtam ebben a kegyetlenül fegyelmezett, szigorú, pedáns sznobban. Érzéseimet természetesen nem osztottam meg vele. Lebukásának dicstelen helyszínéről villám gyorsan elmenekültem.Már akkor éreztem - biztosan tudtam! - ennek még lesz folytatása. Saját ittasságánál csak az lehet nagyobb bűn, ha valaki szemtanúja ennek az állapotának.
Ez bizony büntetendő.
Évekkel korábban egyszer már megjártam vele. Akkor a férjétől érkező elismerő dícséret miatt verte el rajtam a port. Már megtanultam, az eseményeket nem befolyásolhatom ebben az őrült házban. Gazdáék kénye-kedvére kiszolgáltatva csak a remény lehet egyetlen lehetőségem.
És lőn ma reggel......
Első figyelmeztető előjelként zárva találtam kedvenc kivagyi gazdáim alagsori bejárati ajtaját.
Az ajtót, amin közel hét év alatt minden munkanapom alkalmával a házba léphettem ma előszőr felejtette el kinyitni nagyságos gazdasszonyom.Szerencsés ember vagyok. Az eseményeket már felülről, összefüggéseikben tekintem. Azonnal, első ránézésre nyilvánvaló lett, hogy az asszony - bár ki nem mondta - mégsem szívesen lát otthonában.
Hát persze.... hiszen visszataszító ittasságára emlékeztetem.
Néhány perc múlva, tetőtől-talpig munkaruhában hiába jelntkeztem "szolgálatra" a konyhában. Hét éve megszokott, reggeli indító kávém véletlenül elfelejtődött, valahogy kimaradt a programból.
- Nem számít! - mondtam valóban őszintén és belevetettem magam a munkába. Ez nem személyes ügy. Kávé nélkül is van élet. Én dolgozom - ő fizet. Ennyi.
Főnökasszonyom rövidesen különböző, szokatlan ötletekkel állt elő. Furcsa feladatok, kicsit kusza szervezési manipulációk sorozatán lavíroztam keresztül óvatosan, ugrásra készen. Már megtanultam - ebben a lakásban mindíg és bármi előfordulhat. Lazításnak nincs helye.
Végül, néhány sikertelen próbálkozás után mégis bementem a csőbe. Egy újabb menetrenden kívüli feladat elvégzése során kiderült, hogy nem vagyok képes kitalálni, nagyságos asszony hogyan képzeli a munka élvégzését.
Hát igen. Megbuktam gondolatolvasásból.
De félre a viccel. Tény és való - hibáztam. Az elmúlt hét évben bizonyára volt már példa ennek a bizonyos munkának a mikéntjére, de én elfelejtettem. Ráadásul botor módon azt hittem, annyi sikeres napi robot után egy óvatlanul elkövetett baki nekem is megengedhető.
Hát nem így törént.
Hétországra szóló letolás következett, melynek során egyszer csak sarkalatos fordulóponthoz érkeztünk.
- Egyáltalán, tanulta maga ezt a takarítást? - kérdezte bizalmatlanul háziasszonyom. Elképedt, megszégyenült arckifejezésem láttán pedig kifejtette, mennyire régen gyanakodott már alulképzettségem miatt. Milyen régóta és mennyi gondot okoztam neki, amiért "nem tudom a Sidolt és a többit". Majd néhány kanyargós megszégyenítés, jéghideg ledorongolás után végre magamra hagyott.
Álltam elképedve és igyekeztem felülről tekinteni a helyzetet.
Ki is vagyok én valójában? Az a haszontalan - "szégyelld magad" - személy, aki "nem tudja a Sidolt"?Hát hiányzik nekem azonosulni egy megkeseredett asszony rám vonatkozó, beteg ítéletével? Kiszolgáltatni magamat, hogy ezentúl a szakképzetlenség skarlát betűjét sütögethesse rám pillanatnyi hangulatai szerint? Hogy évekre visszamenőlegesen lenullázza értékeimet?
- Hé! - Még mindíg nem volt elég?!
- Nem kínzott anyád is pont ugyanígy?
- Mire vársz még?
- Szenvedni akarsz - te hülye! - szólítottam meg önmagamat keresetlen egyszerűséggel.
- Itt az idő, tegyél magadért! Kötelességed megvédeni az embert, aki vagy. Az embert, akit éppen feláldozni készülnek a "szent Sidol" oltárán.
Önmagamhoz intézett saját szavaim végül eredményre vezettek. A megváltó gondolat úgy érkezett mint egy megvilágosodás, mint egy hatalmas teher levetése. Percről percre erősebb, határozottabb lettem. Megkönnyebbülve, mosolyogva dolgoztam végig a hátralévő órákat. Tudtam a megoldást.
Nagyságos asszony még egy-két alkalommal visszatért hozzám emeleti lakrészéből, hogy emlékeztetőül újra "belém rúgjon", de engem már nem zavart.
Hirtelen megsajnáltam ezt a szerencsétlen besavanyodott embert, aki csak az általa birtokolt tárgyakon keresztül él. A "perzsa szőnyegem", a "bőr kanapém" vagy a "konyha bútorom" által létezik. Ezt a nyomorúlt lelket, aki "rohadt madarak" jelszóval üldözi a kertjébe tévedő szárnyasokat, aki rovar- és hangyairtóval mérgezi meg lakókörnyezete minden centiméterét, aki gondatlan hanyagságában sorban, összes szobanövényét elteszi láb alól. Aki állandó rettegésben, betegségfóbiában él és számolatlanul birtokolt és beszedett gyógyszerétől várja az elérhetetlen megnyugvást. És aki az orvostudomány minden vegyszere ellenében is képes annyira gyűlölni önmagát aminek végeredménye pusztító autoimmun betegség.Lassan véget ért a munkanap. Átöltözem az alagsorban és hatalmas elhatározással másztam meg az emeletnyi lépcsősort.
- Természetesen a mai napért nem fogadhatok el pénzt. - nyitottam végső beszélgetésünket.
- És szeretném felajánlani ezt a helyet egy szakképzett munkavállalónak. Nagyon köszönöm a mai leckét. Tanulságos volt. Ja, és a kapukulcsot majd a zárban hagyom, ott meg tetszik találni. - mondtam reszketeg lábakkal, de azért érthetően és határozottan.
Az udvaron parkoló biciklimhez nekivadult gazdasszonyommal egyszerre érkeztünk. Fantasztikus volt az igazság pillanata. Egy durva, közönséges fúriával találtam szemközt magamat.
A mondat - "Nem hagyhat itt engem!" - mindent elmondott róla. Ezután még egy ideig az "én" és a "nekem" különböző variációi következtek. Természetesen nem válaszoltam. Ezt a kommunikációs pinceszintet már réges-régóta elkerülöm. Végül dühében kosaramba dobta azt a néhány ominózus papírpénzt.
- Mindent nagyon köszönök. Viszontlátásra. - toltam ki biciklimet a kapun, erőltetett nyugalommal.
- Ne siess, csak nyugi! Nem menekülsz, hanem győztesen elvonulsz. - bíztattam magamat.
Kellett még néhány mély lélegzet és legalább két óra békés bambulás a Balaton partján, mire elsimult a belsőm.
Köszönöm Mahatma Nagylélek Gandhi, hogy velem vagy és segítesz megtartani az önbecsülésemet.
Hogy soha többé, senkinek ne adjam oda!
- . - . -
Azt, hogy ezzel a házaspárral nekem dolgom van ebben az életemben - azt már korábban biztosan tudtam.
A páros férfi tagja kórházi munkahelyemen kiskirálykodott. Négy évnyi munkaviszonyom során számtalan megalázó letolást gyűjtöttem be tőle. Csak most látom, mennyire elvakultan hajszoltam az elismerést, személyem elfogadtatását. Míg körülöttem felháborodott munkatársaim egy-kettőre kikérték maguknak a sértő, lealázó beszólásokat, addíg én megszégyenülten, kétségbeesetten igyekeztem bebizonyítani a rólam alkotott ítélet helytelenségét. Ebben a lélektani pillanatban tökéletes feladatnak tűnt magamra venni lakásuk takarításával együtt az asszony ítélkezését is.Már első találkozásunk alkalmával feltűnt otthonukban a közös feladatunkra emlékeztető "jel".
Az antik, sötét bútorok közt ott láttam a fényes barna hintaszéket. Pontosan ugyanolyat, mint amilyen anyám családjának pesti, Lehel úti otthonában volt. Azt a bizonyos spirál alakban hajlított fa lábazaton billegő, nádfonatos ülőkével és háttámlával pompázó nagyszerű hintaszéket, ami szemtanúja volt anyám felnövekedésének és amiben én magam is annyi órát töltöttem álmodozva, ringatózva.
Az ismerős bútor látványa meggyőzött - fontos dolgom van itt. Bár hat és fél évet kellett várnom a felismerésre, de az előérzet nem csapott be.Hatalmas lendülettel vetettem magamat a munkába. Annyi teremtő energiát vittem ebbe a lakásba, ehhez a két emberhez, hogy attól még egy halott is feltámadt volna.
Gazdasszonyom nagy meglepetésére már első munkanapomon olyan konnektorból porszívóztam, ami egyéb esetekben azonnal zárlatot okozott és emiatt régóta használaton kívül állt. Az eltelt évek során négy-öt alkalommal indítottam el egyébként kidobásra ítélt, végleg megállt óráikat, melyek az asszony ágya melletti éjjeli szekrényen rövid néhány hónapos élettartam után bemondták az unalmast. Kapcsolatunk érezhetően megemelkedett, amikor egy évvel ezelőtt bicikli defekt javításából adtam szórakoztató, közvetlen leckét ennek a merev, kemény embernek. Akkor, a közös tevékenység könnyű pillanataiban határozottan éreztem a szigorúan önsanyargató külső mögül előóvakodó kíváncsi, kedves gyereket. A kislányt, aki egy kis játék kedvéért nagy örömmel piszkolta össze kezeit.Sajnos a pillanatnyi kellemes hangulatért mindíg szigorú büntetés járt. Minél inkább igyekeztem kitenni magamért, annál biztosabban megkaptam a menetrendszerint érkező megalázó letolásokat. Attól tartok, az engem érő atrocitásokat gazdasszonyom önmagának is szigorúan kiutalta.
Az autoimmun betegségével együttjáró állandó köhögés majd az ezt követő tartalmas váladék ürítése - köpködés! - nem más, mint a test kísérlete, hogy a lelki szinten érkező elviselhetetlen, önpusztító szenvedéstől az anyagi létezés síkján szabaduljon meg. Sajnos a saját lelkünkben élősködő, pusztításra specializálódott egónkat nem köphetjük ki!
Csak a lélek szintjén szembesülhetünk vele.
Ma már tudom, közös feladatunk éppen erről szólt. A kiosztott és bevállalt vagy éppen elutasított kínzásokról. Ezeknek a legorombításoknak köszönhetem, hogy végül sikerült nemet mondanom és megvédenem magamat.
Köszönöm.
Gondolom, az a bizonyos közös feladat másképp is alakulhatott volna. Hiszen ebben a földi életünkben mindíg, minden változik. Most is saját személyiségünk, lelki hozzáállásunk alakította az eseményeket. Az eltérő lehetőségek kivilágított válaszútjai ebben az esetben is felragyogtak. Most, utólag már tisztán látom a pillanatokat, amikor munkaadóm megpróbált megvédeni saját magától. Amikor a kirobbanó gorombaság előtti percekben kivette a nagy, kerek fürdőszoba tükröt a kezemből, hogy esetleges összetörése miatt ne engem terheljen a felelősség!
- Add csak ide, majd azt mondjuk, hogy én csináltam. Féltelek téged a büntetéstől, inkább én vállalom a felelősséget. - szólt a kimondatlan üzenet.Természetesen nem törtem össze a tükröt sem akkor, sem máskor.Sőt! Hat és fél év alatt egyedül egy elektromos hosszabító műanyag aljzatának sérült borítását írhatták számlámra.
Gazdasszonyom meghasonlott lelkében talán saját kegyetlen - alkoholista? - anyja tombolt éppen annyira hangosan, hogy másik énje úgy érezte, meg kell védenie ellene. Lehetséges, hogy a kritikus pillanatban közel tíz évvel fiatalabb húgára emlékeztettem?
Nagylelkűségét felismertem és azonnal meg is köszöntem. Előfordulhat, hogy a köszönet célt tévesztett és a lelkében tomboló pusztítót bőszítettem vele....?! A gonosz élősködőt, akit áldozata alkoholizálása egyre inkább megtölt erővel?
Most utólag úgy gondolom, a reggel bezárva talált ajtó is saját védelmemet szolgálta.
Valahogy így - Ne gyere be, itt számodra veszélyes. Anya megint berúgott és most tombol, amiért te megláttad. Majd én megvédelek és elviszem a balhét.De én mégis bementem....
Lelki fejlődésem útján pont ezt a tapasztalatot kellett megszereznem.
Köszönöm.
Végül még egy adalék az eseményekhez.
A történtek előtt három nappal végre eljutottam annak a régi, emlékeimben örökké élő Lehel úti háznak a - hűlt helyére!
Ott, ahol egykor anyám szüleinek lakásában, a piszkos rongyszőnyegre állítva billegett a kedves hintaszék, ott ahol Irén nagynéném hadakozott elméjét teljesen elborító démonaival, ahol Margit unokatestvérem megszületett és ahol később ő maga is nevelgette két apró kislányát, ahol anyám egész családjának élete zajlott - azon a helyen most modern, több emeletes iroda és lakóház áll. Földszíntjén, ott ahol egykor nagymamám könyökölt a magas földszint utcára néző keskeny, fa spalettás ablakában - ott pedig csupa üveg, csillogó kirakat látható. A belső udvaron parkoló újdonsült tulajdonosok soha nem fogják megtudni, hogy 1945 februárjában anyám, Irén nővére és az éhező szomszédság pont az ő extra autójuk alatti talpalatnyi udvarban darabolták a halálos sebesüléstől elpusztult ló életmentő húsát.Ott a Lehel úton állva, abban a pillanatban éreztem, hogy megszakadt a múltam. Egyszer és mindenkorra, végérvényesen megszűnt az anyám családjához rögzítő anyagi kötelék.
Úgy jártam, mint Schrödinger macskája - a felimerés pillanata, a megfigyelő jelenléte eldöntötte a későbbi eseményeket.
Hintaszékes - kivagyi - gazdáimmal akkor, ott, abban a pillanatban szakítottam.
Már csak az anyagi megvalósításra kellet három napot várnom.