pauleve55 blogja

Novella
pauleve55•  2014. március 7. 20:59

Abusus

Képzeld el, hogy 13 éves bakfis vagy az 1960-as évek végén.
Tudom, tudom, nem egyszerű a feladat, de azért mégis...csak képzeld el, hogy a családok többségének még nincs tv készüléke, és egyébként is, heti kettő adásszüneti napot iktatnak a programba, a korhatáros mozifilmek vetítésekor a jegyszedők szigorúan - személyi igazolványt kérve - ellenőrzik életkorodat, a nők még tisztelik önmagukat annyira, hogy a személyiségüket és nem a szexualitásukat reklámozzák, - Horribile dictu! - nyáron is felöltözve járnak az utcán, divat az udvariasság, és a csapból nem erőszak és szex, hanem hétköznapi, tiszta ivóvíz folyik.
Szóval a kor szellemének megfelelő tiszta, naiv, ártatlan, még szinte gyermeklány vagy.

Most képzeld el, hogy tőled bőven tíz évvel idősebb unokatestvéred férjével fantasztikus, csőbehúzós szórakozást eszel ki, szigorúan a te számládra!
A jópofa átverés lényege, hogy te minél hamarabb, minél közelebbi – mondhatni beható! - ismeretséget kössél a férj, nálad nagyjából négy évvel idősebb öccsével. Mindezt – természetesen – az ő szemük láttára, az ő szórakoztatásukra.
Na ja – nincs is szebb dolog az élő, családi pornónál!
Ezután a két felnőtt egy bordélyházi madam és egy utcai strici lendületével kezd a megvalósításhoz. Egyre több közös programot szerveznek négyesben. Kirándulások, családi összejövetelek vendége leszel te és az ominózus öccs.
Születésed óta ismert rokonodban – természetesen – megbízol, hiszen nemcsak unokatestvéred, de ráadásul még keresztanyád is ez a fiatalasszony, anyád rég meghalt nővérének 24 éves lánya. Tapasztalatlanságod és hormonrendszered nulla pillanat alatt megsemmisít! Gyorsvonati sebességgel zuhansz szerelembe. Érzelmeid maguk alá temetnek.
Két felnőtt korú – de erkölcsileg nulla - rokonod remekül szórakozik a sűrű gyakorlati oktatásokkal megtűzdelt közös - négyes - randevúkon mutatott szégyenlős ártatlanságod láttán. Hangulatukat jelentősen emeli sok kétértelmű, kretén, gusztustalan beszólásuk, a rajtad csattanó, gyomorforgató heccelődés.

Néhány hét után az események ottalvós, hétvégi buliban tetőznek.
Késő délután, számodra váratlanul megérkezik az ifjú férj öccse is, majd pedig unokatesód bősz ágyazási munkálatokba kezd lakásuk egyetlen szobájának három, keskeny heverőjén.
Ekkor szólal meg a telefon - azonnal indulj haza!
Trolival húsz perc, otthon érdeklődésedre anyád gorombán válaszol, - "Apád nem engedte, éntőlem maradhattál volna."
                                                                     
                                                                                             "Apád nem engedte, éntőlem maradhattál volna."

Ideírom még egyszer, bár a mondat jelentőségéhez képest a milliószori ismétlés is kevés és gyönge lenne. Az elkövetkező évtizedekben - már sokkal érettebb fejjel – számtalanszor végiggondolod annak az estének a hajmeresztő következményeit. Az elképzelhetetlenül elképesztő megaláztatást, amitől Apukád józan esze mentett meg.
Apukádé!
Nem, anyád semmit nem tett érted, anyádban nem szólalt meg az idősebb, tapasztalt nő riasztója.
Ő tökéletesen elégedett volt a helyzettel, hiszen tudta, bármekkora bajba kerülsz is, önmagáról a felelősséget biztosan rád hárítja majd és jól bevált szokás szerint saját szülői alkalmatlanságáért is egyedül csak téged hibáztat. Ő rezzenetlen arccal végignézte volna, ahogyan bemész a csőbe, hogy aztán utólag jól elverhesse rajtad a port.

Most képzeld el, hogy reménybeli megerőszakolásod fényes tervének kudarca után teljesen elveszíted a fiú érdeklődését. Még elmész egy-két kínos, keserves randevúra, amit az ötletes fiatalember úgy szervez meg, hogy érkezésed után néhány perccel biztosan előkerüljön több kedves, rég látott lányismerőse, akikkel - ugye? - nem lehet udvariatlan, tehát "te most menj haza".
A szakítást végül, hetek múlva, unokatestvéreddel üzeni meg.
Keresztanyád magas lóról tart eligazítást neked. Hangja részvétlen, kioktató. Tudhattad volna – mondja – hogy ez a fiú mennyivel idősebb nálad és már sokkal komolyabb - lásd megfektethető! - lányokkal jár. Tudhattad volna, ne csodálkozz! - ezek a kulcsszavak.
Mintha te akartad volna, mintha te erőltetted volna – légyszi, légyszi, légyszi alázz meg, gúnyolj ki, erőszakolj meg...

Le vagy sújtva. Teljesen.
Lassan befejeződik a nyolcadik osztály és te sírással töltöd a nyári szünetet. Szívszakasztó, elementáris szerelmi csalódásod fájdalmában sokáig csak a halált érzed megfelelő kiútnak. Telnek a hetek és te zokogva ronda, sötétkék csomagolópapírba kötöd gimnáziumi tankönyveidet.
Mindennek vége! Csak meghalni szeretnél! Semmi mást! Gyűlölöd önmagadat, felemészt mélységes szégyened.
Harminc négyzetméteres, pirinyó lakásotokban veled együtt lakó szüleid mindent megtesznek, hogy fájdalmadat ne kelljen észrevenniük. Anyád, az önkéntes vakság-süketség nagy mestere, Apukád pedig szimplán csak férfi.
Mit is kezdhetne egy kamaszkori, szerelmi bánattal?!
Egyedül maradsz, mint ahogy eddig is magadra hagytak, életed sok nehéz percében. Saját károdon már megtanultad, hogy magadnak csak plusz, ráadás büntetést szerzel, ha anyádat zavarni mered problémáiddal.
Szerencsére erős vagy, mindent magadba fojtasz és így sikerül az újabb legorombítást megúszni.

Másfél év múlva majd rájössz, milyen jól döntöttél. Tudniillik akkor – másfél évvel később – egy óvatlan pillanatban anyád előtt szóba hozod a szexualitást. Kíváncsi vagy, pusztán elméleti síkon!
Azonnal, lendületből lekurváz téged!
Ennyi!

Tehát erős vagy, mindent elfojtasz. Párkapcsolathoz fűződő érzelmeidet szorosan lezárt kapszulában lelked óceánjának legmélyére süllyeszted. Hogy onnan a szerelem soha ki ne jöhessen! Úgy döntesz, életben hagyod magadat, pusztán a lelkedet csonkítod meg örökre, véglegesen!
Lényednek "NŐ" elnevezésű, létfontosságú részét szemétre dobod és bevonulsz reszkető, megszakadt szívvel a gimi első osztályába.
/Koedukálódni már nem mersz. Benned súlyosan dolgozó félelmednek köszönhetően a biztonságosnak vélt, színtiszta lány osztályt választod/
Nem tudod – külső, tapasztalt, felnőtt segítség nélkül nem is tudhatod – mekkora kárt tettél magadban. Életednek meghatározó szerepe, lelkednek női létezésre hangolt energiája süllyesztőbe kerül.

Ésszerű döntéseken alapuló, félelemmel teli párkapcsolataid – természetesen – csődbe mennek. Ezek a katasztrófák pedig csak még inkább megerősítenek elhatározásodban– soha, soha többé!
Embert szeretni még sokáig – gyerekeid megszületéséig – nem tudsz.
Emberben maradéktalanul megbízni pedig életedben soha, soha többé nem mersz!
Hiszen a legbelső körből, az elméletileg védő, gondoskodó, legközelebbi családból támadtak rád.

Évtizedekkel később elmeséled a történetet anyádnak. Kíváncsi vagy, ő mennyit tud belőle.
Szokásához híven szörnyülködni kezd, szitkozódik. Állítólag idejekorán megkérdezte kedvenc unokahúgát, mi lesz, ha a gyerekek egymásba bolondulnak?!
Keresztanya-unokatesód megnyugtatta, férjének öccse majdnem felnőtt férfi, nem foglalkozik ilyen... ilyen korodbeli kis taknyosokkal...!

Most pedig, ha már eljöttél velem idáig, akkor képzeld el, hogy amit elmeséltem, az – bármennyire is szeretném – nem mese.
Ez az én valódi, igaz történetem!

pauleve55•  2013. szeptember 16. 21:29

Megmentősdi

Anyasors és lelki társammal, régi barátommal, Ibolyával badacsonyi kirándulást terveztünk.

A nyár gyorsan elrobogó hetei időpont egyeztetéssel teltek. Igyekeztünk rendet vágni a munkahelyek, szabadnapok, családi események kavalkádjában.
Nehéz feladatra vállalkoztunk. Több helyen, rendszertelen időbeosztással végzett munkáink káoszát tovább gazdagították kettőnk összesen HÉT felnőtt korú gyerekének nyári - hazalátogatós - programjai.
Végre összeállt a kép.
Csodálatos kánikulai napot töltöttünk a hegy magaslatán hűsítő árnyékot adó erdő oltalmában. Ahogy a vulkáni kőzet meredek lépcsőfokai elfogytak, kinyílt szemünk előtt a madártávlatú balatoni panoráma. A napfényben ragyogó békés, sötétzöld víztükör, a messzeségben gyerekjáték méretüre zsugorodott vitorlások, a távoli kikötőben nyüzsgő miniatűr emberkék, a szemközti part elmosódott-homályos dombjainak látványa. Jobbra a szigligeti magaslat, tetején az apró, építőjátéknak tűnő várromocska. Elvarázsolva, csöndes bűvöletben bámultuk a látványt.
A megragadó spirituális élmény mellé nagyszerű beszélgetés járt.
Hab a tortán!
Annyi mindent kellett elmesélni, megbeszélni. Az elmúlt hónapok és a két nagy család rengeteg témát adott. Ibolyával a beszélgetés minden perce öröm. Egymás életét, cselekedeteit, személyiségét megengedő szeretettel elfogadjuk. Valamikor, életünk egy korábbi - felejthető! - szakaszában még mi is képesek voltunk kritizálni, ítélkezni. Sok keserűség árán, de mindketten megtanultuk a leckét.
Ebben az emelkedett, lebegő állapotban zötyögtük lefelé a - viszaúton sokkal meredekebbnek tűnő! - bazalt lépcsőket. Még nem tudtuk, de hamarosan újabb, nehéz lecke megoldása várt ránk.
A feladat pedig négy lábon érkezett.
Úgy gondolom, mindannyian ismerjük az egyedül, gazdátlanul kóborló kutya képének lélektani hatását. Máris előttünk van az optimista, gyermeki bizalmat árasztó szempár. Az a feltétel nélküli ragaszkodás, ahogyan az imént még ismeretlen állat gyorsan mellénk szegődik és a természetes, egyszerű boldogság, amivel minden együtt töltött pillanatban megajándékoz minket.
- Imádlak téged! Te legyél a gazdim! - ragyognak a hűséges barna szemek - Ments meg! Ments meg! Ments meg!
A képlet pedig pofon egyszerű.
Gyermek és felnőtt korunk lelki sérüléseitől, az életünkben elszenvedett veszteségek fájdalmától, az átélt és máig feldolgozatlanul cipelt elhagyattatások terhétől függően reagálunk. Összes személyes fájdalmunkat az elcsatangolt állatra vetítjük.
Szinte látjuk benne korábbi önmagunkat.
Becsapott, magára hagyatott kisgyermek énünk, megcsalt, cserben hagyott felnőtt valónk pedig már kutyául szűköl odabenn - vagy idebenn?!
- Mentsd meg önmagad! Itt a lehetőség, hogy kárpótold a kislányt, akit a halál kedvéért elhagyott szeretett anyukája. Aki elől a másvilágra szökött imádott apukája. Mentsd meg ezt a szenvedőt, hogy általa megmenthesd saját magadat.
Visszamenőleg!
Segíteni akarunk ezen a nyomorúlt állaton, akit gyorsan beöltöztettünk saját lelki kínjaink ruházatába. Akiről már egyáltalán nem tudható, ki is valójában.
Csak a szenvedés - ez az egyetlen biztos pont.
Mire idáig érünk, már bűntudattól terhelt, önvádtól marcangolt áldozattá váltunk. Saját démonaink áldozatává.
Óriási tévedés és súlyos önbecsapás elhinnünk, hogy a kutyának van szüksége ránk. Pont fordítva. Mi magunk keressük az épp megfelelően hálás és alázatos, kellőképpen szeretetreméltó állatot.
Kínzó démonaink vigyorogva ünnepelnek.
- Ez az! Ez kell nekünk! Egy eleve kudarcra ítélt lehetőség. Egy bűntudattól mérgezett fájdalmas találkozás. Mindent elsöprő jó kis szenvedés! - és mi öntudatlanul belevetjük magunkat a rémesen gyötrő érzéseket garantáló helyzetbe.
Szerencsés esetben, amikor fájdalom és szenvedés vágyunk pillanatnyi szünetet tart lelkünk kínzásában - meghalljuk józan eszünket!
Mit is mond?
Előfordulhat, hogy ezt a kutyát - komoly anyagi áldozatok és sok nehézség árán - megmentjük. Hazavisszük apró emeleti lakásunkba. Összes szomszédunkkal vitába keveredünk az éjszakai, nappali ugatások miatt. Lemondjuk esedékes munkánkat, családi kötelezettségeinket vagy épp betervezett utazásunkat. Nehezen összekuporgatott filléreinkkel az állatorvosnak adózunk. Önként, könnyű szívvel feláldozzuk eddig megkímélt, most mégis szétrágásra ítélt bútorainkat, használati tárgyainkat. Békésen lenyeljük a környezetünkből érkező és saját elmeállapotunkra vonatkozó megjegyzéseket.
Jó. Legyen.
Mindent a szent célért.... de mi lesz a többi száz, ezer, tízezer, millió kutyával?!
Amíg lelkünkben legbelül ott él az elhagyattatás fájdalma, addíg a "kivert kutya" tünetegyüttes újra támadhat.
És újra és újra... valahányszor egyedül kóborló kutyába botlunk.
Lelkünk sérülését csak a saját helyén kezelhetjük. Az áttételes, kivetített valóság utánzatok csak a fájdalom ismételt átélését biztosítják. Csak az önmagunknak őszintén bevallott valódi igazságok segítenek végleg megszabadulni a fájdalomtól. Nem megmentenünk hanem megértenünk kell valamikori énünket és a velünk történt - utólag már megmásíthatatlan! - eseményeket.

Amikor kirándulásunk vége felé, a badacsonyi hegy lábánál belebotlottunk a nagy testű - talán labrador keverék - sárgás-barna kutyába, tudtam, néhány évvel korábban még csapdába estem volna, de mostanra védetté váltam. Húsz év és három kutyám élete árán vett, felelősségről, bűntudatról szóló leckémet jól megtanultam. Kifelé sugárzott energiám bizonyára elutasítást közvetített, ezért vadiúj ismerősünk egyenesen útitársamat célozta meg.
Jólelkü, időnként mélységesen szenvedő barátom ismerős helyzetbe került. Utolsó, utcáról mentett kutyáját, a szelíd, idős skót juhászt - Jessyt - én is ismertem. Kíváló antennákkal rendelkező új labrador keverék ismerősünk pedig azonnal megpályázta a Jessy halála óta betöltetlenül maradt állást.
Az elkövetkező egy órás sétát velünk együtt, hozzánk szegődve tette meg. Így poroszkáltunk együtt a szinte tapinthatóan besűrűsödött hangulatban.
Minden kanyarban reménykedve vártam, hogy kéretlen útitársunk végre leszakad rólunk és jó barátom újra megengedi önmagának a korábbi könnyű vidámságot.
Igyekeztem kettőnk beszélgetését is elterelni valami egészen más, valami bármilyen ökörség felé. Csak ne a kutyamentésre összpontosítsunk.
Hiszen éppen gondolataink energiáját vette és értette az állat.
Azoknak engedelmeskedett.
- Érzem, ez az ember ragaszkodik hozzám. Tehát szüksége van rám. Tehát vele kell maradnom. - értelmezte az energia szintü üzenetet.
Végül csak megtört a varázs.
A busz megállóban üldögélve sikerült belemerülnünk egy egészen másról szóló történetbe. A kutya pedig unottan felállt és szórakozottan téblábolt előttünk. Lazult a kötelék és ezzel együtt visszatért korábbi vidám hangulatunk.
Hurrá!
Az induló busz ajtajából Ibolya már vidáman integetett.
A nagy sárga kutya néhány méteren át engem is követett, de közömbös magatartásom hatására végül rámunt és odébbállt. Hangos, tarka, nyüzsgő gyerekcsapatot választott új társaságául.
A jelen pillanatában élő állatokra jellemző könnyed természetességgel váltott.
Számára minden rendben volt.
Haragot tartani, megsértődni, számonkérni, vádaskodni?
Erre csak a szerencsétlen, boldogtalan, mindent túl bonyolító emberi lény képes!

Csak amikor a Fonyód felé tartó katamarán fedélzetéről a Balaton vízébe bámultam, belőlem messze kisugárzó saját érzéseimet csak akkor mertem kiértékelni.
A kutya közelében mindvégig tudtam, hogy egyetlen kósza érzelmi megingással magamhoz kötözném az állatot.
Tehát nagyon fegyelmezetten kellett viselkednem.
Azt, hogy mennyire szívesen csatlakoztam volna, amikor kiránduló társam a nagy sárga, buksi fejet símogatta... na éppen azt kellett legjobban titkolnom.
Azokat a sírós fünyírásokat, amikor a kertemben eltemetett Bobi kutyám sírja felett dolgozom... azokat a súlyos érzéseket, amikor az országúti zebra csíkjain - Bobi halálának helyszínén lépkedek... épp ezeket a gyógyulatlan érzelmeket kellett megtartanom magamnak.

Ez a mai lecke arról szólt, hogy nem kell mindíg nyűzsögni.

Életünk történései - mint egy marék gyurma - pusztán semleges, képlékeny alapanyagok. Ezeknek a változó, formálódó történéseknek jelentőséget saját döntéseink - gondolati teremtő erőink - adnak. Mindig van választási lehetőség!

Dönthetek úgy, hogy mindent megteszek a fájdalmas érzelmekkel teletöltött, szenvedésteli probléma életben tartásáért.

Dönthetek úgy, hogy a kézenfekvő, egyszerű és fájdalommentes megoldásért dolgozom.

Időnként pedig úgy alakul, hogy akkor teszem a legtöbbet, ha nem teszek semmit.

Minden jó, ha a vége jó!

Mindketten remek hangulatban - fizikailag kifáradva, lelkileg feltöltődve - érkeztünk meg egymástól annyira távoli otthonainkba.
Bensőnkben azóta is határozottan él a reménység - minket még a kutya sem hiányol Badacsonyban!

pauleve55•  2013. szeptember 13. 14:14

Az Okozó

Budapest Déli pályaudvar. Legvadabb nyár közepén haza utazom. Indulás előtt egy órával már a 6-os vágányon áll a szerelvény.

Szinte üres! Hurrá!
Felszállok, üres fülkében elhelyezkedem, még hátamon a táskám, de először telefonálni készülök – gyerekeim is tudják meg, minden értelemben sínen vagyok.

Ajtóban megjelenik egy magam korabeli – bőven 50-es – pasi. Túlzón alázatos, hétrét görnyedt udvariassággal, arcán ragacsosan negédes mosollyal belép.

- Van itt szabad hely? - kérdezi a teljesen nyilvánvalót.

Bólintok, kezemmel széles mozdulatot teszek. Tessék, lehet válogatni.

Nem ül le. Arcáról rám folyik émelyítő vigyora.

- Nem fogom zavarni? - kérdezi csillogó szemmel.

- Nem. - válaszolom kellőképpen elutasítóan. Fene se akar beszélgetni.

Nem adja fel. Közelebb lép, nyomatékkal felém hajol, arcáról már ömlik a csirizes cukormáz.

- Biztosan nem fogom zavarni? - kérdezi hangjában erős szándékkal.

Bennem üvöltve felszirénázik az eddig csak halk riadót fújó védekezési ösztön. Lelki szemeimmel már látom is a három órás utazás során előadott átkozódós családi drámák, szörnyülködős kórházi rémtörténetek sorát. Hallgatóságnak kellek! Enyém a megtiszteltetés – közönség lehetek! Ez az ember egyetlen valódi értékemet, az IDŐmet akarja saját céljaira felhasználni.

- Nyugodjon meg, biztosan nem zavar. - mondom.

Határozott mozdulattal felállok, megkerülöm és angolosan lelépek. Innen második fülke teljesen üres. Leülök, kényelmesen elhelyezkedem. Belül remekül szórakozom.

Na ugye, hát nem megmondtam, hogy engem nem fog zavarni?!

Más.

Meló vége, indulás haza. Bőven tizenkét kilométeres bicikliutamra üzemanyag kell. Valahol kétharmad úton általában megéhezem. Nagyon szeretek menet közben enni! Bal kéz kormányoz, jobb kézben kaja. Gyorsan be is vágódok a német nyelven Spórolós élelmiszer üzletbe. Remek! Nagy, fonott kosárban almás-vaníliás sült tészta potom pénzért. Mire nejlon zacskót kerítek, a kosárhoz vezető utamat már elállja egy – valóban rendes kinézetű - hölgy. Háta mögül lesve várakozok és reménykedem, igyekszik majd. Igen. Puszta kézzel meg is fog egy darabot a tészták közül. Tudós szemmel forgatja, megnyomkodja. Hullik, morzsálódik az összetörő ropogós tészta. Hölgy méla undorral visszadobja. Következik a második darab. Megfogja, méregeti, összetöri, visszateszi! Hajam égnek áll, de még nincs vége. Kísérletező szenvedéllyel markolja meg a harmadik sütit is.

Háta mögül erős szándékkal, hangosan szólalok meg.
- Várjon! - harmadik áldozatát szorosan nyomorgató keze megáll a levegőben. Mint aki most ébredt, úgy néz fel, félrehúzódik.

- Egyet NE fogjon meg. Azt, amit én elviszek. Utána az összes többit összefogdoshatja! - szólok és már nyomulok is a kosár felé. Kezemre húzott nejlon zacskóval fölmarkolom a kotorászó mancsától legtávolabb fekvő tésztát. Sarkon fordulok. Még hallom, amint dunnyog a hátamnak.

Na igen, mert én szeretem összefogdosni... - zúgolódik a nyilvánvaló igazsággal szembesülve.
Nagyszerűen szórakozom. Jó hangulatomat még a pénztári sorbanállás sem ronthatja el.

Egyetlen megmentett, még érintetlen sütimmel biciklire pattanok.

Szép az élet!

És hogy miért is mondom el most mindezt?

Mert nem is olyan régen, még fogcsikorgatva hallgattam végig a rám zúduló idegen drámákat, miközben szenvedve átkoztam sorsom, amiért pont ezt az utastársat rendelte mellém.

Mert nem is olyan régen, még dúlva-fúlva néztem végig, amint gátlástalan vevő társam közprédának tekinti és megpocsékolja a számomra oly kívánatos élelmiszert, majd pedig hosszan, sűrű miértek közepette szörnyülködtem saját szerencsétlenségemen.

Mert nem is olyan régen, még csupán az életét elszenvedő áldozatnak éreztem magamat.

Azóta megváltozott a nézőpont.

Rájöttem, önmagam iránti kötelességem kézben tartani életem legapróbb történéseit is. Most már tudom, felelősséggel tartozom saját nyugalmas, kiegyensúlyozott napjaimért. Mert önmagam érdekeit ki is képviselhetné jobban, mint saját magam!
És ha ez másnak nem tetszik...?

Háát...így járt :-)

pauleve55•  2013. július 23. 21:20

5. .....és végül szárnyaltunk .....

Ebből a leltározásból most már csak a szárnyasok hiányoznak. Az igazságosság kedvéért kezdjük a házon kívüli szárnyas állatokkal. Életünk első baromfi házaspárát már költözésünk napjaiban megkaptuk ajándékba. A fiatal, fekete jércét azonnal elneveztük Marisnak, míg ura és parancsolója egyelőre név nélkül kukorékolt baromfi udvarunkban. Maris a tyúkokra jellemző teljes odaadással zabált, kakált, kapirgált és rikácsolva futkosott a szabadban. Mindezen fejlesztő tevékenységek hatására szépen megnőtt, meghízott és idővel egyre nagyobb, szabályosabb tojásokat tojt - általában minden másnap.
Vérvörös tarajú, kékes-zöldesen színjátszó hosszú farktollazatú kakasunk, aki tíz-tizenöt fős háremhez volt szokva, mind rámenősebben gyötörte szegény árva feleségét. Egy idő után viselkedésével kiérdemelte a Szatír nevet.
Szatír naponta vagy tízszer táncolt Maris hátán, vagdosta fejét csőrével és rúgta szárnyait.
Maris béketűrő asszony lévén, egy darabig türelmesen viselte a megpróbáltatásokat, míg végül komoly verekedés támadt kettejük közt és Szatírnak dolga végezetlenül kellett elmenekülnie. Amikor már Maris testi épsége is veszélybe került, elfogyott a türelmem.
A vérmesen harcias, nagyokat rúgó, csőrével élesen vagdosó kakast öten, közös erővel fogtuk meg és vittük a hátsó kertbe. Az évek alatt levágott, megkopasztott és megsütött-főzött baromfiak hosszú sorát Szatír nyitotta meg. Valamelyest háborgó lelkiismeretem megnyugtatására minden baromfitól bocsánatot kértem levágásakor és megköszöntem neki, hogy számunkra elfogyasztható ennivalóvá vált. Mivel élő baromfit nem lehet megfőzni, így a döntés kézenfekvő volt.

A nevezetes napon Szatír bekerült a húsdarálóba és erős, inas húsából remek fasirt készült. Maris még legalább két évig szaladgált tyúkudvarunkban az éppen aktuális, felnövekedő előnevelt baromfiakkal nagy egyetértésben. Állandóan frissített harminc-harmincöt fős tojó állományunk oszlopos tagjaként egészen legvégső öreg koráig nálunk kapirgált. Úgy három éves korában pusztult el időskori végelgyengülésben.

Maris is megkapta a neki kijáró sírhelyet hátsó udvari állat temetőnkben.

A lakásban tartható díszmadarak közül a hullámos papagáj tetszett meg Csabikámnak. Házunkban egyszer csak előtermett valahonnan egy régi madár ketrec is. Nem emlékszem, hogyan tettünk szert rá, de valószínüleg nem vásároltuk, mivel akkoriban állandó, folyamatos anyagi csődben tengődtünk. A ketrec első két lakója kék és zöld színü papagáj házaspár lett. Hogy a két madár közül melyik hím és melyik nő nemü, az számomra megfejthetetlen rejtélynek bizonyult. Mindketten egyformán hangosan cserregtek - leginkább a kinti veréb hangokat utánozták. Megérkezésük után nem volt olyan reggel, hogy pirkadatkor fül hasogató kiabálásukkal fel ne zavarták volna az egész családot. A ketrecre borított sötétítő takaró használt, de leginkább a konyhai számüzetés oldotta meg problémánkat.

A két madár általában nyitott ketrec ajtó mellett, szabadon röpködött a szobában. Minden ami papír - tankönyv, füzet vagy újság - az ő erős, éles csőrük martaléka lett. Munkájuk nyomán szobánkban a szőnyeget papír reszelék, apró magvag lehántolt, üresre pucolt héja valamint az illedelmesen guanónak nevezett dolog borította. Madaraink kopogó körmökkel, vidáman toporogtak fel-alá a függöny karnison és fejüket féloldalra hajtva hol bal, hol jobb szemükkel lesték az alattuk zajló családi életet. A vékony fehér függönyön köszikla szilárdságú madár ürülék réteg mutatta kedvenc pihenő helyüket. Abban a pillanatban, ahogy a gyerekek alant zajló játéka hangosabbá vált, madaraink is kieresztették hangjukat és éktelen cserregéssel segítettek az amúgy is jó ordibáló torkú fiúknak.

A baj akkor támadt, amikor megpróbáltam rendet teremteni a káoszban. A szürkére keményedett madárszaros függöny kimosása és az ablak megpucolása felborította a rendet - vagy rendetlenséget? Mindenesetre egy óvatlan pillanatban, a több kicsi ablak egyikének külső, törött üvegén keresztül lelépett a páros zöldebbik tagja. A szívem szakadt meg Csabikám sírásától. Elátkoztam az ablakpucolásnak még a gondolatát is.

Gyorsan, a lehető leggyorsabban pótoltuk elszökött madarunkat.

A páros ebben az újabb felállásban is remekül működött - evett, kakált, szemetelt, ordibált. Valamikor, úgy egy év elteltével egyik madarunk csőrén egy, a hullámos papagájnál állítólag nem ritka daganat nőtt és hamarosan végzetessé vált. Alighogy eltemettük kisállat temetőnkben szegény párát, társa is csatlakozott hozzá. Betegség kívülről észrevehető jeleit nem mutatta. Valószínüleg egész egyszerüen belehalt a szomorúságba és a magányba.

Ezzel örökre véget is ért a lakásunkban röpködő díszmadarak áldásos tevékenysége. Az elmúlt években otthoni kisállat állományom a plüss fajtára korlátozódott. Végre én is rátaláltam a nekem leginkább tetsző házikedvencekre.

 

Éljenek a plüss állatok!

pauleve55•  2013. július 23. 21:17

4. ..... éltünk, mint hal a vízben ......

Az állatsereglet legcsendesebb képviselőit Csabikámnak köszönhettük. Még városi lakásunkban laktunk, amikor ő akváriumot szeretett volna szép színes díszhalakkal. Összegyűjtött zsebpénzét felajánlotta hozzájárulásként, így állandó tragikus pénzügyi helyzetünk ellenére sikerült megvalósítani álmát. Beszereztük az akváriumot és a legszükségesebb hozzávalókat.

A végeredmény igazán tetszetős lett.

Szép tiszta vizü folyami kavicsos akváriumunkban a levegőztető csillogó buborékjai között jókedvüen úszkáltak fénylő, színes halacskáink. Ez az idilli állapot egészen addig tartott, míg tudatlanságunknak köszönhetően rászabadítottunk egy apró ragadozót - talán egy miniatürizált harcsát? - a békés hal csapatra.
Látványos pusztítást végzett!
Haléknál egymás megevése szerencsére nem jelent nagy tragédiát, tehát mi sem keseredtünk el túlságosan. Rövidesen pótoltuk megtizedelt állományunkat. Vízzel telt műanyag zacskókban újabb és újabb kis apró, kecses halacskák érkeztek az állatkereskedésből. Igaz ami igaz, a látvány gyönyörű és megnyugtató volt.

Az igazi baj az akvárium rendszeres takarítása körül adódott.

Időnként a kavicsos fenéken bágyadtan heverő, szomorú halacskák alig látszottak a sötét, szürkészöld algatengerben. Általában komolyabb vita nélkül megoldottuk ezeket a helyzeteket és még a teljes katasztrófa előtti pillanatban valamelyikünk kialmolta a hallakot.
Halacskáink falura is velünk költöztek. A cserépkályhával fűtött szobában létrejövő nagy hőingadozás miatt meg kellett oldani az akvárium vizének melegítését, de ez nem akadályozta a további sikeres üzemeltetést.
Úgy gondolom, végül mindannyian ráuntunk a kis vizi világra - és a velejáró munkára! - így érdeklődés hiányában minden az enyészeté lett.
Utolsó halacskánk elpusztulása után egy ideig üresen állt a nagy tégla alakú üveg edény, hogy később Gizi, az ékszerteknőc vegye birtokba.

Gizi több százezer év hüllő örökségét birtokolta. Őt figyelve, mintha rég kihalt dinoszauruszokat láttam volna. Apró, négy-öt centiméter átmérőjü páncélja alól lassú, szaggatott mozdulatokkal nyújtotta elő hosszúkás, két oldalt piros csíkkal díszített fejét, vékony, törékeny, karmos ujjakban végződő lábait.

Komoly, megfontolt agymunka előzte meg minden lépését.
Sokszor úgy tünt, elaludt - lefagyott? - egy cselekvés sor kellős közepén.
Egy biztos, Gizi semmit sem kapkodott el. Hüllőkre jellemző nehézkes, töredezett mozgással, ráérősen közlekedett nagy kövekkel, kevés fürdővízzel berendezett akváriumában. Szájának redős, reszelős széleivel tépte a saláta levelet és nyeldekelve küzdötte le a túl nagyra sikerült falatokat is. Ügyesen halászta ki fürdővizéből az apró, szárított kukacokat, forgatta az előszőr keresztben álló, és szájából kétoldalt kilógó finom falatot hosszanti irányba, majd nyakát kinyújtva egy utolsó nagy nyeléssel gyomrába küldte azt. Szívesen nézegettem ezt az apró őskövületet.

A megfelelő táplálkozásnak köszönhetően a pici hüllő szépen növekedett. Páncélja már legalább tizenkét centisre nőtt, amikor Gizi fajtájára jellemző szem betegséget kapott. Valószínüleg nem használt neki az időnként eléggé elhanyagolt lakókörnyezet sem.

Rövid ideig tartó betegsége után Gizi is a hátsó kertbe került a többi, őt már megelőző házi kedvencünk mellé.