pauleve55 blogja

Talán furcsán hangzik, de életünkben NINCSENEK jó és rossz történések.
A körülöttünk és bennünk zajló eseményeket gondolataink, érzéseink által teremtjük magunknak. Ezek a képlékeny illúziók marék gyurmaként hordozzák magukban a lehetőségeket, míg végül saját előítéleteink, gondolati mintáink átalakítják, jóra vagy rosszra színezik őket.
Ez a félig tele, félig üres pohár esete.
Akinek állandó elégedetlenség, kínzó önsajnálat tombol a lelkében, és az élete eseményei csak saját szenvedésének újraélését valamint a gonosz külvilágról szóló hiedelme igazolását szolgálják, annak mindig félig üres lesz az a bizonyos pohár.
Míg az örülni tudó, elégedett, békés ember képes észrevenni és értékelni a jót. Őnála a pohár félig tele van.
Eddig csupán elméletinek tűnik a kérdés, de valójában ez a gondolkodásbeli különbség dönt az életünkről. Fizikai betegségeket okozhat, vagy mulaszthat el, örök szenvedést vagy életre szóló boldogságot hozhat létre a lelkünkben rögzült, megtanult, begyakorolt, öntudatlanul alkalmazott gondolkodási séma.
Nem könnyű a helyzet és az anyagi világ sem sokat segít. Üzenetei szinte kizárólag, csak a negatív irányzatot reklámozzák.
Lehúznak a sötétbe...

Ha szerencsénk van, akkor útközben, sok kudarc és fájdalom után elérkezünk életünkben a megváltó legmélyebb pontra, és innen már felfelé indulhatunk.
Önmagunk megmentése egy nagy elhatározással kezdődik – fejünkben megváltoztatjuk, - jobb esetben kidobjuk - az eddig alkalmazott sémákat.

Itt aztán újabb lehetőségek adódnak.
Haladási sebességünket a magunkkal hozott szellemi fejlettségünkön kívül sok-sok anyagi körülmény is meghatározza. Környezetünk visszahúzó ereje
lassíthatja munkánkat.
Nem baj az, ha utunkat kicsi lépésekben tesszük meg!

Kezdetnek - mint nagytakarításkor - kinyitjuk nyomasztó, sötét belső lakhelyünk ablakait és beengedjük a szeretet fényét.
Először is egy ügyes csellel átverjük minősítéshez, ítélkezéshez szokott egónkat és félredobjuk sötétre mázolt játékszereit. Mostantól kezdve csak a nekünk tetsző, pozitívan megerősítő eszközöket adjuk kezébe. Ezután is ítélkezhet, minősíthet, ha akar, de a játékos szekrény kulcsa már nálunk van és a kis egócska csak a mi engedélyünkkel pakolhat.

A gyakorlatban ez úgy működik, hogy veszünk egy nagy levegőt és elkezdjük felsorolni a sikereinket. Leltárt készítünk minden egyes vidám percről, önbecsülésünket erősítő pillanatról. Mindjárt másképp néz ki a világ, ha örömteli dolgokra összpontosítunk.
Odabent, az egócska talán azt súgná, hogy ez önbecsapás, de semmi baj!

Tudd, hogy gondolataid fókuszába a jót és a rosszat is te állítod, saját magadnak, önként. Ha pedig van választásod, miért is ne választanád a jót!

Igen, ezt az önmegmentést önbecsapásnak is lehet nevezni. Egónk ekkor még vadul ragaszkodik a minősítéshez, az ítéletekhez, a közömbös történések érzelmi átszínezéséhez. Valóban becsapjuk magunkat a jó-nak, és éppúgy a rossz-nak minősített események egyoldalú kihangsúlyozásával is.
A kérdés csak az, hogy a becsapás által boldogtalan, szenvedésteli, beteg életet készítünk-e, vagy békés, szeretettel teli, egészséges létezésre csapjuk be magunkat.
Szabadon választhatunk.

Esetleg előfordulhat, hogy gyors, hatékony felébredésünk során hirtelen vész el a minősítések fontossága. Lelepleződik a valóság-illúzió és annyira megerősödik saját belső lényünk, hogy többé már nincs szükségünk a történéseket jó-nak vagy rossz-nak minősíteni. Ezek a kategóriák valójában csak az egó játszóterén fontosak. A belső biztonságban stabilan létező szellemi Én tovább már nem igényli a külvilág jóváhagyását vagy rosszallását. Saját értékei tudatában már nincs szüksége a külső elismerésre vagy lesújtó elmarasztalásra. Ilyenkor a világ történései átlényegülnek és pontosan annak látszanak amik - előjel nélküli, képlékeny gyurma kupacoknak.

Enyhe tél után korai tavasznak örülhettünk idén. Az elmaradt fagyoknak köszönheti életét sok-sok épségben áttelelt bogár, rovar, apró kis férgecske.
Március közepén a kertben már boldog szerelemtáncot lejtettek a rikító sárgás-zöld pillangók. Csodás megjelenésük következményei sem maradtak el.
Április elejére udvaromban az örökzöld sövény huszonéves, ember magasságú bokrait sűrűn beszőtték a lepke petékből kikelt zöld csíkos hernyók. Szinte hallani lehetett csámcsogásukat a csipkésre rágott, sárgára aszalódott levelek közül.
Pacifista, életpárti természetvédő lévén permetezőszert nem használok. A kerti gyümölcsfák bőséges termésén igazságosan megosztozunk - a kukacok és én. Cseresznyét, meggyet pedig csak vakon, zsákbamacska gyanánt habzsolok. Fölöslegesen nem izgatom magamat. A gyümölcsben falatozó kukacok nekem ugyanúgy nem ártanak meg, mint a rájuk vadászó kismadaraknak. Egyszóval, nincs permetezőszer itthon, de az újdonsült hernyó kolónia látványa rögtön a mezőgazdasági boltba űzött.

Belépve már az ajtóban hallható sopánkodás fogadott. Az üzlet tulajdonos-vezetője éppen az örökzöldeket pusztító rejtélyes betegség tragikus következményeit ecsetelte egy érintett vásárlónak. Szörnyű, borzalmas katasztrófát sejtető beszélgetésüket félbeszakítottam.
- Ki se mondják! Ebben az ügyben járok én is. Valami jó, hatásos mérget szeretnék, permetezéshez. - szóltam optimistán. Hiszen itt vagyok végre a boltban, velem együtt kis zacskókba csomagolva itt vannak a csodaszerek és a vásárláshoz pénzem is van elegendő.
Halleluja! Hol az a méreg?!
Hirtelen megfagyott a hangulat. A régóta ismerős boltos megrökönyödve nézett rám.
- Permetezni akar? Azt sem tudjuk, mi lehet a bajuk a bokroknak... - szólt értetlen-ingerülten.
- Szerencsére én tudom! Ellepték a hernyók. Hernyóirtó szert kérek! - magyaráztam lelkesen.
- Áááá - hangzott a keserű válasz - úgysem használ arra semmi. Már a szomszéd Julis néni is kivágta mind az örökzöldeket és mások is, végig, az egész utcában. A környékben is, mindenfele elpusztultak az ilyen tuják, és maga permetezni akar?! Mindenki kivágja. Már mindent kipróbáltak, semmi sem használ, ki kell vágni! - mondta a tulaj feldúlt arccal.
Nem vagyok gondolatolvasó, de ellenséges tekintetéből sütött a "ki-ez-a-marha-és-hogyan-képzeli-hogy-okosabb-lehet-másoknál" kezdetű előítélet.
Elképedtem.
Itt állok az ő üzletében, jó napot kívánok, én a vásárló vagyok.
Nem szívességet vagy hitelt kérek.
Itt akarom hagyni a pénzemet, ha végre akad valaki, aki felhagy a szörnyülködéssel és kiszolgál.
- Nem baj - próbáltam oldani a feszültséget - azért én megpróbálkozom. - öltöttem magamra legbutább arcomat és néztem bizakodva.
Ismerem ezeket az embereket. Náluk csak akkor vihetem keresztül az akaratomat, ha szemlátomást hülyének látszom.
Az ismerős boltos arcán megjelent a "na-ez-teljesen-megbolondult" kifejezés, és végre előkapta a megfelelő hernyóirtó anyagot. Szinte éreztem a pillanatot, amikor átváltott "üzletember" üzemmódba.
Kifizettem a párszáz forintos vételárat és boldogan hazaügettem.

Ötszöri permetezéssel és három héttel később életmentő akciómra megviselt örökzöldjeim pirinyó, friss levélkékkel válaszoltak. Másfél hónap után pedig már a legviharvertebb, leszáradt bokrok is vadi új levelekkel díszelegnek. Segítségemmel erőre kapott csodás díszsövényem. Nekem egyszerűen csak meg kellett védenem az élőlény érdekeit.
Hiába no, az élet él és élni akar - a külvilág realitása és Juliska néni valósága ellenére is.

Persze az külön jót tesz neki, ha élniakarását nem fejszével támogatjuk!

Régóta foglalkoztatnak a szellem kérdései és apránként egy-egy válasz is megérkezik. Sokat agyaltam, vajon hogyan mondhatnám el ezeket az "üzeneteket", hogyan kezdjek hozzá, de talán legjobb lesz belevágni a közepébe.
      

I. - 1924

Tudatom lassan, kínkeservesen tér vissza testembe.
Halántéklebenyeim őrült parancsa elhalkul és felenged a görcs izmaimban. Látásom még homályos, fejemben galaktikus ősrobbanások kakofóniája tombol fülsiketítőn, szemhéjamra elektromos kisülések vakító ívfényei sülnek. Szinte érzem az égett hús bűzös szagát.
Létezésem valósága részvétlenül húz vissza jelenembe.
Petróleum lámpa fényénél anyám hajol fölém, fogaim közé szorított fakanál nyelén elfehéredett ujjai feszülnek. Kétségbeesett arca, mint az eleven vád!
A visszatérés poklában csak a bűntudatom igazi.
Mi történt, mit művelek?
Nehezen összeálló képek közt látom görcsökben fetrengő önmagamat, a habzó szájjal vergődő, maga alá piszkító emberi roncsot. Testvéreim fásult egykedvűséggel nézik az újabb éjszakai drámát. Nem segíthetnek. Hajnalban dolgozni indulnak a fiúk apámmal együtt, a lányok közül csak a legkisebb, Irma iskolás még. Miattam ők is áldozatai az éjszakai rohamoknak.
Átizzadt, elmocskolt rongyaim helyett tisztát erőltet legyengült, reszkető testemre anyám.
- A kilencedik volt ma éjszaka. - sírja reményvesztetten.
Ágyam mellett a két ijesztő mankó gyűlölt látványa végleg belekényszerít valóságomba. Nemrég amputált bal lábam együtt fáj egész testemmel. Térdem fölött a csonk kihívón röhög - "Csak ennyi jár neked, ezt érdemled!"
Az a gyári baleset percek alatt megváltoztatott mindent. A gépek egyforma erővel tépik az acélt és az emberi testet, a vérmérgezés pedig megadta a kegyelemdöfést. A reménnyel áltató, első kórházi napok után jött a megsemmisítő csapás.
Fáj, most is elviselhetetlenül fáj a hiány bal oldalamban. Tehetetlen, féllábú, huszonhat éves férfi, örökre nyomorék lettem. Reménytelenségem testet öltött ott, a kórház udvarán. Ahogy az a kutya odatévedt, hátulról mancsaival vállamra támaszkodott, megijesztett, akkor, az első epilepsziás rohammal elszabadult a félelem...
Legjobban az elalvástól rettegek.
Pokoli éjszakákon próbálom, alvás nélkül, átküzdeni magam.
Reménytelen...
Mindenfelől, egyszerre támad a veszteség, és az igazságtalanság súlya lehúz. Sok miért? dübörög bennem és nincsenek válaszok. Újabb teherrel érkezik minden pillanat és az ésszerűtlenül kiragadott hiányok közt legjobban a biciklizés elvesztése kínoz!
Gyűlölöm az udvari wc-hez vezető megmászhatatlan lépcsőket, a bal lábas cipőm látványától dührohamot kapok. Végtelenül, halálosan gyülölöm a testemet és az idő múlásával csak rosszabb lesz minden.
Már a hegedű sem vigasztal. Nincs erőm játszani.
Anyám szótlanul szenved, kínjaiért magamat vádolom. Néma körülöttem az élet, csöndben, befelé gyötrődnek, mind. Látom, púp vagyok a hátukon.
Egyedül maradtam, nekem kell végre megoldást találnom.

Aznap délután ruháimat magamra kínlódom és elindulok. Ilyenkor élénk a család, csak anyám néz tanácstalanul, tekintete kérdez, motyogok valami megnyugtatónak szánt hazugságot. Jobb lábam és a mankók mozgását istentelenül nehéz összehangolni.
Érzem, ahogyan az utca figyel.
Kíváncsiak.
Nem kell a részvét!
Csak most az egyszer még sikerüljön a városon végigvonszolnom magam. Hajt a harag. Elszántságom pótolja hiányzó lábamat. Mankóimat dühödten csapkodom a szürke macskaköveken.
Csak most az egyszer, csak most utoljára sikerüljön a városon végigvonszolnom magam...!

A déli vasúti összekötő hid keskeny járdáján bicegek a félhomályban. Korai, őszi alkonyatban erre, már senki sem jár. A pesti oldalhoz legközelebbi pillér felett megállok, de aztán tovább hajszolom magam. Biztosra kell mennem, középen a víz sokkal mélyebb.
Megérkezem.
Belekapaszkodom a korlátba és lenézek. Alattam a masszív, széles hídpillér sötét árnyéka körül megcsillannak a vízen tükröződő gyönge, parti fények és az örvények mélybe szippantják a sűrű, fekete Dunát.
Félek. Halálosan félek!
Fél kézzel kapaszkodva, nehezen nyúzom le magamról kabátomat. Leterítem a járdára, zsebében ott marad igazolványom. Szeretném, ha holnap reggel egyértelmű lenne tettem. Nem hagyok kétséget, egyszerűen csak menekülni akarok.
Most NE gondolkozz - üvöltöm le belül reszkető lelkemet - csak cselekedj!
Elsőnek gyűlöletes mankóimat dobom a mélybe. Egymás után, pörögve zuhannak, majd eltűnnek a sötétben. Hangtalanul nyeli el őket a folyó. Tehetetlen, nyomorék testemet egy végső nekirugaszkodással átbillentem a korlát felett. Kezeim ösztönösen kapaszkodnának még, de a lendület nagyot ránt karjaimon és a korlát kicsúszik ujjaim közül. Zsigereimben szűköl a halálfélelem. Arcomat hidegen vágja a zuhanás szele. Összemosódik a sötét beton pillér felszín fölötti képe az ívelt, fém tartógerendák látványával. Elképesztő, de szinte kiváncsian nézem, érzem, ahogyan lelkembe ég az emlék.
Lélegzetem elakad a becsapódás erejétől. Lehúz a hideg, szörcsögő örvény. Önkéntelen reflexeivel testem még mentené magát, de vízzel telik meg lélegzetre nyitott tüdőm. Kavicsos, szennyes üledékben a meder aljára érek. Széjjel szakít fájdalommal vonyító félelmem. Létezésem utolsó felvillanása rémülten kialszik a fölém magasodó piszkos-szürke víztömeg alatt.
Mellkasomban felrobban az élet szikrázó, hófehér fénnyel és hirtelen eláraszt a béke!
Felülről figyelem megcsonkított, satnya testemet.
Talán, még elkísérem a folyómederben le, a Vaskapu szorosig, ahol két hét múlva megtalálják majd...
Talán még anyámat is megkeresem és testvéreimet kicsit vigasztalgatom...
Sajnálom szegényeket, de mégis... győzelmet érzek!
- Sikerült! Megcsináltam. Mégis csak úgy lett, ahogyan én akartam! - gondolom hangosan, életeken áthallatszó, diadalmas üzenetemet.

****

II. - 2013

Hideg, nyirkos, novemberi késő délutánban hazafelé caplatok. Dolgozni vonattal járok most, ameddig tart a tél. Sajnálom a szerszámos kamrában porosodó biciklimet. Hiányzik a mozgás, a lendület látványa, érzése. Nagyon szeretem és meg is szoktam már a biciklis munkába járást és a hosszabb, nyári túrákat.
Szomszédaim időnként sandán néznek.
Saját törvényei szerint ítél a falu és bizony ilyen öregasszonynak, közel a hatvanhoz, már nem illik sportolni!
Na, nem baj! 
Most ők is megnyugodhatnak és nekem is van bőven időm a legújabb szerzeményem, csodálatos hegedűm babusgatására. Amikor először ráéreztem a hagszerre, na az, döbbenetes élmény volt. Gyerekkori, velem született álmom teljesült be.  
Jaj, ne! Gyerekkori álmom?!
Zsebemben kulcsaim után matatva, hirtelen rám ugrik ismét az a gyerekkori álom!
Amikor halálos félelemben, kétségbeesve kapaszkodom egy híd vasgerendái közt. Alattam, a mélyben tömzsi, vaskos beton pillér körül fekete örvények pörgetik a szutykos vizet és én tudom jól, élet-halál a tét. Egész életemen végigkísért, a mai napig félelemmel tölt el az álombeli kép.
Ahányszor felnézek az alkonyi, szürke égre, minden alkalommal egy szó jut eszembe - Akvárium!
Mintha egy hatalmas akvárium fenekéről figyelnék fölfelé a piszkos-szürke, nyomasztó víztömegen át.
Gondolataim egészen elragadnak.
Holdkóros, alvajáró üzemmódban nyitom a kert kaput, majd pedig bejárati ajtóm előtt megállok.
Érzem, fel kell néznem a ragacsos szürke, novemberi égre.
Felpillantok, fölöttem mintha ott tornyosulna több tonnányi mocskos víztömeg. Gyomromba hasít az ismerős félelem, de fejemben hirtelen megszólal egy hangos, érthető üzenet.
"Sikerült! Megcsináltam. Mégis csak úgy lett, ahogyan én akartam!"
Döbbenten állok, testemben érzem a megkönnyebbülést.
Hatalmasan, szabadon fellélegzem.
Most túllépek félelmemen és megismerem a történet folytatását.
Lehullik rólam a régóta cipelt rettegés és betölt a nyugalom.
Kinyílt egy eddig ismeretlen kapu, megláttam a halál utáni, következő lépést!
Megnyugszom.
Csontig ható a változás, érzéseimet alapjaiktól rendezi át.

Elmúlt a halálfélelem, örökre elmúlt, amikor kilencven évvel ezelőtt folytatássá változott a vég, ott, a piszkos folyó sötét, szennyes, kavicsos medrében.

/Ferenczi László nagybátyám emlékére./

Csak az az enyém, amit adok!
Elméletnek nem rossz ez az üzenet, de mégis..kicsit száraz így ez a "túl-nagy-tudás"
Tehát, irány a gyakorlat!

Bicikliúton, munka után, a közeli városból hazafelé, úgy 7-8 kilométer tájékán remek lejtővel kényeztet a vidék. Mert megérdemlem...
Éppen elég volt reggel feltekernem erre a dombra.
Már messziről észreveszem a lejtős kamyarban görkorcsolyán billegő gyerekeket. Elől egészen magabiztosan halad egy nagyobbacska, úgy nyolc év körüli fiú, háta mögött lemaradva pedig az öt-hat év körüli kislány csetlik botlik. Na, igen. Neki még sokat kell gyakorolni, hogy elérje a fiúcska teljesítményét. Csak egy pillanatra nézek félre, és a kis barna lófarkas fej eltűnik, mintha liftezne, ismét feltápászkodik, esik-kel a kislány. Egy szava sincs. Nagyon akar és nagyon szorgalmasan igyekszik. Egyébként is, olyan alacsonyról huppan fenékre, hogy már fel sem tűnik neki a szintkülömbség változás.
A két gyerek szemmel láthatóan remekül szórakozik. Keresztben hosszában imbolyogva elfoglalják az egész betonozott utat.
Lassan közelítek hozzájuk. Tudom, nagyon óvatosnak kell lennem ott, ahol gyerek van a képben.
Igyekszem szeliden, minél barátságosabban szólni.
"Előzni fogok gyerekek, itt jövök mögöttetek. Elférek, ne ijedjetek meg!"
Bűbájos pici lány azonnal a padkára pördül. Lábon állva marad – hála Istennek!
A kisfiú is félrehúzódik. Most látom, mennyire barna bőrüek. Megjelenésük, öltözetük azonban rácáfol minden jól bevált előítéletre. Két kis helyes gyerkőc.
"Köszönöm, nagyon ügyes vagy." Győzködöm a riadt kislányt. A fiú ragyogó arccal néz.
"Persze, mert én tanítottam!" - vágja rá gyorsan.
"Nahát, ez igen! Akkor Te is nagyon ügyes vagy. Vigyázzatok magatokra, sziasztok." - integetek és óvatosan lecsorgok a lejtő kritikus szakaszán.
A kisfiú még utánam kiabál – "Maga is vigyázzon, jó utat!"
Édes Istenem, ajándékot kaptam!
Egy vad idegen, picurka nemes lovag jókívánságaival megáldva, szárnyra kapva tekerek hazáig.
Az élet csodálatos.

Két nappal később, bicikliúton – hol máshol, hiszen tavasztól ősz végéig ott töltöm az időm nagy részét! - a közeli városból kivezető, gesztenyefás ligetben tekerek.
Előttem nagycsalád sétál.
Apu és anyu a gyerekeim lehetnének, körülöttük orgonasíp elrendezésben három utód bámészkodik, ugrabugrál, magyaráz, egyszóval pontosan úgy viselkednek, ahogyan az a nagykönyvben meg lett írva. Lassan közelítek, a lehullott gallyak, a tavalyi avar között igyekszem minél nagyobb zajt csapni. Nem szeretek rádudálni az előttem tekergő gyanutlanokra. Attól biztosan megijednek, és, ha egy gyerek megijed, akkor minden kiszámíthatatlanná válik. Szóval csörtetek, mint vadkan.
Apu és anyu azonnal felsorakoztatná a csemtéket, de esélytelen a dolog. Az ifjúság teljesen elmerült a bámészkodásban. Itt az idő, bevetem megszokott módszeremet.
"Előzni fogok gyerekek, itt jövök!" - fuvolázom a legbarátságosabb hangomon. Remek. Eligazodik a sor, átcsusszanok köztük.
Apu és a nyu mosolyog. Ezt szeretem. Gyönyörű, csodálatos fény árad a mosolygó arcról.
Mosolyra fakasztani, mosolyt adni, kapni – ezek áldott állapotok.
A fiatalság jó alaposan szemrevételez.
"Köszönöm, nagyon ügyesek vagytok. Sziasztok." - integetek rájuk.
Csöndben figyelnek, végül a csapat legifjabb tagja megszólít. Pontosan ugyanaz a korosztály, az a hős, nemes lovag ez a nyol-kilenc év körüli kisfiú is.
"Jó sportolást!" - mondja ki rám hangosan az áldást szépségesen ragyogó mosollyal az arcán.
Itt és most, éppen csoda történik. Éppen csodát csinálunk. Boldog vagyok. Ennyi.
Az élet gyönyörű.
Köszönöm.
Hazafelé elgondolkodom.
A következő tíz-húsz évben – valószínüleg - nagyon mélyre temetődnek ezek a szeretettel teli fiatal lelkek. A világ nagy szemétdombja bizonyára belepi a boldog ártatlanság korai időszakát, de mégis, valahol bent rejtőzködve, elpusztíthatatlanul, örökre megmarad, nyílt, kedves lényével a legundokabb felnőttben is ott mosolyog az isteni, szent, tiszta gyermek.
Na és mi lesz azzal a kezdeti "túl-nagy-tudás"-sal?! - kérdezhetnétek, de mostanra már biztosan egyértelmű lett a tanulság.
Befejezésül van egy jó és egy rossz hírem.
Amit adok, azt mindig visszakapom.
Mindig azt kapom vissza, amit adok.