pauleve55 blogja
GondolatokMint Schrödinger macskája...
2012. június
"Nem vehetik el az önbecsülésünkhet, ha mi nem adjuk oda."
Mahatma Gandhi
Kétségtelen és tagadhatatlan - cseléd vagyok!
Egészen a mai napig a közeli kisváros nyugdíjas társadalmának jeles képviselői, a "ki, ha én nem" jómódú orvos házaspár lakása is munkahelyemül szolgált. Rendkívül rideg otthonuk egy múzeumi kiállítás valamint a temetkezési kripta ízléses - és nagyon gazdag! - elegyítéséből jött létre. A karót nyelt háziak között végzett munka során még levegőt venni is csak vigyázz állásban merészeltem. A kalapos-kosztűmös, mereven önsanyargató nagyságos asszony óriási meglepetést okozott nekem egy héttel ezelőtt. Munkám végeztével kivörösödött arccal, ittas botorkálások közepette adta át fizetésemet.
Ledöbbentem. Óriásit csalódtam ebben a kegyetlenül fegyelmezett, szigorú, pedáns sznobban. Érzéseimet természetesen nem osztottam meg vele. Lebukásának dicstelen helyszínéről villám gyorsan elmenekültem.Már akkor éreztem - biztosan tudtam! - ennek még lesz folytatása. Saját ittasságánál csak az lehet nagyobb bűn, ha valaki szemtanúja ennek az állapotának.
Ez bizony büntetendő.
Évekkel korábban egyszer már megjártam vele. Akkor a férjétől érkező elismerő dícséret miatt verte el rajtam a port. Már megtanultam, az eseményeket nem befolyásolhatom ebben az őrült házban. Gazdáék kénye-kedvére kiszolgáltatva csak a remény lehet egyetlen lehetőségem.
És lőn ma reggel......
Első figyelmeztető előjelként zárva találtam kedvenc kivagyi gazdáim alagsori bejárati ajtaját.
Az ajtót, amin közel hét év alatt minden munkanapom alkalmával a házba léphettem ma előszőr felejtette el kinyitni nagyságos gazdasszonyom.Szerencsés ember vagyok. Az eseményeket már felülről, összefüggéseikben tekintem. Azonnal, első ránézésre nyilvánvaló lett, hogy az asszony - bár ki nem mondta - mégsem szívesen lát otthonában.
Hát persze.... hiszen visszataszító ittasságára emlékeztetem.
Néhány perc múlva, tetőtől-talpig munkaruhában hiába jelntkeztem "szolgálatra" a konyhában. Hét éve megszokott, reggeli indító kávém véletlenül elfelejtődött, valahogy kimaradt a programból.
- Nem számít! - mondtam valóban őszintén és belevetettem magam a munkába. Ez nem személyes ügy. Kávé nélkül is van élet. Én dolgozom - ő fizet. Ennyi.
Főnökasszonyom rövidesen különböző, szokatlan ötletekkel állt elő. Furcsa feladatok, kicsit kusza szervezési manipulációk sorozatán lavíroztam keresztül óvatosan, ugrásra készen. Már megtanultam - ebben a lakásban mindíg és bármi előfordulhat. Lazításnak nincs helye.
Végül, néhány sikertelen próbálkozás után mégis bementem a csőbe. Egy újabb menetrenden kívüli feladat elvégzése során kiderült, hogy nem vagyok képes kitalálni, nagyságos asszony hogyan képzeli a munka élvégzését.
Hát igen. Megbuktam gondolatolvasásból.
De félre a viccel. Tény és való - hibáztam. Az elmúlt hét évben bizonyára volt már példa ennek a bizonyos munkának a mikéntjére, de én elfelejtettem. Ráadásul botor módon azt hittem, annyi sikeres napi robot után egy óvatlanul elkövetett baki nekem is megengedhető.
Hát nem így törént.
Hétországra szóló letolás következett, melynek során egyszer csak sarkalatos fordulóponthoz érkeztünk.
- Egyáltalán, tanulta maga ezt a takarítást? - kérdezte bizalmatlanul háziasszonyom. Elképedt, megszégyenült arckifejezésem láttán pedig kifejtette, mennyire régen gyanakodott már alulképzettségem miatt. Milyen régóta és mennyi gondot okoztam neki, amiért "nem tudom a Sidolt és a többit". Majd néhány kanyargós megszégyenítés, jéghideg ledorongolás után végre magamra hagyott.
Álltam elképedve és igyekeztem felülről tekinteni a helyzetet.
Ki is vagyok én valójában? Az a haszontalan - "szégyelld magad" - személy, aki "nem tudja a Sidolt"?Hát hiányzik nekem azonosulni egy megkeseredett asszony rám vonatkozó, beteg ítéletével? Kiszolgáltatni magamat, hogy ezentúl a szakképzetlenség skarlát betűjét sütögethesse rám pillanatnyi hangulatai szerint? Hogy évekre visszamenőlegesen lenullázza értékeimet?
- Hé! - Még mindíg nem volt elég?!
- Nem kínzott anyád is pont ugyanígy?
- Mire vársz még?
- Szenvedni akarsz - te hülye! - szólítottam meg önmagamat keresetlen egyszerűséggel.
- Itt az idő, tegyél magadért! Kötelességed megvédeni az embert, aki vagy. Az embert, akit éppen feláldozni készülnek a "szent Sidol" oltárán.
Önmagamhoz intézett saját szavaim végül eredményre vezettek. A megváltó gondolat úgy érkezett mint egy megvilágosodás, mint egy hatalmas teher levetése. Percről percre erősebb, határozottabb lettem. Megkönnyebbülve, mosolyogva dolgoztam végig a hátralévő órákat. Tudtam a megoldást.
Nagyságos asszony még egy-két alkalommal visszatért hozzám emeleti lakrészéből, hogy emlékeztetőül újra "belém rúgjon", de engem már nem zavart.
Hirtelen megsajnáltam ezt a szerencsétlen besavanyodott embert, aki csak az általa birtokolt tárgyakon keresztül él. A "perzsa szőnyegem", a "bőr kanapém" vagy a "konyha bútorom" által létezik. Ezt a nyomorúlt lelket, aki "rohadt madarak" jelszóval üldözi a kertjébe tévedő szárnyasokat, aki rovar- és hangyairtóval mérgezi meg lakókörnyezete minden centiméterét, aki gondatlan hanyagságában sorban, összes szobanövényét elteszi láb alól. Aki állandó rettegésben, betegségfóbiában él és számolatlanul birtokolt és beszedett gyógyszerétől várja az elérhetetlen megnyugvást. És aki az orvostudomány minden vegyszere ellenében is képes annyira gyűlölni önmagát aminek végeredménye pusztító autoimmun betegség.Lassan véget ért a munkanap. Átöltözem az alagsorban és hatalmas elhatározással másztam meg az emeletnyi lépcsősort.
- Természetesen a mai napért nem fogadhatok el pénzt. - nyitottam végső beszélgetésünket.
- És szeretném felajánlani ezt a helyet egy szakképzett munkavállalónak. Nagyon köszönöm a mai leckét. Tanulságos volt. Ja, és a kapukulcsot majd a zárban hagyom, ott meg tetszik találni. - mondtam reszketeg lábakkal, de azért érthetően és határozottan.
Az udvaron parkoló biciklimhez nekivadult gazdasszonyommal egyszerre érkeztünk. Fantasztikus volt az igazság pillanata. Egy durva, közönséges fúriával találtam szemközt magamat.
A mondat - "Nem hagyhat itt engem!" - mindent elmondott róla. Ezután még egy ideig az "én" és a "nekem" különböző variációi következtek. Természetesen nem válaszoltam. Ezt a kommunikációs pinceszintet már réges-régóta elkerülöm. Végül dühében kosaramba dobta azt a néhány ominózus papírpénzt.
- Mindent nagyon köszönök. Viszontlátásra. - toltam ki biciklimet a kapun, erőltetett nyugalommal.
- Ne siess, csak nyugi! Nem menekülsz, hanem győztesen elvonulsz. - bíztattam magamat.
Kellett még néhány mély lélegzet és legalább két óra békés bambulás a Balaton partján, mire elsimult a belsőm.
Köszönöm Mahatma Nagylélek Gandhi, hogy velem vagy és segítesz megtartani az önbecsülésemet.
Hogy soha többé, senkinek ne adjam oda!
- . - . -
Azt, hogy ezzel a házaspárral nekem dolgom van ebben az életemben - azt már korábban biztosan tudtam.
A páros férfi tagja kórházi munkahelyemen kiskirálykodott. Négy évnyi munkaviszonyom során számtalan megalázó letolást gyűjtöttem be tőle. Csak most látom, mennyire elvakultan hajszoltam az elismerést, személyem elfogadtatását. Míg körülöttem felháborodott munkatársaim egy-kettőre kikérték maguknak a sértő, lealázó beszólásokat, addíg én megszégyenülten, kétségbeesetten igyekeztem bebizonyítani a rólam alkotott ítélet helytelenségét. Ebben a lélektani pillanatban tökéletes feladatnak tűnt magamra venni lakásuk takarításával együtt az asszony ítélkezését is.Már első találkozásunk alkalmával feltűnt otthonukban a közös feladatunkra emlékeztető "jel".
Az antik, sötét bútorok közt ott láttam a fényes barna hintaszéket. Pontosan ugyanolyat, mint amilyen anyám családjának pesti, Lehel úti otthonában volt. Azt a bizonyos spirál alakban hajlított fa lábazaton billegő, nádfonatos ülőkével és háttámlával pompázó nagyszerű hintaszéket, ami szemtanúja volt anyám felnövekedésének és amiben én magam is annyi órát töltöttem álmodozva, ringatózva.
Az ismerős bútor látványa meggyőzött - fontos dolgom van itt. Bár hat és fél évet kellett várnom a felismerésre, de az előérzet nem csapott be.Hatalmas lendülettel vetettem magamat a munkába. Annyi teremtő energiát vittem ebbe a lakásba, ehhez a két emberhez, hogy attól még egy halott is feltámadt volna.
Gazdasszonyom nagy meglepetésére már első munkanapomon olyan konnektorból porszívóztam, ami egyéb esetekben azonnal zárlatot okozott és emiatt régóta használaton kívül állt. Az eltelt évek során négy-öt alkalommal indítottam el egyébként kidobásra ítélt, végleg megállt óráikat, melyek az asszony ágya melletti éjjeli szekrényen rövid néhány hónapos élettartam után bemondták az unalmast. Kapcsolatunk érezhetően megemelkedett, amikor egy évvel ezelőtt bicikli defekt javításából adtam szórakoztató, közvetlen leckét ennek a merev, kemény embernek. Akkor, a közös tevékenység könnyű pillanataiban határozottan éreztem a szigorúan önsanyargató külső mögül előóvakodó kíváncsi, kedves gyereket. A kislányt, aki egy kis játék kedvéért nagy örömmel piszkolta össze kezeit.Sajnos a pillanatnyi kellemes hangulatért mindíg szigorú büntetés járt. Minél inkább igyekeztem kitenni magamért, annál biztosabban megkaptam a menetrendszerint érkező megalázó letolásokat. Attól tartok, az engem érő atrocitásokat gazdasszonyom önmagának is szigorúan kiutalta.
Az autoimmun betegségével együttjáró állandó köhögés majd az ezt követő tartalmas váladék ürítése - köpködés! - nem más, mint a test kísérlete, hogy a lelki szinten érkező elviselhetetlen, önpusztító szenvedéstől az anyagi létezés síkján szabaduljon meg. Sajnos a saját lelkünkben élősködő, pusztításra specializálódott egónkat nem köphetjük ki!
Csak a lélek szintjén szembesülhetünk vele.
Ma már tudom, közös feladatunk éppen erről szólt. A kiosztott és bevállalt vagy éppen elutasított kínzásokról. Ezeknek a legorombításoknak köszönhetem, hogy végül sikerült nemet mondanom és megvédenem magamat.
Köszönöm.
Gondolom, az a bizonyos közös feladat másképp is alakulhatott volna. Hiszen ebben a földi életünkben mindíg, minden változik. Most is saját személyiségünk, lelki hozzáállásunk alakította az eseményeket. Az eltérő lehetőségek kivilágított válaszútjai ebben az esetben is felragyogtak. Most, utólag már tisztán látom a pillanatokat, amikor munkaadóm megpróbált megvédeni saját magától. Amikor a kirobbanó gorombaság előtti percekben kivette a nagy, kerek fürdőszoba tükröt a kezemből, hogy esetleges összetörése miatt ne engem terheljen a felelősség!
- Add csak ide, majd azt mondjuk, hogy én csináltam. Féltelek téged a büntetéstől, inkább én vállalom a felelősséget. - szólt a kimondatlan üzenet.Természetesen nem törtem össze a tükröt sem akkor, sem máskor.Sőt! Hat és fél év alatt egyedül egy elektromos hosszabító műanyag aljzatának sérült borítását írhatták számlámra.
Gazdasszonyom meghasonlott lelkében talán saját kegyetlen - alkoholista? - anyja tombolt éppen annyira hangosan, hogy másik énje úgy érezte, meg kell védenie ellene. Lehetséges, hogy a kritikus pillanatban közel tíz évvel fiatalabb húgára emlékeztettem?
Nagylelkűségét felismertem és azonnal meg is köszöntem. Előfordulhat, hogy a köszönet célt tévesztett és a lelkében tomboló pusztítót bőszítettem vele....?! A gonosz élősködőt, akit áldozata alkoholizálása egyre inkább megtölt erővel?
Most utólag úgy gondolom, a reggel bezárva talált ajtó is saját védelmemet szolgálta.
Valahogy így - Ne gyere be, itt számodra veszélyes. Anya megint berúgott és most tombol, amiért te megláttad. Majd én megvédelek és elviszem a balhét.De én mégis bementem....
Lelki fejlődésem útján pont ezt a tapasztalatot kellett megszereznem.
Köszönöm.
Végül még egy adalék az eseményekhez.
A történtek előtt három nappal végre eljutottam annak a régi, emlékeimben örökké élő Lehel úti háznak a - hűlt helyére!
Ott, ahol egykor anyám szüleinek lakásában, a piszkos rongyszőnyegre állítva billegett a kedves hintaszék, ott ahol Irén nagynéném hadakozott elméjét teljesen elborító démonaival, ahol Margit unokatestvérem megszületett és ahol később ő maga is nevelgette két apró kislányát, ahol anyám egész családjának élete zajlott - azon a helyen most modern, több emeletes iroda és lakóház áll. Földszíntjén, ott ahol egykor nagymamám könyökölt a magas földszint utcára néző keskeny, fa spalettás ablakában - ott pedig csupa üveg, csillogó kirakat látható. A belső udvaron parkoló újdonsült tulajdonosok soha nem fogják megtudni, hogy 1945 februárjában anyám, Irén nővére és az éhező szomszédság pont az ő extra autójuk alatti talpalatnyi udvarban darabolták a halálos sebesüléstől elpusztult ló életmentő húsát.Ott a Lehel úton állva, abban a pillanatban éreztem, hogy megszakadt a múltam. Egyszer és mindenkorra, végérvényesen megszűnt az anyám családjához rögzítő anyagi kötelék.
Úgy jártam, mint Schrödinger macskája - a felimerés pillanata, a megfigyelő jelenléte eldöntötte a későbbi eseményeket.
Hintaszékes - kivagyi - gazdáimmal akkor, ott, abban a pillanatban szakítottam.
Már csak az anyagi megvalósításra kellet három napot várnom.
Itt és Most
Fenkölt, nagyszerű dolgokhoz sokszor a leghétköznapibb módon juthatunk hozzá. Mintha a krumpli, sárgarépa, káposzta kupacai mellett drágakövet és szellemi megvilágosodást is árúsítana a zöldséges.
Kimérve, kilóra.Spirituális megvilágosodást!
Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel az elvont dologgal. Csak üres szó, amit a beavatott kevesek érthetetlen - szinte kérkedő - magabiztossággal ismételgettek.
Végighallgattam, elolvastam sok emelkedett spirituális élménybeszámolót. A villámcsapás erejével érkező tisztánlátás magasröptű történeteit. Természetesen a lényeget még mindíg nem értettem. Egyszerre lettem egyre kíváncsibb és elkeseredettebb.Ez a megváltó, nagyszerű élmény végleg kimarad életemből?!
Mi az oka, hogy engem elkerül a sorsfordító energiaátvitel szentséges megnyilvánulása?!
Nem adtam fel, kerestem, kutattam.
Célom valami hatalmas, elementális élmény megszerzése lett. Biztosan tudtam, egy ilyen jelentőségű fordulópont csak mennyei külsőségek közt érkezhet. A harsonaszó, az egek megnyílása és a többi színpadi kellék mind ott sorakozott félretájékozott elmémben.
Kitartóan vártam, kerestem - üldöztem! - a csodát.Eltelt néhány év, mire észrevettem
Héééé..... én már benne élek ebben a csodában.
Az élmény észrevétlenül, szinpadi külsőségek nélküli csöndben érkezett. A csodát nem látványos megjelenése, hanem halk, szorgalmas munkája jellemezte.
Határozottan emlékszem a nagyszerű eseményre, ami jelenlétére figyelmeztetett.
Hosszú - legalább másfél évtizede tartó - biciklizős pályafutásom során mindig idegenkedtem az alkonyati félhomálytól, az este sötétségétől. Több kiváló első és hátsó lámpával, fényvisszaverő ruházattal felszerelve, az autóforgalomtól független, biztonságos kerékpárúton sem akartam belevágni az esti biciklizés kalandjába. Csak azt tudtam hogy félek, amiért nem látom a megszokott - egyébként csukott szemmel is ismerős - tájat. Az utat, aminek minden egyes buckáját és döccenőjét megtanultam már.
Reszkető, bolond idegességgel akartam úrrá lenni az egész helyzeten. Már elinduláskor látni akartam a tíz kilométeres út minden kavicsát, minden bokrát, minden percét. Mindent látni, mindent irányítani, mindent uralni, ami ezen a hosszú úton előfordulhat.Sőt!
Ráadásnak még azt is ki akartam találni, hogy vajon mi is történhet velem esetleg, talán, mondjuk, ha.......
Félelmemnek a valós fizikai tevékenységhez köze nem volt - a "nem látás" rémisztő gondolatából fakadt.
Aztán eljött a nap, amikor kényszerűségből esti sötétségben kellett hazaindulnom.
Eltekertem a kihalt strand sövénye és a téli magányában árválkodó kemping üres faházait határoló drótkerítés mellett. Lassan elhagytam a városszéli parkolóban álló utolsó közvilágítási lámpa halovány, sárgás fénykörét. Körülöttem fekete ágaikkal a sötét égbolt felé mutogattak a tavaszról álmodó, megkopaszodott fák. Előttem sűrű, ködpárás feketeség borította az ismerős vidéket.
Egy toronyugró vakmerő elszántságával vetettem bele magamat.
Fura, érdekes, felemelő dolog történt.
Rövid kapkodás után egyszerre csak úgy éreztem magam, mint a víz alól végre felmerülő fuldokló. Könnyű, egyszerű lett minden. Csodálkozva néztem kormányra erősített, két-három méterre elvilágító lámpáim fényét.Ezért féltem?
Emiatt aggódtam?
Hiszen mindenem megvan, ami itt és most, pillanatnyilag kell. Éppen annyit látok az útból, amennyi szükséges a következő mozdulat, az újabb pedál tekerés megtételéhez.
Fejem fölött az éjszakai ég fekete magasában gágogva vonuló, hangoskodó vadlibák, körülöttem a puha csönddel betakaró sötétség, előttem saját kis világom biztonságos, apró fénykörei, lábaimban a kellemes elfáradás melege, lelkemben a célbaérkezők derűs nyugalma.
Megtaláltam a megoldást!
Félelmem ellenszerét.Az itt és most bizonyosságát.
Mi másból is áll a hosszú kerékpárút, ha nem egytekerésnyi, egyszusszanásnyi pillanatokból. Egyszerre csak egyetlen ilyen apró rész megoldásán kell dolgoznom. A következő, majd pedig azután elkövetkező kicsi szakaszokkal most nincs dolgom. Pillanatnyi valóságom két fehéren világító lámpám fénysugarának határáig terjed. Így van ez minden pillanatban. Az elmúlt útszakasz kísértő, szörnyű feketesége vagy az eljövendő sötét buktatók nyaktörős halálfélelme csak gondolataimban él.
És csak akkor, HA ezt bolond módon megengedem!Létezésem valóságának egyetlen igazi pillanata éppen most történik.
Hihetetlen megkönnyebbüléssel tekertem hazafelé. Már akkor éreztem a felszabadító élmény jelentőségét.
Ez a bicikliút nem más, mint az életem.
A sokszor sötét, buktatókkal teli, ijesztően súlyos életem. Az élet, amit annyi éven keresztül legyőzni, uralni akartam. Amit veszélyes ellenségnek éreztem. Hiszen soha nem tudhattam, mi következik holnap, jövőre, majd, egyszer.....!
Éppen csak egy valamivel nem foglalkoztam - a mindenkori most pillanatával. Sokkal érdekfeszítőbb volt félelmet gerjeszteni elmúlt rémségek újrajátszásával, eljövendő esetleges tragédiák élethű elképzelésével. Miközben én magam rémülten kóboróltam a múlt és a jövő álombéli, elképzelt vidékein, addig a jelen pillanat nélkülem zajlott.Irányításom, felügyeletem nélkül.
Egyszerre annyira tisztán láttam nemcsak elkövetett hibáimat, de a nyilvánvaló megoldást is.
Életem jelen pillanataiban kell tevékenykednem.
Csak itt és most van hatalmam, teremtő erőm. A józan ész fehér fénnyel világító lámpája megmutatja a valóság határát. Ez az én kis játszóterem. Amit itt teszek, az hat a következő pillanatokra. Így teremtek jövőt a valóságos jelenben. Egyetlen dolgom kitartóan tovább tekerni. Egyik jelen pillanattól a másikig. Ahogyan kitartó pedálozással biztonsággal elérem - a bicikliút városi kezdetén szemmel nem látható - falusi otthonomat, úgy érem el a mindenkori mostban végzett kitartó szellemi munkával jövőbeli célomat. Ezen az úton jól karbantartott biciklimet a határozott erős szándék helyettesíti.
És még valami... a bizalom.
Ahogyan képes voltam a sötétben is bizalommal elhinni a betonozott kerékpárút létezését, úgyanúgy bíznom kell saját életutam-élettervem meglétében is. Bizalommal elfogadni, hogy az út ott és akkor is továbbvezet, ahol folytatását én már nem látom.
Életem ésszerű, célravezető terve állandóan működik. Még akkor is, ha számomra most éppen nem áll össze a kép.Csak engednem kell, hogy az út vezethessen.
Bennem erős a szándék, de a rámenős, makacs akarat nem segít. Csak a csöndes bizalom...
Bizalommal engedem, hogy belül megszólaló - határozott - megérzéseimmel kitáblázott utam vezessen.
Tudom, egy emelkedett magasabb helyről - a tervező irodájából - minden belátható, tisztán érthető. Onnan észrevehető, hogy a most értelmetlen tragédiának, véletlen szerencsének vagy épp hétköznapi dög unalomnak tűnő történések egy ésszerű terv előrevivő részletei.
Mostani nézőpontom azonban jobban hasonlít a sötétben biciklizés élményéhez.
Tehát a számomra elérhető, kisebb részletekre koncentrálok.ITTés MOST.
Nem könnyű munka.
Egóm gondoskodik az akadályokról.Ő személyiségünknek az a része, amelynek egyetlen célja megakadályozni az itt és most valóságos pillanatának átélését. Ő az, aki félelemmel telve a múlt szörnyűségeibe visz, ő az, aki egy habókos, fellegekben járó jövendő rózsaszín labirintusába vonszol. Indulatos, elégedetlen, uszító hangja fejünkben huszonnégy órás gondolatmenést okoz. Elképzelt konfliktusok, soha el nem hangzott beszélgetések, idejétmúlt viták önigazoló párbeszédeit ismételgeti vég nélkül valóságtól elrugaszkodott, hamis világában.
A hazugság és az önbecsapás mestere.Működési területe kizárólag a képzeletbeli tegnap vagy az álombéli holnap. Ha kitartó noszogatásának engedve folyton a múltba vagy jövőbe révedünk, egónk magához ragadja mindannapjaink irányítását. Innen kezdve a valóságtól elszakadva egy elképzelt, délibábos világban élünk majd. Egy valamiben biztosak lehetünk - a tényszerű valóság hamarosan összeütközésbe kerül az egónk alkotta álomvilággal. Amikor ezt a meccset az ellenségesnek vélt valóságos külvilág elveszti, akkor már egész hazug életünk vesztésre áll.
Hiszen elkövettünk egy óriási hibát.
Amikor az itt és most tényszerű jelenét csillogó, tiritarka, érzelmekkel és indulatokkal túlzsúfolt szappanoperára cseréljük, megszakítjuk a kapcsolatot, mely összeköt valódi szellemi lényünkkel.
Azzal, aki az igazi emberi értékek ismerője.
Azzal, aki biztos kézzel vezet az anyagi világ erkölcsi buktatói közt.
A megérzéssel, a belső hanggal, aki mindíg ismeri a helyes utat.
Amikor a szellemi program több-kevesebb sikerrel, de már működik, akkor az egó másképp ügyeskedik. Kedvence az önmarcangoló, őnkínzó szenvedés. Saját személyünk megvetésére, elítélésére, lebecsülésére buzdít. Amikor a lenullázott önbizalom, a megsemmisített önértékelés, a szégyen és bűntudat kínjai elől múltba, jövőbe - drogba, alkoholba! - menekülünk, egónk tervét követjük. Elhagyjuk a valóságos jelen pillanatot.
Azt, hogy saját egójával valamely embertársunk hogyan küszködik - azt nehéz első ránézésre megmondani, de az biztos, hogy odabent küzdelem zajlik.
Erről a vívódásról szólnak a történeteim.