pauleve55 blogja
Gondolatok"Jó - Rossz" I.
Talán furcsán hangzik, de életünkben NINCSENEK jó és rossz történések.
A körülöttünk és bennünk zajló eseményeket gondolataink, érzéseink által teremtjük magunknak. Ezek a képlékeny illúziók marék gyurmaként hordozzák magukban a lehetőségeket, míg végül saját előítéleteink, gondolati mintáink átalakítják, jóra vagy rosszra színezik őket.
Ez a félig tele, félig üres pohár esete.
Akinek állandó elégedetlenség, kínzó önsajnálat tombol a lelkében, és az élete eseményei csak saját szenvedésének újraélését valamint a gonosz külvilágról szóló hiedelme igazolását szolgálják, annak mindig félig üres lesz az a bizonyos pohár.
Míg az örülni tudó, elégedett, békés ember képes észrevenni és értékelni a jót. Őnála a pohár félig tele van.
Eddig csupán elméletinek tűnik a kérdés, de valójában ez a gondolkodásbeli különbség dönt az életünkről. Fizikai betegségeket okozhat, vagy mulaszthat el, örök szenvedést vagy életre szóló boldogságot hozhat létre a lelkünkben rögzült, megtanult, begyakorolt, öntudatlanul alkalmazott gondolkodási séma.
Nem könnyű a helyzet és az anyagi világ sem sokat segít. Üzenetei szinte kizárólag, csak a negatív irányzatot reklámozzák.
Lehúznak a sötétbe...
Ha szerencsénk van, akkor útközben, sok kudarc és fájdalom után elérkezünk életünkben a megváltó legmélyebb pontra, és innen már felfelé indulhatunk.
Önmagunk megmentése egy nagy elhatározással kezdődik – fejünkben megváltoztatjuk, - jobb esetben kidobjuk - az eddig alkalmazott sémákat.
Itt aztán újabb lehetőségek adódnak.
Haladási sebességünket a magunkkal hozott szellemi fejlettségünkön kívül sok-sok anyagi körülmény is meghatározza. Környezetünk visszahúzó ereje
lassíthatja munkánkat.
Nem baj az, ha utunkat kicsi lépésekben tesszük meg!
Kezdetnek - mint nagytakarításkor - kinyitjuk nyomasztó, sötét belső lakhelyünk ablakait és beengedjük a szeretet fényét.
Először is egy ügyes csellel átverjük minősítéshez, ítélkezéshez szokott egónkat és félredobjuk sötétre mázolt játékszereit. Mostantól kezdve csak a nekünk tetsző, pozitívan megerősítő eszközöket adjuk kezébe. Ezután is ítélkezhet, minősíthet, ha akar, de a játékos szekrény kulcsa már nálunk van és a kis egócska csak a mi engedélyünkkel pakolhat.
A gyakorlatban ez úgy működik, hogy veszünk egy nagy levegőt és elkezdjük felsorolni a sikereinket. Leltárt készítünk minden egyes vidám percről, önbecsülésünket erősítő pillanatról. Mindjárt másképp néz ki a világ, ha örömteli dolgokra összpontosítunk.
Odabent, az egócska talán azt súgná, hogy ez önbecsapás, de semmi baj!
Tudd, hogy gondolataid fókuszába a jót és a rosszat is te állítod, saját magadnak, önként. Ha pedig van választásod, miért is ne választanád a jót!
Igen, ezt az önmegmentést önbecsapásnak is lehet nevezni. Egónk ekkor még vadul ragaszkodik a minősítéshez, az ítéletekhez, a közömbös történések érzelmi átszínezéséhez. Valóban becsapjuk magunkat a jó-nak, és éppúgy a rossz-nak minősített események egyoldalú kihangsúlyozásával is.
A kérdés csak az, hogy a becsapás által boldogtalan, szenvedésteli, beteg életet készítünk-e, vagy békés, szeretettel teli, egészséges létezésre csapjuk be magunkat.
Szabadon választhatunk.
Esetleg előfordulhat, hogy gyors, hatékony felébredésünk során hirtelen vész el a minősítések fontossága. Lelepleződik a valóság-illúzió és annyira megerősödik saját belső lényünk, hogy többé már nincs szükségünk a történéseket jó-nak vagy rossz-nak minősíteni. Ezek a kategóriák valójában csak az egó játszóterén fontosak. A belső biztonságban stabilan létező szellemi Én tovább már nem igényli a külvilág jóváhagyását vagy rosszallását. Saját értékei tudatában már nincs szüksége a külső elismerésre vagy lesújtó elmarasztalásra. Ilyenkor a világ történései átlényegülnek és pontosan annak látszanak amik - előjel nélküli, képlékeny gyurma kupacoknak.
"Valóság" II.
Enyhe tél után korai tavasznak örülhettünk idén. Az elmaradt fagyoknak köszönheti életét sok-sok épségben áttelelt bogár, rovar, apró kis férgecske.
Március közepén a kertben már boldog szerelemtáncot lejtettek a rikító sárgás-zöld pillangók. Csodás megjelenésük következményei sem maradtak el.
Április elejére udvaromban az örökzöld sövény huszonéves, ember magasságú bokrait sűrűn beszőtték a lepke petékből kikelt zöld csíkos hernyók. Szinte hallani lehetett csámcsogásukat a csipkésre rágott, sárgára aszalódott levelek közül.
Pacifista, életpárti természetvédő lévén permetezőszert nem használok. A kerti gyümölcsfák bőséges termésén igazságosan megosztozunk - a kukacok és én. Cseresznyét, meggyet pedig csak vakon, zsákbamacska gyanánt habzsolok. Fölöslegesen nem izgatom magamat. A gyümölcsben falatozó kukacok nekem ugyanúgy nem ártanak meg, mint a rájuk vadászó kismadaraknak. Egyszóval, nincs permetezőszer itthon, de az újdonsült hernyó kolónia látványa rögtön a mezőgazdasági boltba űzött.
Belépve már az ajtóban hallható sopánkodás fogadott. Az üzlet tulajdonos-vezetője éppen az örökzöldeket pusztító rejtélyes betegség tragikus következményeit ecsetelte egy érintett vásárlónak. Szörnyű, borzalmas katasztrófát sejtető beszélgetésüket félbeszakítottam.
- Ki se mondják! Ebben az ügyben járok én is. Valami jó, hatásos mérget szeretnék, permetezéshez. - szóltam optimistán. Hiszen itt vagyok végre a boltban, velem együtt kis zacskókba csomagolva itt vannak a csodaszerek és a vásárláshoz pénzem is van elegendő.
Halleluja! Hol az a méreg?!
Hirtelen megfagyott a hangulat. A régóta ismerős boltos megrökönyödve nézett rám.
- Permetezni akar? Azt sem tudjuk, mi lehet a bajuk a bokroknak... - szólt értetlen-ingerülten.
- Szerencsére én tudom! Ellepték a hernyók. Hernyóirtó szert kérek! - magyaráztam lelkesen.
- Áááá - hangzott a keserű válasz - úgysem használ arra semmi. Már a szomszéd Julis néni is kivágta mind az örökzöldeket és mások is, végig, az egész utcában. A környékben is, mindenfele elpusztultak az ilyen tuják, és maga permetezni akar?! Mindenki kivágja. Már mindent kipróbáltak, semmi sem használ, ki kell vágni! - mondta a tulaj feldúlt arccal.
Nem vagyok gondolatolvasó, de ellenséges tekintetéből sütött a "ki-ez-a-marha-és-hogyan-képzeli-hogy-okosabb-lehet-másoknál" kezdetű előítélet.
Elképedtem.
Itt állok az ő üzletében, jó napot kívánok, én a vásárló vagyok.
Nem szívességet vagy hitelt kérek.
Itt akarom hagyni a pénzemet, ha végre akad valaki, aki felhagy a szörnyülködéssel és kiszolgál.
- Nem baj - próbáltam oldani a feszültséget - azért én megpróbálkozom. - öltöttem magamra legbutább arcomat és néztem bizakodva.
Ismerem ezeket az embereket. Náluk csak akkor vihetem keresztül az akaratomat, ha szemlátomást hülyének látszom.
Az ismerős boltos arcán megjelent a "na-ez-teljesen-megbolondult" kifejezés, és végre előkapta a megfelelő hernyóirtó anyagot. Szinte éreztem a pillanatot, amikor átváltott "üzletember" üzemmódba.
Kifizettem a párszáz forintos vételárat és boldogan hazaügettem.
Ötszöri permetezéssel és három héttel később életmentő akciómra megviselt örökzöldjeim pirinyó, friss levélkékkel válaszoltak. Másfél hónap után pedig már a legviharvertebb, leszáradt bokrok is vadi új levelekkel díszelegnek. Segítségemmel erőre kapott csodás díszsövényem. Nekem egyszerűen csak meg kellett védenem az élőlény érdekeit.
Hiába no, az élet él és élni akar - a külvilág realitása és Juliska néni valósága ellenére is.
Persze az külön jót tesz neki, ha élniakarását nem fejszével támogatjuk!
"Valóság" I.
Régóta foglalkoztatnak a szellem kérdései és apránként egy-egy válasz is megérkezik. Sokat agyaltam, vajon hogyan mondhatnám el ezeket az "üzeneteket", hogyan kezdjek hozzá, de talán legjobb lesz belevágni a közepébe.
NINCS rajtunk kívülálló valóság, a "realitás" csupán az egó/negatív-én/gonosz megfélemlítő találmánya.
Mi, mindannyian, teremtő hatalommal rendelkező szellemi lények vagyunk, akik emberi testbe öltözve érkezünk az anyagi világ sűrű közegébe. Mint a mélytengeri búvár ruhája, a mi testünk is védőfelszerelés és munkaeszköz egyben.
A hasonlat pedig továbbra is él, hiszen a mélytengeri búvár ugyanúgy kapcsolatban áll a feje fölött magasan tevékenykedő munkatársakkal, ahogyan lelkünkben mi, mind fenntartjuk Otthonunkkal a létfontosságú összeköttetést.
A búvár biztosan tudja, hogy munkavégzése idején mindig számíthat a légvezetékben áramló fönti segítségre.
Ugyanígy kapjuk a szellemi támogatást mi, emberek, földi életünk során.
Most pedig képzeljük el az elképzelhetetlent!
Képzeljük el, hogy búvárunk ott lent, a mélyben hirtelen pánikba esik és a körülötte kavargó sötét víz egyszerre csak elhiteti vele a megfulladás belső valóságát. Hiába tudja, érzi a levegő jelenlétét, a sötét mélység, mint nagyon meggyőző külső körülmény eldönti a sorsát.
Megfullad.
Valahogy így vagyunk mi is megszületésünk után.
Alámerülünk és szellemi lényünket itt, a gonosz felségterületén egyre több félelmetes külső körülmény igyekszik meggyőzni saját tehetetlenségéről, értéktelenségéről. Rosszindulatú "házigazdánk" bizony nem bolond. Nagyon is jól tudja, hogy nincsen hatalma fölöttünk. Pusztításához csak akkor tud felhasználni minket, ha mi, magunk, önként a szolgálatába állítjuk teremtő erőnket.
Ehhez a tervéhez pedig nagyon meggyőző eszközöket készített.
Elménkben tanyát vernek segédei, a gondolatok, és sötét kilátástalanságról, veszteségről, fájdalmas elhagyatottságról óbégatnak. Eltérítenek a Most biztonságos valóságából és mire észbe kapunk, már javában fuldoklunk az emlékekben tobzódó múlt és a lehetséges, "mi lenne, ha" jövő mély vízében.
Innen kezdve a gonosznak már nyert ügye van.
Önkéntesen lemondtunk az éltető Itt és Most légvezetékéről, bedőltünk a múlt-jövő kétségbeejtő képeinek. Magunkévá tettük, sajátunkként működtetjük a rosszindulatú gondolatokat és saját teremtő energiánk által romboljuk önmagunkat.
A gonoszság pedig teli pofára röhöghet.
Csak néhány rémisztő félelmet kell agyunkba vetítenie és mi máris, készségesen jajongunk, sopánkodunk, szörnyülködünk. Egy katasztrófa híre világraszóló szenzáció lesz, míg a csöndesen tevékenykedő jóság megnyilvánulásait gyanakodva utasítjuk el.
A folyamatos agymosás elhiteti velünk, hogy semmik vagyunk és bűnös dolog hinni önmagunkban, hogy nevetséges botorság a remény és egyedül csak a rossznak van létjogosultsága. Minden más gyanús.
Félelmében sok milliárd spirituális lény dobja szemétre isteni teremtő hatalmát, hogy egyen-gondolatokkal telezsúfolt egyen-elmével kotkodácsoljon az anyagi világ baromfiudvarán.
Életeken át, hűségesen játszunk a megosztottság, féltékenység, bosszú drámáiban és nem marad időnk a szeretetben létező Egység megvalósítására.
Amikor kotkodácsolásunk közepette pillanatnyi csönd támad és a kijózanodás áldott pillanatában hirtelen oly könnyű lesz a létezés, akkor a gonoszság beveti nehéz tüzérségét.
A "realitás" elnevezésű mérget "valóság"-nak csúfolt bombákkal juttatja lelkünk célkeresztjébe.
Bedőlünk neki.
Nem vesszük észre, hogy állandó félelemre trenírozott alattvalók vagyunk csupán, elfogadjuk, sajátunknak hisszük és gondolataink teremtő energiájával hatalmasra pumpáljuk az éppen esedékes, közkedvelt borzalmakat. Végül pedig teljesen eltakarja előlünk a fényt ez az általunk felfújt léggömb.
Nincsen más kilátás, bárhova pillantunk, mindenfelől ez a közös erővel megteremtett, félelmetes "díszlet" néz vissza ránk. Ezt a felfuvalkodott, üres hólyagot nevezzük "realitás"-nak, vagy "valóság"-nak.
Óriásira dagadt teremtményünk pedig átveszi az irányítást. Ettől kezdve az ő kőtáblás parancsai szerint élünk. Másnak esélye sem lehet. Önként gúzsba kötöttük halhatatlan szellemi lényünket.
A mindenható teremtés pedig mostantól vakvágányon vesztegel.
Életünk minden percében tetten érhető ez a bénító szándék.
Néha a tét kicsi, máskor pedig emberi életekről dönt az előre elhatározott, kőtáblás "realitás".
Csak figyelj!
Antibanális
Ha a versemnek valahogy
vége lesz és a nagy sz@rból
kimászom - képem majd lázít, ó,
nem nyugszik csépelt frázison,
naturális víziókkal
szemléltetem mély valómat,
undok klisé az érzelem,
negatívba gyere velem,
értelmetlen lila ködbe'
belehúzlak majd a csőbe,
közhelymentes látomásom
átmehet a kritikákon,
meg ne állíts, hiszen érted,
nem is tudom, mit beszélek...?!
/kérdezd meg a vert gyereket
közhelyes-e a szeretet.../
Mondd?!
Engem
megtör a tél, ma elomló, lusta sötétek az órák,
szürke napok sorakoznak a lassú, kályhameleg létben,
pillanatok szentsége az útravalóm - odavisz Hozzád,
énrám, mondd, vársz majd, ahogy innen a fényre kilépek?
Még maradok, s ha csodáid kélnek, az életidőm óvják,
míg kezeidnek terhe enyém - hát elviselem békében.