pauleve55 blogja

Poggyászát vesztett utazó, idegen
város utcáin, ha elhagyva bolyong 
éhesen-szomjan kétségbeesetten,
meglopott vándor, ki félve szorong,
hogy útlevelével személyisége
is odaveszett, igazolni saját
születése jogát szeretné végre,
bizonyítni az ellenséges határ
őrzőinek önnön értékes létét,
de ismeretlen a nyelv meg a szándék,
és zúgva dobálja vissza az érmét
minden telefon, vérre megy a játék,
süketek, s vakok szigorún bírálják
a hangot s a látványt és megítéli
szárnyai értékét a béna álság,
amíg kiröhögve bolondnak nézi,
repülését senki sem érti, senki.
Ám a világ letagadja akár, vagy 
elismerheti bár, de nélküle is 
mozdulnak a szárnyak, s odafönt másnak
látszik a vad, idegen ország népe,
a vándor szemét felnyitja a távlat,
és igazolatlan jelenléte
kincsét öntudatában megtalálja.

Gyerekkoromban hamar megtanultam, hogy soha nem vagyok jó.
Kimondott szavaimat, gyanútlanul elmesélt gondolataimat anyám kétségbeesett szörnyülködéssel fogadta. Gyorsan rá kellett jönnöm, mennyire rossz minden
megnyilvánulásom. 
Anyám fegyvertárának legfőbb eszköze a "szégyelld magad" kezdetű lesújtó ráolvasás volt, de szívesen alkalmazta velem szemben az "elmebeteg" megvető minősítést is.
Korai, ártatlan gyermeki rászorultságomban még naivan próbálkoztam, hiszen annyira vágytam a bensőséges hangulatú, megnyugtató beszélgetésekre. Szövetségest kerestem az ismeretlen világban, de helyette keményen ítélkező inkvizítort találtam.
"Te csak hallgass!" - ripakodott rám anyám ridegen és megtorolta sorban, minden közeledési kísérletemet.

Családomban hatalmas, megbocsájthatatlan bűnnek számított a kimondás!

A mondanivaló minőségétől függetlenül - akár a rosszat vagy a jót - mindent tilos volt kimondani! Sőt, ha lehetett volna, még a gondolatokat is máglyára vetette volna ez a vak gyűlöletből táplálkozó szándék. Valóságos érzelemteli, őszinte kommunikáció helyett a szent mártíromság manipulatív hallgatása uralkodott.
Emlékszem, egy alkalommal - még kisiskolás lehettem - ártatlanul megkérdeztem a hozzám rendelt, értem felelősséget vállaló /?/, létezésemet világra hívó /?/, támogató /?/, tápláló segítségemre rendelt nőnemű személyt, hogy szokott-e ő is gondolkodni, csak úgy, össze-visza, mindenféléről.
"Nem! és neked sem kellene!" - szólt a kőkemény válasz.

Az igazi, segítő beszélgetések helyét átvette sok félelemkeltő szörnyülködés.

Hibás önmagam rosszaságát hamar elfogadtam, elhittem, hogy csak beteg elméjű lehet az, akinek érzései vannak és ráadásul még megvetendően buta is, ha arra vetemedik, hogy ki is mondja ezeket. Elhittem, elfogadtam az engem pusztító gonosz ítéleteket, hiszen az a személy mondta ki rám az átkokat, aki a legközelebb állt hozzám.

Az én anyukám gyűlölt engem, tehát biztosan bennem volt a hiba!

Naponta százszor szakadt meg a szívem és a rideg elutasítások mindig egy lépéssel távolabb kergettek igazi önvalómtól. Attól a tökéletes, Isteni tervezettől, amit lelkembe kódolva hoztam magammal és aminek kivirágoztatásához anyámat kaptam segítő tükörnek.
Okos, alkalmazkodó gyerek voltam.
Az anyám szájából elhangzó megszégyenítések, a megalázó jelzők remek táptalajra hullottak. Végtelen fájdalmamat pedig véglegesen betemették a szigorú, kötelező elfojtások.
Annyira féltem az újabb megszégyenítés szenvedésétől, hogy őszinte megnyilvánulásaimat odabent önként cenzúráztam. Egy idő után már az iskolai szóbeli feleletre is képtelen lettem. Megbénított a gondolat, hogy egyszerre ennyi embernek, az összes osztálytársamnak okot adjak önmagam megalázására. Ekkor már meggyőződésemmé vált, hogy a bensőmből fakadó megnyilvánulásaimat a külvilág csakis elitélő szörnyülködéssel fogadhatja. Tehát a megszólalás - önmagam felvállalása – egyenlő az újabb és újabb fájdalom elszenvedésével.
Gyorsan elérkeztem abba a kritikus állapotba, amikor a lelkemben élősködő szégyen hatására már egyáltalán nem mertem saját magam lenni. Innen kezdve az éppen elérhető, megkívánt szerepeket vettem magamra. Mindig azt alakítottam, aki fölöttem a legnagyobb hatalommal rendelkezett.

Felvett szerepeim mindent tönkretettek, míg lelkemben az a kicsi, okos, értékes emberke - tiszta gyermeki énem - a legnagyobb ellensége, saját édesanyja elől bujdosott sírva.

Ennek a kétségbeejtő helyzetnek egyetlen gyógyszere az élet dolgainak őszinte, tisztázó kibeszélése lett volna. A kimondás hiányában, végül én magam is, teljesen átadtam az irányítást felvett, idegen szerepeimnek. Az én saját életemet, rendre, kívülálló hatalmaskodók vezényelték a saját érdekeimmel ellentétes parancsaikkal.
Én, gyakorlatilag nem is léteztem.
Most pedig, amikor ennyi év után önmagam keresésére indulok, leleplezett álarcaim mögött csak ijesztő ürességet találok odabent.

Egyetlen reménységem az a kis okos, tehetséges, érzékeny gyermek, aki még mindig rémülten, sírva rejtőzködik lelkemben.  

Elgondolkodtál már azon, hogy mi, emberek, mekkora meggyőződéssel tudunk átkozódni életünk legsötétebb perceiben?
Milyen hatalmas lendülettel indítjuk útnak egymást puszitó szavainkat?
Amikor rombolni akarunk, akkor legbelül, mi, mindannyian, határozott hittel érezzük szavaink teremtő erejét.

A "saját képére és hasonlatosságára" itt nyer gyakorlati jelentést.

Pici varázslókként születünk az anyagi létezésbe, világunk társ-teremtői vagyunk. Megérkezésünk után azonban hamarosan szembesülünk a negatív-én/egó/gonosz kiábrándító, lekicsinylő hatásával. Felnőtt környezetünk már kisgyermekkorunkban leszoktat minket az álmodozásról. Megnyirbálja fantáziánkat, érzéseinkben szégyenít meg minket. 
Szüleink és az iskola egy-kettőre kiveri a lelkünkből - fejünkből - az önmagunkba vetett, velünk született csodálatos hitünket. Végül elérkezünk sivár felnőttkorunkba, ahol az érzéseinkbe, kimondott álmaink megvalósulásába vetett meggyőződésünk szimplán csak kezelendő, pszichikus működési zavarnak minősül. 
Néhány, támogató környezetben nevelkedett, erős gyermekből művész válhat, aki világgá zengi kimondott, lefestett, megkomponált érzéseinek lélekemelő varázslatát és Isteni teremtő erőnkkel szembesít minket. 
Vagyis szembesítene, ha megengednénk neki! 
Kimondott szavaink által valóságot teremtő önmagunk felvállalásához nagy bátorság kell anyagi létezésünkben.
Sokan elbukunk gyermekkorunk éveiben. Feltétel nélkül szeretett szüleink és a tiszteletreméltó felnőttek hamar kiábrándítanak minket önmagunkból és az agymosás hatására önként eldobjuk teremtő hatalmunkat. Érzéseinket hét lakat alá zárva mélységes hallgatásba temetjük. Valódi lényünkről beszélni többé nem merünk.
Pici, szent varázsló gyermek énünk sírva belevész kényszerű hallgatásunk fájdalmába. 

Kiábrándult hitetlenségünk pedig felelőtlenné tesz minket.
Miért is kellene felelősséget vállalnunk néhány szélbe kiáltott, jelentéktelen szóért?! - gondoljuk könnyedén - Úgysem hallja meg senki!
Már nem tudjuk - nem hisszük! - kimondott szavaink életet-halált teremtő erejét.
A körülüttünk sertepertélő gonoszság pontosan ezt a pillanatot várja. Innen kezdve neki dolgozunk öntudatlan erőnkkel, hiszen bármilyen ocsmányságot kimondathat velünk. Szavaink által fűre-fára, gátlástalanul szóratja megsemmisítő átkozódásainkat. Mégis, a gonoszság által kijelölt, elsődleges célpontunk a saját lelkünk mélyén zokogó, elhallgattatott mágikus gyermek énünk lesz.

Soha ne feledd, hogy Isten halhatatlan, csodálatos teremtő erejű gyermeke vagy és a gonoszságnak csak annyi hatalma van fölötted, amennyit Te magad önként odaadsz. 

Például azzal, hogy lebecsmérled saját kimondatlan érzéseidet és megtagadod hallgatásba fojtott, kikívánkozó gondoltaiadat.

Katasztrofális helyzetünkben csak a kimondás segít!
Kimondás által az összes lelki teher - a ránk testált családi titkok, a belénk épített megnyomorító szégyen, a kívülről ránk hárított, idegen bűntudat - mind-mind levethető. 
Kimondásunk által elégtételt kap pici varázsló gyermek énünk és újra önfeledt teremtésbe kezd. 
A jó dolgok, a boldogság, a szeretettel teli élet megteremtésébe!

Csak az az enyém, amit adok!
Létezésünk folyamatos energiaáramlás, végtelenül hömpölygő, megállíthatatlan folyó. Sodrásában utazunk "Örök Változás" nevű hajónkon a régitől az új felé. Életenergiánkat az Adás-sal tartjuk mozgásban. Akár a vízvezetékben áramló ivóvíz, friss energiánk is csak akkor tud hozzánk megérkezni, ha elajándékozunk a régiből, - ha a kinyitott csapon keresztül kiengedjük az állott vizet. 
Eddig egyszerű a dolog, nélkülünk is működik. A mi feladatunk ennél fontosabb.
El kell fogadnunk felelősségünket, tudnunk kell, mi magunk hozzuk létre az áramló energia minőségét. A világgá küldött negatív energiájú Adás hasonlóan kellemetlen következményeket vonz, míg a pozitív jellegű energiacsomagért cserébe szeretettel teli választ kapunk. Ezt a hasonló energiák vonzódásának egyszerű törvénye garantálja.
Egyszóval nem mindegy, mit is adunk. 
Adásnak minősül a goromba, rosszindulatú átkozódás és a szeretettel teli áldások kiáramoltatása is. A különbséget saját bőrünkön érezzük majd, amikor cselekedetünk ellentételezése - a Kapás - jelentkezik életünkben. 
Amikor egyszerre csak összesűrűsödnek az események, sok rossz dolog csap le ránk - akkor érdemes egy kis önvizsgálatot tartani. Gond lehet kiáramoltatott Adásaink minőségével. Akár öntudatlanul is hibázhatunk. A negatív, pesszimista gondolati sémák automatikusan szétkürtölik a rájuk jellemző energiát.
Rövidesen pedig a válasz is megérkezik. 

Ebben a lélektani pillanatban, saját érdekünkben, erős elhatározást kell hoznunk. Ezentúl csak pozitív Adást küldünk a környezetünk felé. 

Kis önző, buta egócskánk ilyenkor felhorkan.
Ő bizony soha, senkinek, semmit sem akar adni. Jó dolgokat pedig még úgy sem. Ő csak kapni szeret, mindent, azonnal megkapni.
Ez a lehetetlen szándéka - természetesen - kudarcba fullad és tulajdonosát állandó boldogtalanságra ítéli.
Egónkat  Adás - Kapás ügyben sem érdemes meghallgatnunk.
Lelkünk sokkal jobb válaszokat ajánl.
Üzenete először talán furcsának hangzik, de adjunk esélyt neki-magunknak és a jónak.
Nem baj az, ha elsőre még ellenérzésekkel küzdünk. Minden változás nehéz!
Egyszerűen csak döntsük el, hogy mostantól mindenáron jót teszünk és nem várunk ellenszolgáltatást a jó cselekedeteinkért. 
Szimplán és egyszerűen - "l'art pour l'art" - jók leszünk.
Egócskánk azonnal lehülyéz minket és irigyen számolgatja önzetlenül odaadott szellemi-anyagi javainkat. Úgy hiszi szerencsétlen, hogy érdemtelen embereket halmozunk el bőkezű jóságunkkal.
Pedig dehogy! Minden egyes önzetlen jótettünkkel - legyen az csupán egy kedves szó, egy biztató mosoly, - mindegyikkel saját magunkat gyarapítjuk. Tudniillik a visszaáramlás során pontosan ugyanilyen minőségű lesz a Kapás. 
Befektetés ez a legjobb értelemben, megelőlegezett szeretet. 
Hógyisne! - óbégatja egócskánk - majd pont én kezdjem! Talán, ha jó lesz hozzám valaki, utána, esetleg viszonzom!
Mint eddig minden ötlete, ez az elmélete is zsákutca.
Ameddig a rosszat árasztjuk magunkból kifelé, addig nem képes a jó megközelíteni minket. A negatív energia csak negatív energiát vonz.
Meg kell törnünk a folyamatot és megtenni az első lépést.
Sok rossz után az első jó Adást önzetlenül, feltételek nélkül, bizalommal.
Ezen az első, bátor döntésen fordul meg a folyamat.
Bár a korábbi negatív kiáramoltatások következményei még utolérnek minket, de az élet így is rohamosan javulni kezd.
És ez - ugye? - nem utolsó szempont! 

Jó tizenöt évvel ezelőtt gyakran vendégeskedtem az orvosi rendelőben.
Sűrű panaszkodások közepette, mégis, végtelenül élveztem emésztésem működési zavarait és arra is rájöttem, hogy betegeskedésem által elnyerhetem a falu elfogadó elismerését, sőt, időnként már majdnem gondoskodásnak tűnő érzelempótlékot szerezhetek magamnak.
Egy hozzám nagyon hasonlóan működő, szintén krónikus szeretethiányos, tőlem tíz évvel fiatalabb asszony lett a legkitartóbb "betegtársam". Számtalan - eredménytelen - kórházi kivizsgálással és fájdalmas orvosi tortúrával a háta mögött ő már tudta, hogy mi ketten egy cipőben járunk.
Évekig tartott ez a rendelőben várakozós, vizsgálatokra utazós, együtt sopánkodós "barátság", míg végül az értelmetlen egyhelyben toporgást megelégelve - Isteni sugallatra! - jógázós-meditálós öngyógyításba kezdtem.
Elsőként fejemben egészségtudatra cseréltem az évek óta, kívülről erősített betegségtudatot, szemétbe dobtam az otthon található összes gyógyszert és ettől kezdve nagy ívben elkerültem az orvosi rendelőt.
Éppen a magamra találás felszabadult lelkiállapotát éltem meg, amikor összefutottam a régi ismerőssel.
- Hogy vagy? - kérdezte arcán sötét aggodalommal.
- Jól vagyok! - válaszoltam elszántan.
Akkorra már tudtam, saját szervezetem rendbetételében csak magamra számíthatok, én rontottam el és enyém a javítás felelőssége is. Panaszkodást soha többé, harapófogóval sem húzhattak volna ki belőlem. Szentül elhatároztam, hogy a testemmel kapcsolatban csak pozitív gondolatot és kijelentést engedek meg magamnak.
Meglepett falubelim arcára még az eddigieknél is sötétebb árnyak ültek. Keserű kiábrándulással legyintett.
- Ez csak önámítás! Lehet, hogy nem érzed, de biztosan beteg vagy! Valami baj mindig van. Meglátod, újra rosszul leszel! Legjobb, ha készülsz rá. - sóhajtotta elkeseredve.
Akkor, ott, még nem tudtam, de éreztem a beszélgetés jelentőségét.
Azóta már tisztán látom a mindent meghatározó gondolkodás erejét.

Temérdek gyógyszeren élő, reményvesztett falubelimmel időnként azóta is találkozom, de valósággal félek a hogylétéről kérdezni. Számtalan betegségének ezernyi tünetét sorolja fel ilyenkor sűrű jajgatások közepette. Megaláztatásról, nővéri túlkapásokról szóló kórházi kalandjait remekül kiegészítik a hálátlan családjáról, brutális élettársáról, vagy éppen gonosz, bosszúálló szomszédjáról zengett rémtörténetei. Világának minden történése rendre az egója elvárásainak megfelelő, szörnyű tragédiába torkollik.
Általában csöndben hallgatom, drámáihoz érdemi kommentárt régóta nem fűzök. Tudom jól, az ő saját létezésével kialakított saját kapcsolatát kívülről, erővel senki sem változtathatja meg. Egy-két korábbi próbálkozásom már zátonyra futott elméjének kőkemény előítéletein.
Visszaszerzett egészségem és nyugalmas életem számára nem vonzó, csak érdektelen mellékkörülmény.

Bár helytelen döntései miatt sajnálom szegényt, mégis hálás vagyok neki.

Ahányszor találkozunk, minden alkalommal megmutatja nekem azt a lehetséges valóságomat, amit nagyjából tíz éve, tudatos elhatározásaimmal sikerült végérvényesen megváltoztatnom.