Itt és Most

pauleve55•  2013. július 13. 23:24

 

Fenkölt, nagyszerű dolgokhoz sokszor a leghétköznapibb módon juthatunk hozzá. Mintha a krumpli, sárgarépa, káposzta kupacai mellett drágakövet és szellemi megvilágosodást is árúsítana a zöldséges.

Kimérve, kilóra.

Spirituális megvilágosodást!

Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel az elvont dologgal. Csak üres szó, amit a beavatott kevesek érthetetlen - szinte kérkedő - magabiztossággal ismételgettek.

Végighallgattam, elolvastam sok emelkedett spirituális élménybeszámolót. A villámcsapás erejével érkező tisztánlátás magasröptű történeteit. Természetesen a lényeget még mindíg nem értettem. Egyszerre lettem egyre kíváncsibb és elkeseredettebb.
Ez a megváltó, nagyszerű élmény végleg kimarad életemből?!
Mi az oka, hogy engem elkerül a sorsfordító energiaátvitel szentséges megnyilvánulása?!

Nem adtam fel, kerestem, kutattam.

Célom valami hatalmas, elementális élmény megszerzése lett. Biztosan tudtam, egy ilyen jelentőségű fordulópont csak mennyei külsőségek közt érkezhet. A harsonaszó, az egek megnyílása és a többi színpadi kellék mind ott sorakozott félretájékozott elmémben.

Kitartóan vártam, kerestem - üldöztem! - a csodát.
Eltelt néhány év, mire észrevettem
Héééé..... én már benne élek ebben a csodában.
Az élmény észrevétlenül, szinpadi külsőségek nélküli csöndben érkezett. A csodát nem látványos megjelenése, hanem halk, szorgalmas munkája jellemezte.
Határozottan emlékszem a nagyszerű eseményre, ami jelenlétére figyelmeztetett.

Hosszú - legalább másfél évtizede tartó - biciklizős pályafutásom során mindig idegenkedtem az alkonyati félhomálytól, az este sötétségétől. Több kiváló első és hátsó lámpával, fényvisszaverő ruházattal felszerelve, az autóforgalomtól független, biztonságos kerékpárúton sem akartam belevágni az esti biciklizés kalandjába. Csak azt tudtam hogy félek, amiért nem látom a megszokott - egyébként csukott szemmel is ismerős - tájat. Az utat, aminek minden egyes buckáját és döccenőjét megtanultam már.

Reszkető, bolond idegességgel akartam úrrá lenni az egész helyzeten. Már elinduláskor látni akartam a tíz kilométeres út minden kavicsát, minden bokrát, minden percét. Mindent látni, mindent irányítani, mindent uralni, ami ezen a hosszú úton előfordulhat.
Sőt!
Ráadásnak még azt is ki akartam találni, hogy vajon mi is történhet velem esetleg, talán, mondjuk, ha.......
Félelmemnek a valós fizikai tevékenységhez köze nem volt - a "nem látás" rémisztő gondolatából fakadt.

Aztán eljött a nap, amikor kényszerűségből esti sötétségben kellett hazaindulnom.

Eltekertem a kihalt strand sövénye és a téli magányában árválkodó kemping üres faházait határoló drótkerítés mellett. Lassan elhagytam a városszéli parkolóban álló utolsó közvilágítási lámpa halovány, sárgás fénykörét. Körülöttem fekete ágaikkal a sötét égbolt felé mutogattak a tavaszról álmodó, megkopaszodott fák. Előttem sűrű, ködpárás feketeség borította az ismerős vidéket.

Egy toronyugró vakmerő elszántságával vetettem bele magamat.

Fura, érdekes, felemelő dolog történt.

Rövid kapkodás után egyszerre csak úgy éreztem magam, mint a víz alól végre felmerülő fuldokló. Könnyű, egyszerű lett minden. Csodálkozva néztem kormányra erősített, két-három méterre elvilágító lámpáim fényét.
Ezért féltem?
Emiatt aggódtam?
Hiszen mindenem megvan, ami itt és most, pillanatnyilag kell. Éppen annyit látok az útból, amennyi szükséges a következő mozdulat, az újabb pedál tekerés megtételéhez.
Fejem fölött az éjszakai ég fekete magasában gágogva vonuló, hangoskodó vadlibák, körülöttem a puha csönddel betakaró sötétség, előttem saját kis világom biztonságos, apró fénykörei, lábaimban a kellemes elfáradás melege, lelkemben a célbaérkezők derűs nyugalma.

Megtaláltam a megoldást!

Félelmem ellenszerét.
Az itt és most bizonyosságát.

Mi másból is áll a hosszú kerékpárút, ha nem egytekerésnyi, egyszusszanásnyi pillanatokból. Egyszerre csak egyetlen ilyen apró rész megoldásán kell dolgoznom. A következő, majd pedig azután elkövetkező kicsi szakaszokkal most nincs dolgom. Pillanatnyi valóságom két fehéren világító lámpám fénysugarának határáig terjed. Így van ez minden pillanatban. Az elmúlt útszakasz kísértő, szörnyű feketesége vagy az eljövendő sötét buktatók nyaktörős halálfélelme csak gondolataimban él.

És csak akkor, HA ezt bolond módon megengedem!
Létezésem valóságának egyetlen igazi pillanata éppen most történik.
Hihetetlen megkönnyebbüléssel tekertem hazafelé. Már akkor éreztem a felszabadító élmény jelentőségét.

Ez a bicikliút nem más, mint az életem.

A sokszor sötét, buktatókkal teli, ijesztően súlyos életem. Az élet, amit annyi éven keresztül legyőzni, uralni akartam. Amit veszélyes ellenségnek éreztem. Hiszen soha nem tudhattam, mi következik holnap, jövőre, majd, egyszer.....!

Éppen csak egy valamivel nem foglalkoztam - a mindenkori most pillanatával. Sokkal érdekfeszítőbb volt félelmet gerjeszteni elmúlt rémségek újrajátszásával, eljövendő esetleges tragédiák élethű elképzelésével. Miközben én magam rémülten kóboróltam a múlt és a jövő álombéli, elképzelt vidékein, addig a jelen pillanat nélkülem zajlott.
Irányításom, felügyeletem nélkül.
Egyszerre annyira tisztán láttam nemcsak elkövetett hibáimat, de a nyilvánvaló megoldást is.
Életem jelen pillanataiban kell tevékenykednem.
Csak itt és most van hatalmam, teremtő erőm. A józan ész fehér fénnyel világító lámpája megmutatja a valóság határát. Ez az én kis játszóterem. Amit itt teszek, az hat a következő pillanatokra. Így teremtek jövőt a valóságos jelenben. Egyetlen dolgom kitartóan tovább tekerni. Egyik jelen pillanattól a másikig. Ahogyan kitartó pedálozással biztonsággal elérem - a bicikliút városi kezdetén szemmel nem látható - falusi otthonomat, úgy érem el a mindenkori mostban végzett kitartó szellemi munkával jövőbeli célomat. Ezen az úton jól karbantartott biciklimet a határozott erős szándék helyettesíti.

És még valami... a bizalom.

Ahogyan képes voltam a sötétben is bizalommal elhinni a betonozott kerékpárút létezését, úgyanúgy bíznom kell saját életutam-élettervem meglétében is. Bizalommal elfogadni, hogy az út ott és akkor is továbbvezet, ahol folytatását én már nem látom.

Életem ésszerű, célravezető terve állandóan működik. Még akkor is, ha számomra most éppen nem áll össze a kép.
Csak engednem kell, hogy az út vezethessen.
Bennem erős a szándék, de a rámenős, makacs akarat nem segít. Csak a csöndes bizalom...
Bizalommal engedem, hogy belül megszólaló - határozott - megérzéseimmel kitáblázott utam vezessen.

Tudom, egy emelkedett magasabb helyről - a tervező irodájából - minden belátható, tisztán érthető. Onnan észrevehető, hogy a most értelmetlen tragédiának, véletlen szerencsének vagy épp hétköznapi dög unalomnak tűnő történések egy ésszerű terv előrevivő részletei.

Mostani nézőpontom azonban jobban hasonlít a sötétben biciklizés élményéhez.

Tehát a számomra elérhető, kisebb részletekre koncentrálok.

ITTés MOST.

Nem könnyű munka.

Egóm gondoskodik az akadályokról.

Ő személyiségünknek az a része, amelynek egyetlen célja megakadályozni az itt és most valóságos pillanatának átélését. Ő az, aki félelemmel telve a múlt szörnyűségeibe visz, ő az, aki egy habókos, fellegekben járó jövendő rózsaszín labirintusába vonszol. Indulatos, elégedetlen, uszító hangja fejünkben huszonnégy órás gondolatmenést okoz. Elképzelt konfliktusok, soha el nem hangzott beszélgetések, idejétmúlt viták önigazoló párbeszédeit ismételgeti vég nélkül valóságtól elrugaszkodott, hamis világában.

A hazugság és az önbecsapás mestere.
Működési területe kizárólag a képzeletbeli tegnap vagy az álombéli holnap. Ha kitartó noszogatásának engedve folyton a múltba vagy jövőbe révedünk, egónk magához ragadja mindannapjaink irányítását. Innen kezdve a valóságtól elszakadva egy elképzelt, délibábos világban élünk majd. Egy valamiben biztosak lehetünk - a tényszerű valóság hamarosan összeütközésbe kerül az egónk alkotta álomvilággal. Amikor ezt a meccset az ellenségesnek vélt valóságos külvilág elveszti, akkor már egész hazug életünk vesztésre áll.
Hiszen elkövettünk egy óriási hibát.
Amikor az itt és most tényszerű jelenét csillogó, tiritarka, érzelmekkel és indulatokkal túlzsúfolt szappanoperára cseréljük, megszakítjuk a kapcsolatot, mely összeköt valódi szellemi lényünkkel.
Azzal, aki az igazi emberi értékek ismerője.
Azzal, aki biztos kézzel vezet az anyagi világ erkölcsi buktatói közt.
A megérzéssel, a belső hanggal, aki mindíg ismeri a helyes utat.

Amikor a szellemi program több-kevesebb sikerrel, de már működik, akkor az egó másképp ügyeskedik. Kedvence az önmarcangoló, őnkínzó szenvedés. Saját személyünk megvetésére, elítélésére, lebecsülésére buzdít. Amikor a lenullázott önbizalom, a megsemmisített önértékelés, a szégyen és bűntudat kínjai elől múltba, jövőbe - drogba, alkoholba! - menekülünk, egónk tervét követjük. Elhagyjuk a valóságos jelen pillanatot.

Azt, hogy saját egójával valamely embertársunk hogyan küszködik - azt nehéz első ránézésre megmondani, de az biztos, hogy odabent küzdelem zajlik.

Erről a vívódásról szólnak a történeteim.



 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

pauleve552013. július 14. 22:02

Így van :-))

skary2013. július 14. 05:03

úú tegnap tekertem 45km-t :)
és tudod ez a léleknek is utazás :)