Az Igazság felszabadít

pauleve55•  2013. július 15. 20:25

Második gererációs holokauszt túlélő vagyok!

Sok évtized kellett, mire ráébredtem, mennyire fontos felvállalnom életemnek ezt a meghatározó részét. Sokat segített Bagdy Emőke pszichiáter meggyőző előadása is. Már tudom, nem vagyok egyedül. Sorsom erőteljes minta, amely hasonlóan megmutatkozik más érintett emberek történetében is. Bátorság kell szembenézni gyerekkorom óta kisértő félelmeimmel, de nincs más lehetőség.

Ugyanis időközben rájöttem, ez a történet nem csak rólam szól.
Utam Apukám sorsának végiggondolásán és megértésén keresztül vezet.
Sejtszintü emlékezet, kollektív tudatalatti esetleg az emberiség asztrális síkon tárolt története vagy mondjuk sors, karma, Isteni tervezet...... azt hiszem, ezek az elnevezések pontosan megfelelőek, amikor ráeszmélünk, velünk soha meg NEM történt események emlékeit őrizzük, zsigereinkben valaki másnak a félelmei rángatóznak.
Most visszanézve már annyira okosan és érthetően tudom megmagyarázni azokat az érzéseimet, amik gyerekkoromban szimplán és egyszerűen csak halálos félelemben tartottak.
Bárcsak megvígasztalhatnám azt a tizenegyéves éves önmagamat, aki rémülten sírva menekült ki a Hétköznapi fasizmus címü film iskolai vetítéséről.
Emlékszem, gyerekkoromban sokáig jeges rémület járt át, amikor éjszaka felébredtem. Takarómat a fejemre húzva igyekeztem a sötétben minél halkabban lélegezni. Meg voltam győződve, hogy a német katonák éppen engem keresnek és az életem múlik a sikeres rejtőzködésen.
Érthetetlen, dermesztő félelmemet ijesztően valódinak éreztem.
Gyerekkori álmaimban időnként én is ott voltam a Duna partján és láttam a hosszú sorban, elhagyottan álló levett cipőket. Befejezésül minden alkalommal igyekeztem még a lövés előtt ügyesen vízbe ugrani.
Sikerült!
Sajnos ez a siker nem tudott megnyugtatni, amikor halálra váltan felriadtam.

Szüleimtől segítséget már gyerekkoromban sem várhattam. Hamar megtanultam, szerencsétlen rideg, elutasító anyám az elmebetegség bélyegét ragasztja rám, amint elmondom neki számára érthetetlen gondolataimat.

Talán Apukámhoz kellett volna fordulnom, talán együtt sikerült volna megnyitni a lelkében felépített erős zsilipeket....., de addigra már anyám megtanított félni.

Félni az érzéseim, a gondolataim kimondásától!
Gyáva voltam, gyönge és túl fiatal a feladathoz.
Nagyon, nagyon sajnálom!

A koncentrációs táborok barakkjainak látványa, a deszka priccseken heverő eleven csontvázak rettenetes képe lelkemben mélyen, azóta is – még ma is! - saját emlékként él. Szenvedéssel, fájdalommal teli iszonyatos emlékként. Elborzasztó rémület jár át, amikor emeletnyi hullahegyek vagy épp mázsászám összegyűjtött apró gyerekcipők korabeli fotóit látom. Ezeket a képeket nem az együttérző kívülálló szemével nézem. Magam is egy vagyok a foglyok közül. Saját lelkemben érzem a megaláztatás szégyenét, az emberi méltóságától megfosztott kiszolgáltatott, védtelen élőlény halálfélelmét.

Ezek a rémisztően erős érzések álltak utamba, valahányszor megpróbáltam kibogozni furcsa, érthetetlen reakcióimat.

Mint aki elakadt az időben.

Egy ismeretlen múltidőben!

Mint aki megállt élete legsúlyosabb tragédiája napján és azóta is ott rostokol.
Hiába járnak az órák világszerte.
Hiába lesz újra tél, tavasz, nyár, ősz.
Hiába telik le az életidő.
Az ő rémült lelke még mindíg egyhelyben toporog. Még mindíg azt az egyetlen elviselhetetlen, megemészthetetlen, elfogadhatatlan, rémisztő szörnyűséget bámulja bénultan, félelemtől tágra meredt szemekkel.

Hirtelen mindent megértettem amikor idáig értem az írásban!

Menetrend szerint mgérkezett a régen várt felismerés!

Köszönöm.

Apukám az, aki még most is, síró lélekkel ott várakozik a távoli múltban. Ő az, aki döbbenten áll elviselhetetlen, feldogozhatatlan tragédiája mellett.

Európában egy egész nép kollektív keresztre feszítése folyik éppen. A majd kétezer éves forgatókönyv változatlan, csak a szereplők mások. Pilátust most a német nép játsza Hitlerrel az élen. 1944-ben vagyunk, a hely pedig az ausztriai Mauthausen.

Ide telepítették a német fasiszták 1938-ban azt a koncentrációs munkatábort, ahol leendő Apukám raboskodott 1944 őszétől a 45-ös felszabadulásig. Elképzelhetetlen megaláztatáson, kibírhatatlan szenvedésen ment keresztül ebben a fél évben. Számtalan brutális verést és kínzást kellett elviselnie, de legnagyobb ellenség az éhezés volt. Akik pedig mégis kibírtak mindent, azokat a felszabadulás előtti utolsó pillanatban kivégezték.
Valamilyen ősi, állati önvédelmi reflex változtatta bénult tetszhalottá leendő Apukámat. Így került mindössze 23 évesen, harminc kilóra fogyva, elevenen a halottak közé. Megtalálták az amerikai katonák. Testét megmentették és meg is gyógyították.
Csak a lelke maradt ott összetörve, örökre....

Hazatérése után leendő Apukám sérült lelkének kezelésére a legrosszabb megoldást választotta. A tagadást, a néma elfojtást. Mindenáron felejteni akart. Úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Ennek érdekében azonnal megszabadult a karjába tetovált sorszámtól.

Mintha ez változtatott volna emlékein....
Soha nem tudhatom meg, hogy későbbi felesége – leendő anyám – milyen szerepet játszott önpusztításában. Egy biztos – anyám a néma elfojtás, az önámító hazudozás nagymestere volt. Mellette a kényszerű, súlyos hallgatást hamar meg kellett tanulni. Attól tartok, lekicsínylő, megsemmisítő erejü beszólásait anyám férjével szemben is ugyanúgy alkalmazhatta, ahogyan később megtette velem. A férje számára életbevágóan fontos nyílt, őszinte kimondást minden áron megakadályozta.
Így Apukám magára maradt.
Rossz döntésére senki sem figyelmeztette.
Sőt, helytelen választását éppen élete párja, a szeretett nő szorgalmazhatta leginkább.
Bár olvasmányaiban élete végéig ezerszer átismételte a történteket, de a deportálásról, koncentrációs haláltáborokról szóló könyvek nem pótolhatták a személyes konfrontációt.
Az életbevágóan szükséges szembesülést, önmaga egyedi, saját történetének elmondását egyetlen regény sem helyettesíthette.

Akármilyen furcsán hangzik is, de Ő nem az elszenvedett kínzásokba halt bele.Önmagát pusztította el, amikor utólag félt felvállalni az őt ért szörnyűségeket. Amikor végleg a náci lágerben rákényszerített áldozati szerepben maradt és megmenekülése után is ragaszkodott hozzá. Szégyen és bűntudat – a lelket pusztító mérgező érzelmek halálos keveréke!

Apukám már jóval korábban ízelítőt kapott ezekből az érzésekből.
A származása körüli családi perpatvarok születése óta rombolták testi-lelki egészségét. A zsidó háziurával félrelépő szákácsnő gyermeke lett a bűnbak, akinek idejekorán meg kellett tanulnia, létezése mekkora szégyen!
Ezt az állandó önvádra programozott embert a fasizmus eszméi csak megerősítették saját bűntudatában. Tiltakozás nélkül elfogadta a mérhetetlen, borzalmas igazságtalanságot. Hiszen családja az árja ítéletet már jóval korábban meghozta fölötte.
Saját jogos, valódi ártatlanságában már régóta nem hitt.
Sorsa akkor dőlt el, amikor elvesztette önmgába vetett hitét, belső tartását.
Feladta... valamelyik náci lágerben végleg elveszett vérszerinti apjához hasonlóan, aki szintén önmaga elfogadásának problémájával küszködött. Ezért lehetett mindkettőjüknek fiatalkori – egyes típusú – cukorbetegsége. A Napfonatcsakrához tartozó hasnyálmirígy így reagál, amikor valaki önmagát elítéli, saját személyét megveti, elutasítja.

Emlékszem, egy alkalommal – az 1960-as évek elején – Apukámat még a túlélő sorstársak is megkeresték. Ők csoportosan, együtt utaztak Ausztriába a tábor felszabadulásának évfordulóján rendezett visszaemlékező ünnepségre, de Ő nem tartott velük. Félelme teljesen megbénította.

Akkor, azok a sorstársak segítettek volna feloldani ezt a félelmet. Csak el kellett volna fogadni felajánlott segítségüket. Nem véletlenül keresték – és keresik ma is – egymás gyógyító társaságát a hasonló sorsú emberek. Együtt könnyebb az átélt közös tragédiát végiggondolni, átértékelni, feldolgozni. Ezen a folyamaton mindíg, minden szenvedő léleknek keresztül kell menni.
Lehetetlen kikerülni!
Apukám életéből kimaradt ez a gyógyító munka. Háborgó lelkében a pusztító érzelmekkel teli emlékek hamarosan testi – pszichoszomatikus - betegségeket hoztak létre.
Halálos kórokat!

Míg túlélő társai büszkén vállalták származásukat, múltjukat és fasizmus elleni felszólalásokon hallatták hangjukat, addig Ő bűntudattal telve, szégyenkezve lapult. Míg öntudatos sorstársai a nagy nyilvánosság előtt tartott beszámolók során elnyerték az erkölcsi győzelem felemelő, gyógyító erejü jutalmát, addig Ő csöndben begubózott.

Örökre összezárta magát borzasztó emlékeivel.
Korai halálát ezek okozták.

Minden fejben dől el!

Egyedül a gondolkodásbeli különbözőség okozta, hogy ugyanezt a megpróbáltatást másoknak sikerült feldolgozni és túlélni.

Akik elszenvedett sérelmeiket bátran felmutatták, mementóként a világ elé tárták, azok képesek lettek fájdalmukon felülemelkedni.Felismerték, hogy szenvedésük csak eszköz volt. Csak egy választási lehetőség.
Saját döntésük alapján örökre ragaszkodhatnak megsebzett lelkük kínjaihoz vagy szenvedésüket megoszthatják embertársaikkal, mindenki okulására.
Szenvedni pusztán a fájdalom kedvéért – ez sehova sem vezet.
Leckének, megoldandó feladatnak tekinteni a szenvedést és megkeresni az üzenetét – ez a megoldás.

A lélek szenvedése mindíg, mindenkor magában hordozza a felemelkedés nagyszerű lehetőségét és a végtelen önpusztítás sötét mélységeibe zuhanás tragédiáját is. A fájdalom legmélyebb pontján kinyilnak a lélek kapui és csak a szenvedő emberen múlik, kit enged be. Gyógyító erejü halhatatlan, örök énünk szelíd türelemmel ott várakozik az ajtók előtt, de ugyanakkor a fizikai fájdalmában sikoltó test is felsorakoztatja "büszkeség", "sértett önérzet", "önsajnálat", "bűntudat", "szégyen", "bosszúvágy" nevezetü pusztító szolgáit.


Súlyos, nehéz a döntés! - és nem mindíg sikerül jól választani.....

        

Apámnak

Teremtőnk Izráel vérét is beléd csepegtette,

személyes sorsoddá vált a világtörténelem,

egy egész nép kollektív keresztre feszítése.

Megkínzott tested túlélt, de meghalt a szellem,

kivégezte az ember gyártotta pokol szenvedése,

hol Isten gyermekei támadtak testvéreik ellen!

Te elszenvedted az áldozatok szégyenét,

önvádad megégetett s elnémított végleg,

súlyos hallgatásba fojtott kínzó emlékezés

hordott sebesült lelkedre sokmázsás terhet,

Mauthausen hiába adott még egy esélyt,

ha pusztítását magadon önként bevégezted

s a beteg test hamar feladta a gyötrő létezést.

Olyan korán elveszítettelek!

De ne félj, tudom jól, örökre bennem élsz,

szólok helyetted, Te diktálod most a verset,

már látod - némaságod védte kínzóid érdekét.

Mondd ki!

Csak a kimondás segíthet!

- Bár tested esendő lehet, de azt soha ne engedd,

hogy hallgatásba fojtsák gyönyörű, Isteni lelked! -

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

pauleve552013. július 18. 11:53

Andreám - ...., :-)

Andicsek2013. július 17. 10:19

...,

pauleve552013. július 16. 18:00

Köszönöm!
Igen, végre valakinek ki kellett mondani! Bármilyen látszatot hazudunk is, a valóság attól még változatlan marad.

Törölt tag2013. július 16. 17:24

Törölt hozzászólás.

Marie_Marel2013. július 16. 17:12

Ó... Megrázó.

pauleve552013. július 16. 16:25

Szótlanságod sokat jelent nekem, köszönöm. :-)

mezeimarianna2013. július 16. 05:48

tegnap már nekifutottam nem szóltam bevallom sokat most sem tudok...jól írsz...

pauleve552013. július 15. 20:45

Drága Ilikém, most szóhoz sem jutok... csak szeretetet küldök feléd, sok-sok szeretetet.

bakonyiili2013. július 15. 20:44

Kedves Éva!
Már zarándokként jövök Hozzád - remélek találni valami csodát oldaladon! S beigazolódik! A felismerés, a lélek boncolgatása elvezetett: ''Mondd ki!'', mert csak a kimondás segíthet. Isten ajándéka ez a Te életedben és tudsz is vele élni. Gratulálok szeretettel: Ili