Amit adok II.

Csak az az enyém, amit adok!
Elméletnek nem rossz ez az üzenet, de mégis..kicsit száraz így ez a "túl-nagy-tudás"
Tehát, irány a gyakorlat!

Bicikliúton, munka után, a közeli városból hazafelé, úgy 7-8 kilométer tájékán remek lejtővel kényeztet a vidék. Mert megérdemlem...
Éppen elég volt reggel feltekernem erre a dombra.
Már messziről észreveszem a lejtős kamyarban görkorcsolyán billegő gyerekeket. Elől egészen magabiztosan halad egy nagyobbacska, úgy nyolc év körüli fiú, háta mögött lemaradva pedig az öt-hat év körüli kislány csetlik botlik. Na, igen. Neki még sokat kell gyakorolni, hogy elérje a fiúcska teljesítményét. Csak egy pillanatra nézek félre, és a kis barna lófarkas fej eltűnik, mintha liftezne, ismét feltápászkodik, esik-kel a kislány. Egy szava sincs. Nagyon akar és nagyon szorgalmasan igyekszik. Egyébként is, olyan alacsonyról huppan fenékre, hogy már fel sem tűnik neki a szintkülömbség változás.
A két gyerek szemmel láthatóan remekül szórakozik. Keresztben hosszában imbolyogva elfoglalják az egész betonozott utat.
Lassan közelítek hozzájuk. Tudom, nagyon óvatosnak kell lennem ott, ahol gyerek van a képben.
Igyekszem szeliden, minél barátságosabban szólni.
"Előzni fogok gyerekek, itt jövök mögöttetek. Elférek, ne ijedjetek meg!"
Bűbájos pici lány azonnal a padkára pördül. Lábon állva marad – hála Istennek!
A kisfiú is félrehúzódik. Most látom, mennyire barna bőrüek. Megjelenésük, öltözetük azonban rácáfol minden jól bevált előítéletre. Két kis helyes gyerkőc.
"Köszönöm, nagyon ügyes vagy." Győzködöm a riadt kislányt. A fiú ragyogó arccal néz.
"Persze, mert én tanítottam!" - vágja rá gyorsan.
"Nahát, ez igen! Akkor Te is nagyon ügyes vagy. Vigyázzatok magatokra, sziasztok." - integetek és óvatosan lecsorgok a lejtő kritikus szakaszán.
A kisfiú még utánam kiabál – "Maga is vigyázzon, jó utat!"
Édes Istenem, ajándékot kaptam!
Egy vad idegen, picurka nemes lovag jókívánságaival megáldva, szárnyra kapva tekerek hazáig.
Az élet csodálatos.

Két nappal később, bicikliúton – hol máshol, hiszen tavasztól ősz végéig ott töltöm az időm nagy részét! - a közeli városból kivezető, gesztenyefás ligetben tekerek.
Előttem nagycsalád sétál.
Apu és anyu a gyerekeim lehetnének, körülöttük orgonasíp elrendezésben három utód bámészkodik, ugrabugrál, magyaráz, egyszóval pontosan úgy viselkednek, ahogyan az a nagykönyvben meg lett írva. Lassan közelítek, a lehullott gallyak, a tavalyi avar között igyekszem minél nagyobb zajt csapni. Nem szeretek rádudálni az előttem tekergő gyanutlanokra. Attól biztosan megijednek, és, ha egy gyerek megijed, akkor minden kiszámíthatatlanná válik. Szóval csörtetek, mint vadkan.
Apu és anyu azonnal felsorakoztatná a csemtéket, de esélytelen a dolog. Az ifjúság teljesen elmerült a bámészkodásban. Itt az idő, bevetem megszokott módszeremet.
"Előzni fogok gyerekek, itt jövök!" - fuvolázom a legbarátságosabb hangomon. Remek. Eligazodik a sor, átcsusszanok köztük.
Apu és a nyu mosolyog. Ezt szeretem. Gyönyörű, csodálatos fény árad a mosolygó arcról.
Mosolyra fakasztani, mosolyt adni, kapni – ezek áldott állapotok.
A fiatalság jó alaposan szemrevételez.
"Köszönöm, nagyon ügyesek vagytok. Sziasztok." - integetek rájuk.
Csöndben figyelnek, végül a csapat legifjabb tagja megszólít. Pontosan ugyanaz a korosztály, az a hős, nemes lovag ez a nyol-kilenc év körüli kisfiú is.
"Jó sportolást!" - mondja ki rám hangosan az áldást szépségesen ragyogó mosollyal az arcán.
Itt és most, éppen csoda történik. Éppen csodát csinálunk. Boldog vagyok. Ennyi.
Az élet gyönyörű.
Köszönöm.
Hazafelé elgondolkodom.
A következő tíz-húsz évben – valószínüleg - nagyon mélyre temetődnek ezek a szeretettel teli fiatal lelkek. A világ nagy szemétdombja bizonyára belepi a boldog ártatlanság korai időszakát, de mégis, valahol bent rejtőzködve, elpusztíthatatlanul, örökre megmarad, nyílt, kedves lényével a legundokabb felnőttben is ott mosolyog az isteni, szent, tiszta gyermek.
Na és mi lesz azzal a kezdeti "túl-nagy-tudás"-sal?! - kérdezhetnétek, de mostanra már biztosan egyértelmű lett a tanulság.
Befejezésül van egy jó és egy rossz hírem.
Amit adok, azt mindig visszakapom.
Mindig azt kapom vissza, amit adok.