Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
A Végső Felismerés
pauleve55• 2013. július 14. 23:32
Gyerekkorom első tíz évének visszatérő rémálma minden alkalommal ugyanúgy játszódott - egy híd fenyegető, rémisztő vas szerkezetén próbálok egyensúlyozni. A leszakadt fém építő elemek egyenesen a mélyben kavargó fekete, zavaros víz szintje alá vezetnek. Küszködve, szenvedve próbálok megkapaszkodni és kúszni a vasgerendák között. Alattam szörnyű mélységben, a beton pillérek körül örvénylik, kavarog a piszkos víz. Halálos rémületben igyekszem egyensúlyozni a lefelé húzó, fekete mélység fölött.
Gyerekkorom másik elgondolkodtató történetét anyám őrizte meg nekem. Életemnek azokban a korai éveiben, amikor a gyerekek még emlékeznek varázslatos létezésünk minden csodájára - én folyton erdei házamba akartam visszamenni.
Faház a sűrű, háborítatlan vadon mélyén. Két-három éves korom táján anyámnak erről meséltem. Köszönöm neki, hogy megértette a kép jelentőségét. Nem felejtette el és később megosztotta velem elvesztett, az évek során túl mélyre süllyedt emlékemet.Harmadik, szinte reflektorral megvilágított útjelző táblám - az öngyilkosság. Változatos helyzetekben, családtagok és idegenek segítségével az erkölcsi megítélés, az anyagi létezésre ható következmények, a túlélőt sujtó lelki terhek színes választékát ismerhettem meg és élhettem át.
Kíváló gyorsított, emelt szintű tanfolyamon vettem részt!Végül még tudni kell, hogy korai teenager éveimben, amikor a többi lány együtt pusmogott és fiúk után leskelődött - engem gróf Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán afrikai vadászkalandjai tartottak bűvöletben. Addigra már túl voltam a Karl May és a Cooper féle indián regényeken. A mesék után úgy éreztem, emelni kell a tétet - valódi emberek igazi történeteire vágytam.
Egy alkalommal anyám megvásárolta nekem a Pöttyös Panni címen futó lányregény sorozat egy darabját. Pöttyös Panniról hamar kiderült, hogy a halálosan megsebzett oroszlánok, felbőszülten támadó elefánt bikák, rinocéroszok vagy vérengző krokodilok mellett nem rúghat labdába. Lelkemben legbelül egy vérbeli kalandor, egy vakmerő, bátor harcos türelmetlenül követelte az újabb merész utazások, az afrikai szafarik történeteit. A véres vadászatok veszélyes világából Pöttyös Panni pityogva menekült.Nem tartóztattam.
Amikor csukott szemmel megláttam a főhőst, a helyszínt és megéreztem az érzéseit, már biztosan tudtam, most ezekről a dolgokról lesz szó.
Megdermedt téli erdő puha csendjében ősz férfi baktat. Minden lépésért meg kell kűzdenie a térdig érő hóban. Visszafogja vastag, meleg túra öltözete is. Írdatlan méretű, ráadás szatyrokkal megtoldott hátizsákját cipeli. Lassan, kényelmesen halad a meredek, behavazott ösvényen. Erős, edzett teste most határozottan érzi az eltelt hatvanhárom évet. Meg-megáll, nézelődik.
Zárkózott, fegyelmezett arcára keserű, sötét ráncokat írt élete. Szeméből hátrasimítja dús, hullámos, fehér haját."Nem kopaszodom. Pedig apám sokkal fiatalabban......... nem számít" - gondolja - "apám ennyi idősen már nem is élt. A fiam? Neki is ennyi haja lenne? " Elhessegeti értelmetlenül kalandozó, fájdalmas gondolatait.
Tudja magáról, évek alatt az önkínzást mesterfokra fejlesztette.
Az erdő végtelen csendje megnyugtatja. Szeme káprázik az erős, meleget mégsem adó téli napsütésben. Körben a hóba öltözött fák ágain csillog, szikrázik a jeges takaró. Lábai mellett, a vakító fehér kupacokban bokrok rejtőzködnek. Jelenlétükről csak kikandikáló apró, piros bogyóik árulkodnak. Nyulak, őzek lábnyomai törik meg a háborítatlan fehér lepel felszínét. Sajnálja, ahogyan bakancsának hátrahagyott kráterei elrontják ezt a tökéletességet.Égbe nyúló fenyők fölső ágairól bandázó varjak kiáltanak rá. "Talán érzik már a tavaszt. Mi másért hagyták volna ott a közeli várost? A csábító utcai kukákat." - elmélkedik félhangosan.
Kifújta magát. Elindul újra.Jól ismeri az utat. Több, mint negyven éve jár ide. Még negyed óra ebben a tempóban, és felér az ismerős tisztáson álló, rönkökből összeácsolt faházához. Remete kunyhójához. Súlyos csomagja egyre nehezebbnek tűnik. Vállai, combjai lépésről lépésre mind erősebben tiltakoznak.
Autóval jött egészen a hegy lábáig, amíg csak el nem fogyott a betonozott út. Elhajtott a hatalmas "Természetvédelmi Terület, Nemzeti Park!" feliratú tábla előtt. Síelők, szánkósok hangos, tarka csapatával együtt érkezett meg a kis hegyi panzióhoz. Játékos, örökmozgó gyerekek hógolyó csatájába keveredett a parkolóban. Fejét kapkodva menekült.
Harminc éve ismerős fájdalom szorította össze szívét a vidáman hancúrozó csapat láttán."Öreg vagyok már ehhez......." - mormogta kedvetlenül.
Régi jó ismerőse, a kis szálloda idősödő tulajdonosa most is szívesen fogadta. Szokásos parkoló helye a zárt, fűtött garázsban, már várta. Letörölgette sárral felfröcskölt, sárga rendszámtábláit - 2 IMP 8 - rend a lelke mindennek. Csomagját hátára vette - "talán holnap lejövök a többiért!" - és elindult. Innen már csak gyalogút vezet a hegyre.
Még néhány fújtató, kapaszkodó lépés és kiér a fák közül. Előtte a tisztáson ott áll erdei menedéke.
Egymásba ácsolt farönkökből épített háza tetején széles kémény. Gondolatban már látja is a kandalló tüzét. Ablakait bezárt zsalugáter védi. Hátul, fedett fészer alatt temérdek tüzifa várja. Még az utolsó langyos, őszi napokon fűrészelte, vágta. Falnak támasztott, kiékelt, magas sorokba pakolta. Minden úgy van, ahogy hagyta. Errefelé az emberek ismerik egymást. Figyelnek egymás értékeire is. A nemzeti park lovas, kutyás őrei elriasztják a rossz szándékkal érkezőket. Előrelátó volt. A kandallóba bekészített tüzelő három hónapja várja ezt a pillanatot. Készségesen lángra kap, pattog a száraz fa. Átfázott testét lassan életre kelti az áradó meleg.Most érzi először a megérkezés könnyű lebegését. A lángok ősi, megbabonázó varázsát.
A fedett, védett barlangjában elrejtőző ősember százezer éves, megkönnyebbült sóhaja szakad ki mellkasából.
"Ez az érzés örök" - gondolja - "az űzött vad biztonságos menedékbe ért."
Odakinn mindent beborít a korai, hirtelen lezuhanó, téli alkonyat. Csak a hideg, fehér takaró világít kísértetiesen.
Mintha a vakító lepel még nem lenne elég vastag - havazni kezd. Súlytalanul libegő, nagy pelyhekben érkezik az égi ajándék.Petróleum lámpát gyújt.
Táskájából előkerülnek szendvicsei, ásványvize. Lángok fölé függesztett nagy fazékban havat olvaszt kézmosáshoz. Karika gyűrűjét óvatosan leveszi.
"Ki ne öntsem a vízzel."
Úgy őrzi a kis darab aranyat, mintha az élete múlna rajta. Pedig már régóta nincs, aki elvesztését számonkérhetné.
Hányszor járt már itt?! Hány év, mennyi emlék köti ide.
Ez a szoba szinte egész életének tanúja.
Valamikor régen ő készítette a különböző fajtákból válogatott, nyers fa lambériát is. Körben, a falakon fehér, sárga, vöröses rózsaszín lécek váltakoznak. Művészi erezetük a természet munkáját dícséri. Végignéz a felfüggesztett, díjnyertes agancsokon, méretes vaddisznó agyarakon.
Igen! Vadászni, azt nagyon szeret.
Dupla csövű, sörétes fegyverét most is elhozta magával. Ez a winchester már évtizedek óta kiszolgálja. Kint az éjszakai erdőn, a magas les rejtekében élet halál ura lehet. Szájában most is érzi az ölés hatalmának ízét. Daliás szarvasok élete árán megszerzett trófeái - mind mind külön történet. Az erő, a leigázás, az uralkodás története.
Értelmetlen vérengzésre soha nem vágyott. Mindíg beérte az engedélyezett, kilőhető vaddal. Saját lelkiismeretével - és a vadvédelmi hivatallal is - békességben van. Egész életében mindíg a becsületesség útján járt. Azt gondolta, aki tisztességes a magánéletében és a munkájában is, az sorsától elnyeri jutalmát.
"Hát.... mégsem." - ingatja fejét keserűen.
Bámul a tűzbe, könnye végigfolyik arcán. "Tavasszal lesz harminc éve... " - gondolja.
Az a harminc év előtti nap mindent megváltoztatott. A baleset minden pillanatát újra meg újra átéli. Szakadatlanul, vég nélkül. Szenvedése semmit sem enyhült.
"Mekkora örömmel készültünk első közös vakációnkra azon a tavaszon!" - emlékei elragadják.
A gyerek már betöltötte a kettőt. Egyre többet beszélt. Nagyokat nevetett. Kiegyensúlyozott, csupa élet kisfiú volt.
Anyukája pedig a legdrágább angyal, aki valaha földre szállt. Csendes, szelíd asszony. Megfontolt, elgondolkodó. Gyönyörű. Életének egyetlen, igazi szerelme. A hozzá rendelt lelki társ.
Még szinte el sem indultak...... egy órája vonatoztak...... amikor megtörtént.....
A folyó nyugati ága fölött robogtak épp. A kerekek megszokott zakatolására a híd több hanggal magasabb, fémes csattogása válaszolt. Állt az ablaknál és a vas szerkezet tartó oszlopait figyelte. Háta mögött a fülkében anyja karjában aludt a kicsi.
Hatalmas robaj hallatszott.
Megremegett és őrült mozgásba lendült minden. Csikorogva, sivítva rázkódtak a vasúti kocsik.
A padlóra zuhantak.
Megpróbálta kiszabadítani lábát az egymásra torlódó ülések közül. Helyéről kirobbanva, az ablak millió szilánkot szórt arcába. Körben felnyársaló, éles fém darabok meredtek elő.
Kisfia üvöltött.
Felesége sápadt arccal, mozdulatlanul feküdt. Ijesztően természetellenes, kicsavarodott helyzetben. Teste összepréselődött a keskeny, szük helyen. Mellette a gyerek kapálózott beszorulva.
Szörnyű, rettenetes volt a felismerés pillanata.
Erős rántással kiszabadította magát. Meglepődve látta, hogy egyik lábfeje előre, másik hátrafele néz. Csodálkozásra nem volt idő. Kisfia felé nyúlt...... de hirtelen a mozgás megváltozott.
Érezte a zuhanást.
A levegőben megpördülő kocsiból a törött ablakon keresztül repült ki.
Ebben az örökké tartó pillanatban higgadt nyugalom árasztotta el. A biztos halál nyugalma.
Tisztán látta a feje fölött ívelő hatalmas, szürke, fém szerkezetet. A folyó felé néző, boltíves merevítő gerendákat. Egy férfit, aki próbált megkapaszkodni rajtuk. Kapálózva lógott ég és föld között. A kiszakított korláton keresztülsodródó, összegyűrt, félig lelógó roncsokat. A zavarodottan kiabáló rémült, sebesült embereket. A piszkos, mély vízben álló beton pilléreket. Körülöttük pörgő örvényekkel. Egy felbukkanó majd ismét elmerülő fejet. Alatta a folyó sötét, zavaros áradatát.
Tiltakozás nélkül merült a hideg vízbe.
Fölötte, a felszínen felismerhetetlen, fekete árnyékok úsztak. Lentről a szürke, homályos mélyből előtüntek a megcsavarodott, eltorzult roncs körvonalai.
Tudta, belül ott van az a két ember, akik nélkül semmit sem ér az élete.
Velük akart maradni.
Meghalni.
Utolsó emlékében a folyó kavicsos medrében fekszik.
Utolsó pillantása őrzi a beton pillér víz alatti lábazatának képét.
Kórházban tért magához. Felszínre vetette a víz. Kidobta magából a folyó.
A parton dolgozó mentőcsapat talált rá. Aznap rengeteg munkájuk volt. Rutinból, gyorsan újraélesztették. Könnyű eset volt a sok vérző sebesült mellett.Törött lába, kisebb-nagyobb zúzódásai gyors gyógyulást ígértek.
A feleszmélés iszonyatos időszaka következett. Hiába volt tiltakozás, harag, sírás.
Hiába a nyugtató gyógyszerek. Szörnyű valósága nem változott.Elvesztette őket.
Testük napok múlva, a kiemelt roncsból került elő.
Érezte, belül összetört.
Végervényesen.
Örökre.
Az emlék ismét leteríti. Harminc éve őrzött fájdalma változatlan erejű. Akkor, ott a hídon műszaki hiba miatt ütközött össze két, egymással szemközt rohanó szerelvény. Az újságcikkek, a híradók műsorai hamarosan feledésbe merültek.Újabb tragédiák vagy épp az öröm hírei érkeztek.
A világ továbblépett. Csak ő utazik még most is, lélekben azon a vonaton."Más ember pszichiáterhez jár...." - villan agyába a gondolat. Mint mindíg, most is azonnal elveti. Még soha, senkinek nem beszélt érzéseiről. Nem lenne képes hangosan kimondani fájdalmát. Kitenni magát mások ítéletének. Mások véleményének. Segítség nélkül, magányosan szenved.
Barátai sincsenek. Attól fél, társaságában az emberek csak a kibeszélhető, szaftos tragédiát keresnék. Távoli, ritkán látott rokonai együttérzésétől kétségbeesetten menekül. Miattuk gyűlöli az ünnepeket. Környezete régóta különc remetének tartja. Ő pedig igyekszik saját lelkére is rákényszeríteni az erdő vadjaival szemben olyan jól működő erőszakot. Érzésein uralkodni akar, mindenáron.
Fát pakol a vörösen izzó parázsra. Ennyi kitart reggelig. Bebújik hálózsákjába. Fekhelyét az évek során elejtett állatok kikészített, puha szörméi borítják. Lángok imbolygó, táncoló fényei világítják be a szobát. Meleg van, csend és béke.
Csak a lelke nem talál nyugalmat.......
Lidércnyomásos éjszakája nem hoz felüdülést.
Visszatérő rémálmában újra és újra megmenti gyermekét, de a partra vonszolt, tehetetlen testről újra meg újra kiderül, hogy nem élő emberé. Pont olyan, mintha igazi gyerek volna, de nem az.
Csak egy játék baba. Álmában tudja, nincs több lehetősége......Pokoli lelkiismeretfurdalással ébred. Az önvád felemészti minden energiáját.
Izzadtan, összetörten forgolódik.
Újabb felületes, zaklatott álomba merül. Felesége mosolygó arcát látja.
Megnyugtatja ismerős, szelíd hangja.
- Tudnod kell.... Nem te vagy az oka. Az hogy túlélted, nem bűn. - Háborgó lelke már majdnem lecsillapodik - amikor felébred! Megint, ezredszer is átéli az iszonyatos veszteséget. Ismét magára húzza a kiábrándító valóság mázsás terhét. Lassan, kínlódva feltápászkodik. Észre sem veszi a zsaluk résein beszűrődő tiszta, ragyogó téli napsütést.
"Meddig tart még ez? Nem bírom tovább!"
Megnyomorítja bűntudata, amiért nem volt képes megmenteni őket. Biztosan érzi, méltatlan az életre. Túléléséért állandó, végtelen fájdalmával vezekel.
"Bárcsak meghalhatnék....."- sóhajtja.
Időtlen idők óta szenvedő lelke, megkínzott teste egyszerre roskad össze. Egyetlen kiutat lát csak, bármennyire is erőlteti kimerült agyát.
Megadja magát.
Nehezen mozduló kezekkel kotorászik holmija közt. Megtalálja fegyverét. Mindkét csövet betölti a lórugásnyi, sörétes lőszerekkel.
Hirtelen iszonyatos röhöghetnéke támad. Mégis mire gondolt? Ha az első nem lenne elég, majd utánaereszt egy másodikat is?
"Ha-ha, most megváltozott a felállás. Te leszel a fegyver mindkét oldalán." - vihogja önmagának idétlenül.
Körülnéz kis szobájában és józan, hideg fejjel felméri a várható következményeket.
Egy jól irányzott, sikeres lövés itt bent mindent tönkretenne. Mindíg pedáns ember volt. Útálja a piszkot, a rendetlenséget. Kinyitja a bejárati ajtót. Odakinn a természet teljes díszben pompázik. Valósággal mellbe vágja a hideg, erős hegyi levegő. Letérdel a hóba, kitámasztott winchestere csövét pontosan álla alá igazítja.
"Igen, igy jó lesz." - szólal meg gondolataiban a gyakorlott vadász.
Tekintetét a kristálytiszta, kék égre emeli.........
- . -
Fönt, a sötét nézőtéren a Nagy Rendező indulatosan kopogtatja vörös bársony ülésének karfáját.
- Most már komolyan mérges leszek. Legutóbbi életében, amikor anyagi testet viselve a Földön tevékenykedett - na akkor is, pontosan így megfutamodott.
Meg azelőtt és azelőtt is! Ez egy megrögzött öngyilkos.
Amikor feladatát túl nehéznek érzi, egyszerűen kiszáll.
Megsértődik! Haza menekül.
A Végső Felismerés előtti pillanatban feladja. Mennyi elvesztegetett idő, hány elpazarolt élet van már mögötte.
Utána, a kiértékelő meghallgatáson már hiába mentegetőzik, fogadkozik nekem. Mindíg újra kell kezdenie.
Legutóbb megmondtam, a Végső Felismerés nélkül a szemem elé ne merjen kerülni! Mikor tanulja meg a leckét végre?!Be kell avatkoznom. Akció indul, Angyalok!
A két kisfőnök, Mihály és Gábriel somolyogva kacsint össze.
- Mostanában az Öreg folyton Charlie angyalait néz. Már kívülről fúj minden folytatást. -
Fénylő szárnyaikat suhogtatva, sietve munkába lendülnek.
- . -
Homlokán hűvös fuvallatot érez. Mintha láthatatlan, könnyű szárnyak érintenék hangtalanul. Lelkét rég elfeledett, csodálatos érzések árasztják el.
Megdöbben saját felelőtlenségén. Fegyvere csövét lassan, óvatosan fordítja el arca közeléből. Térdeléséből megkönnyebbülten, boldogan emelkedik fel - vissza az életbe.
Terhétől megszabadulva mélyen belélegzi az erdő illatait. Mintha lehullana a hályog........ szeme csak most nyílik a természet csodáira. Az éjszaka frissen leesett havat milliónyi szikrázó gyémánttal szórja be a napsütés. Szemközt, az öreg fenyőn fürge mókus csapat sürög-forog. Bozontos farkukkal egyensúlyozva ugrálnak ágról ágra. Fölrebbentenek sok apró, vörös-barna madárkát. Harkály kopácsolása visszhangzik a csendes tájban. Énekes madarak tavaszt jövendölő csicsergése válaszol.
Elvarázsolja a kívül zajló, újra felfedezett élet.
Gyönyörű, csodálatos élet!
Most már látja, mennyi szépségtől fosztotta meg féltékenyen őrzött, el nem engedett fájdalma. Rájön, önként zárkózott be a saját maga teremtette pusztító, elviselhetetlen világba. Felismeri a megnyugvás, a beletörődés gyógyító hatalmát.
"Istenem, adj erőt elviselnem a megváltoztathatatlant,
adj erőt megváltoztatnom a megváltoztathatót
és adj bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közti különbséget"- motyogja magában a régóta ismert, most értelmet nyert szavakat. Hálás, amiért lelkének terheit leteheti. Megérti, amin földi létezésében nem változtathat - az már isteni felségterület. Ott neki már nincs hozzáférése az események menetéhez. Bizalommal át kell adnia az ügyintézést egy magasabb hivatalnak.
Új, friss energiával lép be házikójába. A boldog jövő távlatai nyilnak meg elméjében. Visszakapta életét. Még annyi mindent szeretne csinálni. Annyi eltemetett, sutba dobott tervét kell most megvalósítania.
Érzi, újra él!
Kitakarít, rendet rak. Rámolás közben elhatározza, igenis elfogadja a minap felajánlott, nyugdíj mellett végezhető munkát. Dehogyis írja le saját magát! Ezentúl magához veszi minden nap megérdemelt örömét, sikerét, boldogságát. Mostantól sorsának változtatható részletein munkálkodik. Karmikus falait többé nem próbálja fejével, nekifutásból ledönteni. Nem a mindenáron kiszabadulás a lényeg. Az eleve elrendelt, kijelölt határok közt kell a csodát megvalósítani.
Egyre jobban élvezi az új gondolkodásmódot. Látja, ez szolgáltat megoldást mindenre.
Gyors evés után megújult energiával indul el. Egy óra oda, egy vissza. Még sötétedés előtt megfordul a szállodánál, autójában hagyott csomagjaival. Úgy döntött, marad néhány napig. Megújult látása felfedi előtte a természet szépségeit. Ezt akarja kiélvezni.
Tisztán érzi az egység élményét. Az erdő, a fák, az állatok mind hozzá tartoznak. Közösen, együtt alkotják az egész, titokzatos létezést. Mélyről fakadó, erős elhatározását hangosan ki is mondja "Soha többé nem ölök!"Lelke szárnyal. Biztosan tudja, most megértette létezése minden titkát.
Határtalanul boldog......
- . -
Fönt, a sötét nézőtéren a Nagy Rendező elégedetten dől hátra vörös bársony karosszékében.
- Végre. Rátalált a Végső Felismerésre. - mondja megkönnyebbülten.- Most már megkaphatja, amire olyan nagyon vágyott...... - szól és a szája szögletében bújkáló ici-pici, szinte láthatatlan kaján mosollyal inti munkára angyalait.
Enyhe, hűvös fuvallat mozdítja meg a hóval terhelt, jéggé fagyott ágakat. Mintha láthatatlan angyalszárnyak suhintanák meg az öreg fákat. Nagy hó kupacok esnek le a megrezdült gallyakról. Útja vén, korhadt tölgy alatt vezet. Varázslatos, emelkedett boldogságában észre sem veszi az előjeleket.
Hirtelen, váratlanul dől rá az életébe belefáradt, sok mázsás fa. Még hallja a fülsiketítő reccsenést. Az eltörő ágak csattogó ropogását. Aztán elcsendesedik minden.
Megfagyott testére másnap, túristák találnak rá. Teljesen betakarják a kidőlt, öreg fa leszakadt ágai. Gallyak közti, keskeny nyíláson át tekint az égre tágra nyílt, üveges szemekkel. Arcára üdvözült mosolyt varázsolt a halál.
A biztos tudás, a Végső Felismerés átszellemült mosolyát.
- . -
- Nnnna. Végre. Ketten csak összehoztuk.....
De legközelebb emlékezned kell, milyen súlyos dolog szívből kívánni valamit. Mert tudod megtörténhet, hogy pontosan AZT a kívánságodat teljesítem............
Utóirat
A rémület csúcsa a hídpillér vízalatti részének látványa.
Most pedig vakmerően ugorjunk fejest létezésünk egy soha be nem bizonyított, de soha meg sem cáfolt lehetőségébe!
Lehet, hogy egyszer ott feküdtem tágra nyilt szemmel a folyó kavicsos medrének alján?!Lehet, hogy annak a fizikai létezésemnek utolsó éber pillanatában a felettem tornyosuló piszkos szürke vizet, az éppen elhaladó hajó sötét körvonalait, a vízben terpeszkedő súlyos beton hídpillért érzékeltem?!
Néhány évtized alatt kiegészült a befejezetlen álom. Mára már sejtem a történet befejezését is. Egyszerre világos és érthető lett minden, amikor hozzáfogtam az anyámtól hallott régi családi történetek leírásához.
Anyám bátyja 1923-24 körül öngyilkos lett - Dunába ugrott a Déli Vasúti összekötő hídról.
Ez még nem igazán meggyőző, de itt a folytatás – öngyilkos nagybátyám igazi művészként csodálatosan hegedült, bár sohasem tanulta a hangszeres zenélést. Egyszerüen csak TUDOTT és imádott hegedülni és hangszert készíteni. Megszületésem utáni időszakban anyámnak erős belső sugallata támadt, miszerint a gyereke fantasztikus, sikeres hegedűművész lesz. Lelki szemeivel már látott is a szinpadon állni.
Sugallatának fontos tényezőjeként a gyerek megváltoztatja családi nevét és Pál Éva művésznéven válik sikeressé. Tehát egyszerre férfi és női nevet viselve fogja elkápráztatni a világot zenélésével.
Na! Tessék!
Itt és ekkor lett világosság!
A gyerek - én magam - egy férfi, aki hegedűművész és aki egyszer ott feküdt a folyó kavicsos medrének alján és létezésének utolsó emlékeként látta a magasan fölé tornyosuló piszkos vizet és a híd beton tartópillérének lábazatát.
Lehet, hogy - előbb mint leendő anyám bátyja, majd pedig mint gyermeke - a folytonosság felismerése érdekében üzenetet küldtem egykori húgom - későbbi anyám felé - a gyerek az a férfi, aki hegedűművész?!
És hogy életemben miért kapott meghatározó főszerepet az öngyilkosság, mint megoldandó probléma? - na ezt már kérdeznem sem kell!
Önmagam által saját magamnak küldött üzenetem célba ért.
Torpilla31812013. július 15. 01:01
:)))
Szia!!
Azért ne felejtsd leírni a további történéseket!!!
:)))
Puszi!!
pauleve552013. július 15. 00:59
Köszönöm! Szép álmokat!
Torpilla31812013. július 15. 00:54
Igen, mostmár tudom, hiszen olvastalak,!!!!
Annyira át tudod adni az érzéseidet, hogy komolyan mondom, volt olyan, hogy fáztam olvasás közben.
Nagyon jól írsz, és szeretlek olvasni..
Komolyan..
Puszi neked!!!
pauleve552013. július 15. 00:49
Drága Pillácskám, köszönöm!
Tudod, egészen határozott megérzéseim - emlékeim? - vannak előző- és jövendő életeimből. Ezeket próbálom kibogozni :-)
Torpilla31812013. július 15. 00:39
Olvadtalak..
huh..
mondd... mit írhatnék??
Beleborzongtam.
Ha tudnád...
Na mindegy, a lényeg
''célba ért.''
Ölellek Évám!
Jó éjt....