Thewy Patyi

patyi•  2013. július 3. 12:25

Sanyikám

- Sanyikám, ide figyeljé' má'! Ne oda tedd, ide tegyed! Azt tegyed má' odafele!
Odatette. De csak nem volt jó helyen. Bámulta az okostelefonját - állandóan ezt csinálta, ha melóban volt, ha az ágyban, a kocsiban, a wc-n is: bele is ejtette egyszer, épp a nagydolog után; néztek is a szervízben, hogy mitől ilyen átkozott büdös, de azért megjavították.
Na persze átesett a lába alatt futó kábelen. Lerántotta az asztalról. Elsápadtam és ökölbe szorult az arcom.
Káromkodtam, aztán felszedtem a földről, összeraktam a szétgurult darabjait. Egy-két csavar nem lett meg.
Visszatettem az asztalra, bekapcsoltam.
És megjavult. Előtte rossz volt. Már letettem róla, hogy valaha is megjavul. Harmincezer az új. Pedig nem szeretek eldobni valamit, ami nem rohadt még szét magától. Ez meg még messze volt a szétrohadástól. Egy éve vettem.
Persze elhajlott, meg behorpadt, de működött. Kikapcsoltam. Újra be. Működik. Megint ki, aztán be. Még mindig jó.
- Megcsináltad, öcsém! Meg be is horpasztodtad!

Most akkor pofánverjem, vagy megköszönjem neki?

patyi•  2010. szeptember 27. 13:08

Bejegyzés címe

Van amikor olyan nagyon nem akarsz semmit se leírni. Vagyis pont fordítva! Valamit nagyon leakarsz írni, csak nem tudom még, hogy mi az.

Leülsz. Előkaparsz egy ív papírt. Tollat. Ceruzát. Ecsetet. Festéket, temperát, körzőt, vonalzót, szögmérőt, zsebszámológépet, logarlécet, szamárvezetőt, ólomkatonát, slusszkulcsot, pamutbojt-kulcstartót, fél pár zoknit, mágneses csavarhúzót, tolómérőt, digitális multimétert, defibrillátort.......

De nincs olyan szerszám, ami segít címet adni. Hogy csinálják az írók? Mármint az igaziak? Elképzeled, ahogy Petőfi Sándor ül a vadkörtefa alatt egy plajbásszal meg egy kolbásszal. Előtte az üres, kissé gyűrött pergamen. A földön mellette egy lekvárosüvegben tinta, s egy tintatartóban lekvár.

Írni kezd. Petőfi Sándor: A szomszéd Ötvös Józsi bácsi díjnyertes tojó- és húshibrid tyúkja. Áthúzza."Túl hosszú!" - gondolja. Aztán megvakarja a fejét, a kolbászt a tintatartóba mártja. Aztán azzal is megvakarja a fejét.

Hogyan kell címet adni a szövegnek, ami még nincs sehol, még a fejedben sem, amikor csak úgy írhatnékod van, de nem tudod, hogy mi célból? Mint mikor csak úgy bemész a plázába vásárolni, pedig van otthon májkrém is, tusfürdő is (kettőt fizet a háromért), wc papír is, bőrkabát, zseblámpa, kisestélyi, nagy nappali, szoba-konyha. Nem kell semmi, csak úgy vásárolnál.

Szebb hasonlatot is mondhattál volna mondjuk: jöhettél volna a céltalan sétálással, mint példával: mikor nem akarsz eljutni sehova. De a végén úgyis a plázában kötsz ki. Úgyhogy sájszegál.

Fura egy reggel volt ez. Pizsamádban átúszva a tegnap éjszakát, csuromvizesen ébredsz, a parton már vár a nincsértelme-dehátha kávé a tegnapi kuglóffal. Ha kabátot veszel, délután cipelheted haza kamaszosan, a derekadra kötve - ráadásul a vonaton is rádrohad, míg beérsz a reggeli csúcsban; mások aura-pocsolyájában ácsorogva, míg a halál vagy a végállomás el nem választ. Ça s'écrit comment? - "Hogyan írják?" - ismételed gépiesen; ki köll használni a reggeli üres órákat, míg a valamiből a semmin át valahová utazol.
Közben érzed, hogy valami baszkurál. Jó volna írni egy pár sort és inni egy pár sört. Szívni egy slukkot és nézni ahogy egy kicsit forog a film nélküled.
De ha meg nem veszel kabátot, befagy a segged, míg az állomásra érsz.

Aztán valaki emlékeztet: el vagy veszve. No nem elveszítve, csak elcsavarogva. Mikor fontos a meló meg a hülye hobbik, amiket gyakrabban cserélsz, mint más. Kitartás, az nem sok van. Csak a melóhoz. A köcsög számítógépet, azt tudod basztatni naphosszat. "J'ai 20 ans." - de jó is lenne.

Holnap fontos ember leszel. Figyelni fognak rád. Okoskodhatsz az ostobák előtt.
Emlékszel arra a marha kérdésre? Inkább hülye lennél az okosak között, mint az ostobák legokosabbja? Mintha ezen gondolkozni kéne! Hah! Van aki nem az utóbbit választaná? Persze ezzel becsapod magad. Elkezdessz abban hinni, hogy "fúú, de jó vagyok!". Egy darabig persze csak önámító módon; majd őszintén.

Végül még azt is elhiszed, hogy ha mondjuk előszeded az elfelejtett és elfojtott költői-írói nem-is-tudom-mit, akkor azért majd lesz, aki hálás lesz.
No, de nyilván: azért nem vagy mégse olyan jó. Még ha volt, aki azt hazudta is.

Milyen egy szélmalomharca ez az evolúciónak - jut eszedbe. A szüleid megmondták gyerekkorodban, hogy mitől lesz majd neked jó. Aztán persze nem hallgattál rájuk. De most már felnőttként tudod, hogy a gyerekeidet mitől kell majd megvédened, tudod mivel lehet megszívni; tapasztalatból. Naná, hogy ők sem fognak hallgatni rád, s majd viszik tovább a jótanácsot, hogy legyen mire az unokáidat nevelni. Hm. Lehet, hogy mégsem szélmalomharc? Hanem a szívások örökítőanyagának továbbadása?

Visszaolvashatnád, amit eddig írtál. Nem hiszem, hogy sok értelme van. S akkor talán még címet is tudnál neki adni.

Ha lenne egy zenekarod - a neve lehetne Unknown Artist, tuti csinálnátok egy Untitled című albumot, s a track 1 lenne a nyitósláger.
Egyszer volt is egy bandád. Sőt kettő. S az elsőnek tényleg nem volt neve.
Mondjuk albumot sem adtatok ki..

Bölcs dolog lenne valami bölcs dologgal lezárni ezt a betűtészta levest, amit ebédre kifőztél. Legyen egy darab csirkemáj a tányér alján, ha már eddig bekanalazta valaki.

Íme: A paradicsom sokkal jobban fejlődik, ha a palánta kiültetésénél egy darab banánhéjat raksz a gödör aljába. Ugyanis a banán héja tele van káliummal,  azt meg csipázza a paradicsom.

patyi•  2010. szeptember 6. 10:22

Egy kutya elmélkedései a csontról

Első fejezet

Gyönyörű hófehér volt. Nem is álmodhatott volna ennél szebbet, s ott hevert előtte, teljes valójában.
Óvatosan körbeszaglászta, majd körülnézett, nem vette-e észre valaki: de nem, egy teremtett lelket sem látott semerre.
Szép lassan a szájába vette, s a búvóhelye felé indult.
Ahogy az elhagyott gyár felé bandukolt arra gondolt, vajon ki lehetett e csont gazdája - mert csont volt amit talált, méghozzá első osztályú.
Vajon kié lehetett? Persze itt nem a csont előző birtoklójára gondolt, hanem az igazi tulajdonosára, aki valamikor a testében hordozta ezt a fenséges falatot.
Talán egy békésen legelésző tehén lábszárcsontja volt, bár ahhoz túlságosan kicsi. Akkor talán egy birkáé…

Az útkereszteződéshez ért. Nem szerette ezeket a hülye, zörgő micsodákat, amik ráadásul még büdösek is voltak: a kipufogógáz sértette kényes szimatát.
Ráadásul érzéketlenek is voltak, nem ismertek könyörületet. Nem egy fajtársát érte utol a végzet ezen a koszos főúton, de látott itt macskákat, verebeket, sünöket is. Megvonta a vállát: nem voltak elég óvatosak. Nem úgy, mint ő, vagy…
…vagy mint azok az átkozott varjak. Ki nem állhatta őket. Telente tucatjával özönlötték el az útpadkákat, de elhullani egy sem tudott belőlük - legalább is nem gázolás által. Pedig de szívesen végignézte volna, amint elütik egyiküket-másikukat.
Egyetlen jól kiszámított ugrással az út közepén termett és végigkacsázott a száguldozó autók között. Mikor átért a túloldalra még egyszer visszapillantott: egy útszélen csipegető verebet épp akkor csapott halálra egy élénkvörös terepjáró, mivel beljebb röppent egy nagyobbacska morzsáért. Egykedvűen megcsóválta a fejét: no igen, ilyen az élet, a jobb falatok megszerzése mindig nagyobb kockázatot von magával. Ezért sem érezheti biztonságban magát, amíg nem ér haza. Ehhez a pompás étekhez teljesen véletlenül jutott hozzá, s még koránt sem biztos, hogy eljut vele az odújáig; elég veszélyes környéken lakott, már régóta tervezgeti is az elhagyását, de eddig valahogy nem vitte rá a lélek; akárhogy is, de szerette az otthonát.

A zajos, bűzös főutat már jóval a háta mögött hagyta, most a külvárosban járt. Ahogy befordult az egyik utca sarkán újra eszébe jutottak a varjak: vajon miért gyűlöli őket ennyire? (Szeretett mindig ilyesmiken gondolkodni.) Azt tudta, hogy a kutyák ösztönből utálják a macskákat, ezért annak nem is foglalkozott az okával - szerette megkergetni őket és soha nem gondolt arra, hogy miért, jól esett és kész. De ez, ez más volt. A kutyáknak általában semmi bajuk a varjakkal, de vele ez máshogy volt.
Gyűlölte őket, mert állandóan bosszantották, s mert folyton idegesítették és örökké mérgelték, valamint minduntalan dühítették, továbbá mert utálta őket.
Na, most már boldog volt. Mindig ez az érzés fogta el, ha sikerült megmagyaráznia valami sokak számára megmagyarázhatatlan tényt - mint például az imént. Szeretett filozofálni.
Annyira elmerült gondolataiban, hogy csaknem kiejtette szájából a csontot, s ez rögtön visszahozta a földre. Átügetett az utca túlsó oldalára. Ez nem bizonyult túl veszélyesnek, lévén erre már régóta nem járnak autók. Csupán néha egy-egy sötét szélvédőjű éjfekete furgon hajt át a poros városrészen. Ám az is csak éjjel, s mindig hagy maga után némi finomságot – s bár az étel még meleg szokott lenni mikor meg találja, de némelyiknek olyan elviselhetetlen parfüm-szaga van, hogy szinte lehetetlenség azonnal lakmározni belőle, de meg kellet szoknia a hús pikáns kölni ízét, mert a finomságot másnap általában elvitték egy fehér kocsival, melynek oldalán piros kereszt virított.
Ismét a csontra gondolt. Elábrándozott, hogyan fogja majd elfogyasztani: először csak a végét nyalogatja, majd - hirtelen - bekapja az egészet és erős állkapcsaival porrá zúzza.

Vajon kié lehetett? - vetődött fel benne újra a kérdés. Felidézte magában azt a rengeteg féle élőlényt, amellyel eddigi kóbórkutyai pályafutásán találkozott, de azok egyetlen csontja sem egyezett meg a szájában tartottal. Nem mondom, hogy nem hasonlított, de csak annyira, mint az emberi csont a majoméhoz.
Ez az! - villant át az agyán, - a hiányzó láncszem - idézte magában egy múzeumi éjjeliőr kollegájaként hallott tudományos kifejezést.
Lehetséges, hogy ez a csont - vezette tovább gondolata fonalát, - a majomemberé volt valaha, az ember és a majom közös őséé, melyet a darwinisták olyannyira kerestek - és keresnek mind a mai napig. Hát persze, csak az lehet!
Bár fogalma sem volt, hogy a kétlábúnak - ahogy kutya-szlengben az embert emlegetni szokták - miért annyira fontos a rokonság keresése az ostoba majmokkal, de tudta, hogy sokat megérne nekik egy ilyen fölfedezés.
Elképzelte amint ott áll a Nemzeti Múzeum igazgatója előtt, vagy nem is, inkább… a… mondjuk a köztársasági elnök előtt:
– Hát persze, elnök úr, ez csak természetes! Minden jóravaló magyar kutya megtette volna ezt a helyemben! - mondaná neki, s figyelembe sem vette a tényt, hogy amaz ebből csupán értelmetlen ugatást hallana.
Ezért a fölfedezésért élete végéig el lenne látva finomabbnál finomabb csontokkal… mit csonttal: első osztályú pecsenyét kapna reggelire, langusztát ebédre - bár el nem tudta képzelni, mi lehet az a languszta, de állítólag roppant előkelő és drága étel, tehát ő mindenképpen megérdemelné ezért a fantasztikus fölfedezésért -, s vacsorára - mondjuk - sajtot enne - persze a legfinomabbat és a legdrágábbat az összes közül…
De rá kellet jönnie, hogy ez a csont semmiképp nem heverhetett ott a belvárosban évmilliók óta…
Ám sebaj, legalább az övé.
Felkaptatott egy raktár lépcsőin. Nagyon megszomjazott a hosszú út során, ám mégis jobbnak látta, ha inkább odahaza iszik, ezzel is csökkentve a csont elvesztésének esélyét.
Elhaladt egy műszaki bolt - szerinte - túl csicsás kirakata előtt, melyben a kiállított tévék egyikében épp egy bűnügyi sorozatot vetítettek. A filmbéli gyilkos miután végzett a balszerencsés áldozattal, azt olyformán próbálta eltűntetni, hogy apró darabokra vágta, s bedobta a csatornába.
Az ő csontján is látszott valamiféle vágásra emlékeztető barázda…
Ismét izgalomba jött: lehet, hogy egy gyilkosság áldozatának egyik darabját tartja épp a szájában?! S talán éppen ezzel a darabbal lehet azonosítani a gyilkost - bár nem is sejtette, hogyan, de ez a legkevésbé sem érdekelte.
Elképzelte magát, mint rendőrkutyát: hatalmas "hülyekalap" a fején, fényes jelvény a mellén, s az oldalán pisztoly… s igen, biztosan megtanítanák két lábon járni! Akkor aztán jaj lenne a varjaknak! Lepuffantaná őket mind egy szálig!
Biztosan azonnal elő is léptetnék, mindjárt például… hosszan gondolkodott, de végül rá kellet jönnie, hogy sajnos nem ismer egyetlen rendőri rangot sem.
Ám el kellett vetnie ezt az ötletet is, hiszen ott, ahol a csontot találta híre-hamva sem volt csatornának, vagy bármi effélének.
Eztán egy ékszerüzlet következett. Sosem értette az embereket, hogy miért vannak odáig az olyan dolgokért, amelyekből kevés van, ráadásul nem is használhatók semmire - mondjuk itt ő, kutya lévén az ehetőségre gondolt. De az embereknek mindig az a legértékesebb, amiből a legkevesebb van, ergo az ér a legeslegtöbbet, amiből csak egy van.
Na és mi van, ha az ő csontjából is csak ez az egyetlen van az egész világon?!
Csodás gazdagság vár rá! Fényűző paloták, csodás szukák, rengeteg ennivaló! Idegességében csaknem eltévesztette az utcasarkot, s majdnem elfelejtett befordulni. Innen már látni lehetett az elhagyatott, lerobbant gyárat, ahol lakott.
Ha valóban csak ez az egy ilyen csont van a világon, akkor sohasem fogja megenni. Egy harapásálló átlátszó búra alá fogja betenni, s ha kedve támad, nézegeti, hisz úgy sem lesz semmi dolga többé, elvégre ő a leggazdagabb kutya a világon…
S ha a leggazdagabb, akkor… - itt elakadt, mivel fogalma sem volt, mi van akkor, ha valaki a világ leggazdagabb kutyája, - Akkor… - kezdte újra.
Akkor bármit megtehet, amit csak akar - ömlött ki végül belőle, s hirtelen ötlettől vezérelve még hozzátette: - bármit, akár megeheti azt a csontot, amiből csak egyetlen egy van a Földön, elvégre ő azaz, hogy én vagyok a tulajdonosa.

A határtalan öröm most már erőt vett rajta, s dobálni kezdte a csontot a levegőben, s körbe-körbe kezdett futkározni. Szinte magán kívül volt…
Észre sem vette, amint befordult a gyár udvarába egy piszkos, szürke kis teherautó. Ami lassított, majd végül megállt.

A kutya szomorúan bámult a gyár udvarának közepén maradt csontra: gyönyörű hófehér volt, nem is álmodhatott volna ennél szebbet.
A teherkocsi kifarolt a széles vaskapun, s elhúzott a sintértelep felé.

patyi•  2010. július 9. 09:28

Fontos közlendőm volt

Valami nagyon fontos dologról akarok beszélni. Vagyis írni. Na.
Egy bizonyos vasárnap este vágott fejbe a tüzes Hattori Hanzo, s metszett át jónéhány agytekervényt gordiuszi megoldásként. Nem, azt hiszem mégsem ez történt. Sokkal inkább lángoló nyílvesszőként talált szíven az érzés. Majd a tűz felkúszott a gerincvelőm gusztustalan és ragacsos tekervényein az agytörzsbe és szép lassan egy gondolattá üszkösödött.
Micsoda brilliáns elgondolás! Milyen korszakalkotó ötlet! Elmém megoldáskereső varázslatos cselekedete. A koponyám falához oda-oda ütődő lebenyek muzsikája.

Ezt a még parázsló gondolatot le kell írnom, ki kell fejtenem a blogban! Méghozzá holnap reggel! Leginkább a saját okulásomra: mindig meglep, hogy egyetlen apró ötlet-szikra, gondolat-pöccenés, elme-roggyanás szavak és mondatok micsoda folyójává tud dagadni. Tessék, meg lehet számolni: ez eddig 109 szó. És még az égvilágon nem közöltem semmit.

Ennek meg is van az oka: ez az én millió celsiuson izzó ideám bizony kihunyt, még csak hamu sem maradt utána.
Mert a másnap reggel, ahogy az éjszaka olaját letörölgeti a házak faláról, ugyanúgy söpörte tisztára az én vágyakból épített kandallóm tűzterét. Egy megperzselődött papírfecni, egyetlen kormos ujjlenyomat vagy egy hangyafasznyi pernye nem maradt: elfelejtettem, hogy miről akartam mindenképpen blogbejegyzést írni.

Az éj zajos csöndjébe burkolva érnek el a legkedvesebb gondolatok. Félálmom magánzárkájának falára vésem majd' összes rém-rímemet.
Hány, ó!, de hány (minden bizonnyal) príma sor lett lemeszelve a hajnali fény pemzlijével.
Ezért is van rendszeresítve az éjjeliszekrényen, a kabátzsebben, ez én jayzim kesztyűtartőjában, a hátizsákomban, az oldaltáskámban, a notebook-retikülben egy-egy szelet papír és egy falat ceruza, vagy toll, (vagy ecset, festék, filctoll, színesceruza :))

A talán általad is jól ismert "ugyan, képtelenség, hogy ezt reggelre elfelejtsem, ez annyira beleégett az agyamba!" részegítő érzése után csak annak a bizonyos agybaégésnek a másodfokú sérülései maradnak meg, mint a fejfájás a tegnapi tivornyából. De magát a gondolatot felszívja - akárcsak az éjjeli kaland izzadságát - a párnád.
Így aztán bármennyire is benn járok a szendergés dzsungelében, vagy monociklizek az álom mély szakadékának peremén, amikor jön a lángoló nyílvessző, azonnal kitépem magamból és tüzét a kezem ügyében lévő papiros örökmécsesébe fojtom.

Nem megy másképp. Megtanultam, hogy reggelre elszállnak a dallamok és nem marad más, csak az üresség, amiből tudod, hogy valami hiányzik, de már nem emlékszel mi volt az. Nekem bevált ez a "mindig legyen nálad papírceruza".

Kivéve azon a vidám vasárnap este, amikor a tó közepén hanyatt lebegve kapott el az ihlet: de a mentés másként ablakában bizony nem volt egyetlen háttértár betűjele sem.
Hát így veszett el a világ legjobb gondolata.

patyi•  2010. július 2. 17:10

Kell-e félni a krokodiltól?

Három vagy talán négy napot vett igénybe. Persze nem láttam előre, hogy meddig fog tartani. Úgy éreztem, csak vesződés az egész. Energia- na ja, és időpocsékolás. Aztán végül is tényleg az volt, de az most mindegy.
Pedig már tudat alatt akkor, a pakolásnál tudtam, amire csak később jöttem rá.

Uyanakkor kacagtató az elmúló idő ígérete. Reggel várod, hogy dél legyen, délben az estét, lefekvéskor a másnap reggelt. Sosem a most, mindig a majd.  A levesnél már a desszerten gondolkodsz. Ezen igazán jól lehet mulatni. Főleg, ha máson látod.
Csak aztán nehogy észrevedd, hogy valójában a tükör előtt állsz, s akinek a szerencsétlenkedésein röhögsz, az bizony te vagy saját magad.

Három vagy talán négy nap alatt összeszedtem a holmit, amire szükség volt, nem kérdés: hosszú ideig fog tartani az út. Aztán aznap reggel elbúcsúztam a szobától, amit még a saját álmom szaga lengett körül. Az udvar szürke volt és poros, még nem fürdött meg a reggeli fényben.

Nem köszöntem el. Nem volt kitől: még lehunyt redőnyökkel horkolt a ház, de aludt az egész utca.

A sarkon persze megjött a "tornazsák-érzés".
Ugye emlékszel még, mikor hét vagy nyolc vagy tizenegy vagy kilenc vagy hat vagy inkább mégis nyolcévesen iskolába indultál, s váratlanul belédhasított a tudatlanság és a kétségbeesés: ma vajon lesz torna óra vagy nem lesz? Ha igen, akkor el van-e rakva a tornazsák, vagy - atyaúristen! - otthonhagytam?

Szóval mocorogni kezdett bennem egy kellemetlen érzés: mintha valamit otthonhagytam volna.
Mentem még két utcát, de aztán nem bírtam: gyorsellenőrzés.

Elő a fejem és a képzeletbeli piros tollat, majd fölülről lefelé, mint valami verembe esett vadakat, úgy rángattam elő egy hálózsákot (pipa), hosszúnadrág, ha hideg van (pipa), rövidnadrág, ha meleg (pipa), ez micsoda? - ja, ez kétnapi szárazkaja (pipa - pedig ez nem is volt a képzeletbeli listán, kösz anyu!). Előkerült még a jó öreg bicskám - hányszor álmodtam azt gyerekként, hogy beesik valami mély, sötét és büdös helyre (igen, az emésztőgödörbe), aztán végül egy verekedéskor veszett nyoma - mindegy: most még pipa, szappan, pólók, párna - minek? -, a törhetetlen bögrém, ami végül mégis összetört két évre rá, mikor bizonyítani akartam törhetetlenségét, a karcálló karórám - ami egy hasonló bizonyítási eljárás során össze-vissza lett karistolva egy százas szöggel, túracipő (pipa), szandál (pipa), törölköző, meg még néhány miegymás. Pipa. Pipa. Pipa.

Látszólag teljes volt a lista. Az érzés, a tornazsákos mégsem szűnt meg. Akkoriban még nem tudtam, hogy már soha nem is fog. Minden szívdobbanásnál felhangzik: "nem felejtettél el valami fontosat?".

Basszus! A térkép! Csakhogy mikor ez belémhasított már túl voltam jópár kilométeren, mélyen egy ismeretlen bolygó ismeretlen országának szívében. Elindulni egy ilyen útra térkép nélkül? Bátor vagy, fiacskám!
Vehettem volna persze egyet valamelyik benzinkúton, csakhogy nem nagyon volt pénzem. Vissza kellett volna fordulnom? Ugyan. Boldogulsz te térkép nélkül is, patyi! - ezt mondtam magamnak.
Elvégre milyen vagabond az, aki térképpel a zsebében csavarog? Attól az egész valahogy olyan lesz, mint az olvasópróbák a színházban.
Hiányozna belőle az eszencia amit az ember a saját lelkéből csepegtet. Ilyen költői módon próbáltam nyugtatni magam, mivel fenemód be voltam rezelve. Csupa ismeretlen település. Ismeretlen utcákban ismeretlen házak, ahonnan ismeretlen emberek lesnek rám, mint a folyón átkelő gnúcsordára a krokodilok.

És az egész, jó balhénak ígérkező csatangolás átment valami igazán ijesztő kalandba. A rettegés, hogy eltévedek, vagy megtámadnak vagy elgázolnak vagy kirabolnak, vagy mindez együtt, teszőleges sorrendben.
Félelem és reszketés Heves megyében - annyit ugyanis sikerült kiderítenem, hogy ott vagyok. Egyedül. Térképtelenül. Tizenhat évesen. Miközben a szüleim azt hiszik, hogy - már nem is emlékszem, mit adtam be nekik, hogy hová megyek.

Ilyentén gondolatok között kucorogtam a moszkvics hátsó ülésén, lábaim között a hátizsák, mikor a bajszos öregúr, aki fél lábára sánta volt - gyerekkorában megmarta Cézár nevű kutyája, akit még a történtek ellenére is megsiratott (mert természetesen másnap az apja elvitte valahová, ahonnan az emberek kutya nélkül szoktak visszajönni) - hátrabiccentett: Eger, én eddig jöttem, fiam.

Nohiszen!
Akkor vigyen már el a buszpályaudvarig
- kérleltem.

Ott fölszáltam az oly édesen ismerős Eger-Kisujszállás-Dévaványa-Békéscsaba buszra, s ezzel végetért Magyarország bebarangolása egy szál hátizsákkal és autóstoppal.

Ma is bánom, hogy ilyen gyáva voltam, de féltem a krokodiloktól. És talán félek még ma is.