Patakiadii versek
Tökéletlenség beszéde
Ó, te hangzó tökéletes,
kergetve idézzük,
kertelve tetézzük,
hol a jövőben,
hol a múltnak árnyalatán.
A parázson lépkedve,
forrósággal nézz szembe,
a képzelgés hamujában,
a látszat valóság kapujában.
Okozata egyszerű,
változása a beismerés,
felismerése a józanész,
tanítása a tökéletlen,
ám tapasztalása a valóság.
Pataki Ádám (2026.08.12)
Éjféli reneszánsz, ember
Hallottam a hangja szálját,
de holtan maradtam, szállj hát,
ismerős maradt, marj hát,
várj, maradj, kérlek, hallj hát.
Ismerős érzés, sugallj át,
léted vére hasson át
szépülő vénád tapasztalatán.
Reménynek hajnala dúdol már,
várakozás hajdana tapsol már,
égető mivolta félelem kioldta
a képzelgő felrótt kudarcán.
Pataki Ádám (2026.08.01)
Képzeld, ember
Nyitott helyzetben, zárt szívverésben,
zárkózott jelenléte trükkös nyitottságban,
telített képekben, tiszta hallásban.
Képzeletben megérkezve,
valóságban pedig tévelyegve
mutatja útjának tanulságát.
Hivatkozik a bolygó,
hangja a természet,
elevenedik a kettőségben,
körforgásának teljességében.
Pataki Ádám (2026.08.01)
Tudom, ember
Elhagyottak rezdülésében,
keresve a reménységet,
hivatásra ébredő hitvallásban,
hívásra szólító kényszerűségben,
koplaló sémájú tényszerűségbe.
Világot látva szembesül az élet,
talaján állva ébredünk a tétre,
vacillálunk mert hát miért ne,
vissza-vissza térünk élve.
Nappal a lappangó frissesség,
éjszaka a kitartó képzelgés,
elveszettségre világosodik napja,
ridegségre vallomás a holdja.
Pataki Ádám (2026.08.01)
Ki vagyok én?
Ki vagyok én?
Rémülök derülve, égbe rejtőző szemekkel,
földnek roppanásán rejtélyek tollazásán. Lámpát tartva léptetők jelenek hívásuk káprázat de zamata kávájára intő lehelett.
Repülj hát rettenet tarka orrú, hát rend lehet?
Rendeletként számoltak be elmém terebélyességéről, útközbe közölték hogy a kezdete se vége nem volt, múlása egyenlő a gondolattal termesztett nárcisznak amely természetéttől fogva termő és múló.
Hol vagy hát olvadás, avagy az oldódásnak kereke?
Jelene jeléül építő termése körkörösen visszatér a jelenségbe amely áthatja a magjaim nektárját, valóság ismeretébe visszatérek a megfigyelő kávájába amely peremén élet lélegzete szemez kivetült önön valómmal.
Pataki Ádám (2026.01.05)