Pár klasszikus

 

A hattyú énekel. A tiszta ének

elnyújtva száll a víz felett, akárha

megütött rézcimbalmok zengenének.

 

Határtalan a sarki éj homálya.

Örök jégből nagy hegyek súlyosodnak

a tenger dermedt kősivatagára.

 

A hattyú énekel; füstöl a roppant

sötét égbolt, kigyúl sárgán derengve;

szálakra bomló zöld fénykéve lobban.

 

Mint itt-ott megérintett hárfa, egyre

zeng-bong az ének érce; már aláhull

a zöld tündöklés a kristályhegyekre.

 

Az éjszakában színes lobogás gyúl,

szikrázik óriási koszorúja,

s a virradat mély csarnoka kitárul.

 

A zöld, a bíbor lángol feltolulva,

sugárkévék bomolnak, szétereznek,

leomlanak, majd felragyognak újra.

 

Most elhalón harang ütése reszket,

a hattyú mozdul és kitárja lassan

nagy szárnyait, és száll, száll egyre messzebb,

 

fehéren, fenn, a lángoló magasban.

 

 

 

Lator László ford.

Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva

Kezdődik csöndesen az óceán siralma,

Matróz hajóra kap.

Az ember felzokog, azt mondja „miserére”

S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére

És sír, zokog a hab.

Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszolnak

Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak

S hallják a síri neszt.

A fertelmes bürök borzong az éji szóra,

Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra.

S búsan beszélni kezd.

Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,

A barlang fája is? Miért könnyez a márvány

Az éjbe mindenütt?

Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin

S jaj, a fényt keresik ítélet éjszakáin,

Könnyük van s nincs szemük.

Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,

Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab

Csap rá, gyönggyel tele,

Az árba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal

És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,

A víz vad élete.

A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva

Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,

Hollócsapat riog.

S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl

A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,

Ordítnak a sírok.

Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos

Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos

Sunyítva útra kél?

S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,

Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz

S halálra kong a szél?

Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall

És látod az úton, bozontos lombon által,

Temetés megy alant,

Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán

Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.

Ó mondd, kié e hang?

Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,

Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,

Nem fojt el semmise?

A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,

A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,

Mi e bús gyászmise?

Ó Elmulás, hallom ijesztő orgonádat,

Min az egész világ minden lármája áthat,

S zátonyzúgás követ.

A billentyüknél a Halál ül, odabujva

S feketét és fehért érint olykor az ujja:

Koporsód, sirköved.

Kosztolányi Dezső ford.

 

Egy dal zsong bennem s nékem többet ér,

akár egész Mozart, Rossini, Weber,

vágyódó, vén ütem, borongva lépdel

s titkos varázsa már csak bennem él.

Ha hallom, lelkem ifjul kétszáz évet,

a trónon Tizenharmadik Lajos,

lankás vidék... az alkony épp megérett,

a domb arany, az ég aranyhabos,

s kővel szegett, nagy téglakastélyt látok,

lábát folyócska mossa álmatag,

körül hatalmas park, húnyó virágok,

s a színes ablakok piroslanak.

S egy ablakban fönn épp egy dáma lebben,

sötét szem, szőke haj lobog felém...

talán egy másik, régvolt életemben

már láttam egyszer – s most emlékszem én!

Radnóti Miklós ford.

 

 

A tavaszi vihar összezilálta

a fűzfa-ernyőt,

az áprilisi forgatagban

belegabalyodott a kertbe

az aranygyapjú: halottaimat

rejti, kedves kutyáimat, öreg

cselédeimet – ó, azóta

(hogy szőke volt a fűz még, és parittyám

a fürtjeit szaggatta) mennyien

szálltak alá, élve, ama verembe.

A vihar nyilván összegyűjti őket

a hajdani fedél alá, de távol,

távolabb e villámszaggatta földtől

hol mész forr és vér az ember nyomában.

Gőzöl a konyhán a merőkanál

magába gyűjti visszfény-karikája

a csontos arcokat, hegyes pofákat,

s mélyén a magnólia óvja őket,

ha egy fuvallat hozzájuk sodorja.

A tavaszi vihar hű csaholása

rázza a bárkámat, ó elveszettek.

 

                                          

                                                              Lator László ford.

 

Lenge palástban, fénykoszorúban

Menekül s hívogatóan

Mosolyogva kebléről

Letép a leány-éj egy sápadt

Parazsú virágot, s elhajítja.

 

Most válik el a legelső derengés

A végső vacogástól.

 

Ónos örvény nyílik az ég peremén.

Smaragd ujjak

Furcsa pörgése

Szövi a gyolcsot.

 

S aranyból árnyak, elnémítják a fürge,

Öntudatlan sóhajokat,

Patakká gyorsul a barázda.