Pár klasszikus

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe –
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.

1924 első fele

         Esik a nap!

Szakad a súlyos, sűrü zápor

zuhogva istenigazából.

Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!

         Óh gyönyörűség!

         Részeg darázs

ráng körülöttem tág körökben,

ide röppen és oda röppen:

visszatérő csapongás, lenge hűség…

         Óh gyönyörűség!

         Hangos virág

kiált, bibor szinekkel esdve,

hogy jöjjön már a bíbor estve,

hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:

         Óh gyönyörűség!

         Tornác fölött

szédülve és legyet riasztva

fúl a cseléd, liheg a gazda;

álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég…

         Óh gyönyörűség!

         Boldog a nap:

de boldogság a vágy gyürűsse!

Boldog a nap, s vágyik a hűsre…

Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!

         Óh gyönyörűség!

Halk hangon sírdogálnak a szelek,

Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák,

Fakó aranyvonal a holdszelet,

S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát

A sápadt hajnal, s halkan közeleg.

Megcsobbanó, híg sárban gázolok,

S az őszi kertben messzenézni félek,

Elhervadt ajkam csendesen zokog,

S érzem édes ízét tört, sűrű vérnek;

Az ágakon gyászlobogó lobog.

Egyszerre édes, lázas képeket

Látok kialvó szemmel, késő vággyal,

Hallok szelid, lágy menüetteket,

S halk, surranó, selyembevont bokákkal

Az Élet a bús fák közt ellebeg...

Mikor az alkony szelleme a délutánra száll

titkosan, mint távol zene:

a hegyi szeretők szeme

a tájon szerte jár,

minthogyha végiglengene halk szárnyon négy madár.

A föld most már az Istené, a nap lanyhán üget,

mint ló az istálló felé.

A fény lármája és a méh

dongása is süket.

Zöld lombok tárják ég felé prémes mezőjüket.

Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél.

Nem füst az, csak a halkezüst

borzongás a Föld fürte közt,

mely elhal s újra kél,

ahova csak az égi Est altató csókja ér.

A hegyi szeretők szeme egyszerre látja ezt,

mint egy látcsőnek két csöve,

vagy két hangszerből egy zene

ha bizton összerezg:

a látás testvér üteme olyan egyszerre fest.

Milyen jó nékünk, édes, itt és messzehagyva, lásd

a városok szük útait,

ahol mindenki csak kicsit

lát és mindenki mást!

Milyen jó együtt látni itt egyet és óriást!

Ne kérdd a szót, amely mindenfelől határt szab

formátlanul gomolygó lelkünknek, kikiáltja

lángbetűkkel, s tündököl, mint a sárga

sáfrány füve közt egy poros lapálynak.

Ó, mily nyugodtan megy tovább az ember,

maga s mások barátja e világon,

s nem kíséri árnyékát figyelemmel,

mit a hőség egy hámló falra rányom!

Ne kérdd a bűvigét, mely világok kulcsa tán,

csak néhány száraz-gally-szerű, torz szótagot

       kínálunk.

Mondani néked azt tudjuk csupán,

ami nem vagyunk, s amit nem kívánunk.