Babits Mihály: Hegyi szeretők idillje

 

Mikor az alkony szelleme a délutánra száll

titkosan, mint távol zene:

a hegyi szeretők szeme

a tájon szerte jár,

minthogyha végiglengene halk szárnyon négy madár.

 

A föld most már az Istené, a nap lanyhán üget,

mint ló az istálló felé.

A fény lármája és a méh

dongása is süket.

Zöld lombok tárják ég felé prémes mezőjüket.

 

Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél.

Nem füst az, csak a halkezüst

borzongás a Föld fürte közt,

mely elhal s újra kél,

ahova csak az égi Est altató csókja ér.

 

A hegyi szeretők szeme egyszerre látja ezt,

mint egy látcsőnek két csöve,

vagy két hangszerből egy zene

ha bizton összerezg:

a látás testvér üteme olyan egyszerre fest.

 

Milyen jó nékünk, édes, itt és messzehagyva, lásd

a városok szük útait,

ahol mindenki csak kicsit

lát és mindenki mást!

Milyen jó együtt látni itt egyet és óriást!