Tőled, és Általad

Valahogy halkabbak az esték bennem,
már fényévnyi csillag vagy csak szememben.
Nézek a percen túlra, ott a fák alatt,
még szívverésünk is ölelve haladt,
s ahogy a napok a jelent építették,
én elengedtem a vágyak ujjhegyét...
Nem tudom, hol volt az az elágazás,
ahol megtört az Ég fölé szárnyalás,

mégis, kiköltöztél lényemből csendben.
De talán én húztam el lassan a kezem,
míg az idő más útra látni érlelt,
és őszi széllé lehelt számon téged.
Most, mikor november az utcákon jár,
ez a tél mindkettőnket magához vár.
Valahogy mégsem tudlak betűkbe sírni.
Már csak megbékélve tud a tinta írni,

a papír hófehér galamb, dala szelíd,
minden könnycseppet felhőlétbe repít.
A csillagok apró angyaltekintetek,
bennük látom, nem baj, hogy elhittelek,
hogy olyan nyár voltál, ami élni csókolt,
és felismertem ajkadon a várt otthont.
Figyelem, a sok kis zúzmaralampiont,
mint Isten hintette liliomszirmok,

borítják tiszta sóhajként a tájat,
ilyen vagy bennem most, s ez nem is fájhat.
Tőled tanultam meg csontig parázslani,
és az asszony mosolyt pőrén átadni,
s általad tudok nélküled is élni,
- látod? A főnix is halálba tud égni.