Szívparázs

Szerelem
Steel•  2019. október 8. 12:16

Most és mindig

Teagőz-csipkéket ereget az est,

milliom apró párapapírsárkány,

oly gyönyörű, amíg fagyal-derengést fest,

és sugara át-át tűn egy felhőhártyán..


Rólad ring mesét az összefázó falomb,

emlékszem őzpihegés volt csak szívem,

mikor lobbanó ajkunk ölelte a domb,

áldást mosolygott Anyám s Apám is fenn,


miránk...Most a csillagok fagyöngye alatt

visszakucorgom oda a pillanatba,

mi a szerelem gyermekszava maradt

bennem...Feljő a Nap, almapír-alakban,


s én beledidergek a nélküled-mába,

a most és mindig Téged fájó vágyba.

Steel•  2018. november 18. 17:51

Tőled, és Általad

Valahogy halkabbak az esték bennem,
már fényévnyi csillag vagy csak szememben.
Nézek a percen túlra, ott a fák alatt,
még szívverésünk is ölelve haladt,
s ahogy a napok a jelent építették,
én elengedtem a vágyak ujjhegyét...
Nem tudom, hol volt az az elágazás,
ahol megtört az Ég fölé szárnyalás,

mégis, kiköltöztél lényemből csendben.
De talán én húztam el lassan a kezem,
míg az idő más útra látni érlelt,
és őszi széllé lehelt számon téged.
Most, mikor november az utcákon jár,
ez a tél mindkettőnket magához vár.
Valahogy mégsem tudlak betűkbe sírni.
Már csak megbékélve tud a tinta írni,



a papír hófehér galamb, dala szelíd,
minden könnycseppet felhőlétbe repít.
A csillagok apró angyaltekintetek,
bennük látom, nem baj, hogy elhittelek,
hogy olyan nyár voltál, ami élni csókolt,
és felismertem ajkadon a várt otthont.
Figyelem, a sok kis zúzmaralampiont,
mint Isten hintette liliomszirmok,



borítják tiszta sóhajként a tájat,
ilyen vagy bennem most, s ez nem is fájhat.
Tőled tanultam meg csontig parázslani,
és az asszony mosolyt pőrén átadni,
s általad tudok nélküled is élni,
- látod? A főnix is halálba tud égni.













Steel•  2018. szeptember 26. 14:00

Vallomás Neked (a semmiért és valamiért)


 


Csendesebben, de még tűzzé tudsz lenni nekem, bennem. A szemed. 

Azt hiszem mindig az volt a gyengém, és neked legerősebb fegyvered.

Ami szelidíteni tudott. Vagy inkább csak életre kelteni téged a nőben,

minden érzést, amivé egykoron születtél. Tudtam, mióta odaadtuk 

világunk a sorsnak, hogy így sem lesz könnyű. Hogy fájni fogunk egymásnak...

Folyamatok. Ezeket éljük most. Természetes, törvényszerű áramlatok

részei lettünk. Ahol még lennék a gyertyád...Amit meggyújtasz, és kezedbe

olvad...Rezgéseid néha dobszóként rengnek...Szerelem is vagy még. Talán.

Nem tudom, abban aki voltam, vagy abban, akivé az ébredés tett. 

Jó volt álmodni benned, veled...Jó volna visszahunyni a szemem, mert...

Mert a tiéd még most is mozdítani képes. Feléd. De nem visz annyira közel

hozzád, mint korábban. Már megállok előtted, és a lelkem éli csak magáénak

a réget...Ízed, ízünk gyönyörű igazát. A nő pedig, ki megremeg, ahogy az 

emlékek mélyébe hatolnak, a szerelemmúlás titkairól beszél. Amit kevesen

mondanak ki...Az utolsó vallomásról az elengedésben.

Steel•  2018. szeptember 21. 09:25

Befelé (h)idegen



Jégmadártollak ma reggel a fellegek,
ahogy tüllcsipke-csillagok szétszakadnak,
és valami fényféle percé derengnek.
Tintaparazsak maradnak csak a szavaknak,
a mámor pillangószárnya lábam előtt,
a májuscsókok is halott fecskemadarak,
mint vad lovat, a felismerés végül betört.
Sivatag volt a hétköznap, s én szomjaztalak,
csitri-rajongássá hevültek a vágyak,
míg párás szemmel délibábot nem láttak,
és ösztön-tüzet képzeltek ősi lángnak.
Ma az álmok pőre kislányként fáznak,
fáradt valóság ül a csönd mohos padján.
Borostyán-ősz kúszik felém, s körbefon,
zúzmaracsepp vagyok e hajnalnak arcán.
Valaha voltál szenvedély és szívtemplom,
hol a szerelem születni és élni tanult,
de most a felnövés gyásza meghalni nevel.
Nézem szemed tábortüzét, már kialudt,
s most én leszek Tőled befelé (h)idegen.

Steel•  2018. augusztus 15. 15:02

Pillanat-nyár

 

 

Kis cseresznye-parázs a derengő Nap,
fehér akácok libbenése sok felhő,
és a csend bennem tintát fájó füzetlap,
de a szív versé születése eljő...
Darázs-duruzsolás zeng az ablakban,
az égboltról szökik a csillagidő,
tova lesz, míg a reggel fény-alakban
a közeli lombok köldökéből kinő.
Most még fáj bennem közelséged íze,
mit könnyek árvalányhaja betakar,
és körül leng a bánat őszisége.
A remény gyermek álmú, még mindig akar,
hiába fázik szavaid derében,
és sejti, a következő hajnallal felnő...
Aki voltam, elégett ajkad hevében,
bár csak hamu maradt a május-percből,
de ahogy lettél egykor megtalált Élet,
az érzés még most is egész szépségén átjár,
akkor is, ha Hozzád haza már nem érhet,
és nem voltam Neked, csak egy pillanat-nyár.