Szívparázs

Pipaparázs csak a hajnal, és a fények

Valahogy halkabbak az esték bennem,
már fényévnyi csillag vagy csak szememben.
Nézek a percen túlra, ott a fák alatt,
még szívverésünk is ölelve haladt,
s ahogy a napok a jelent építették,
én elengedtem a vágyak ujjhegyét...
Nem tudom, hol volt az az elágazás,
ahol megtört az Ég fölé szárnyalás,

mégis, kiköltöztél lényemből csendben.
De talán én húztam el lassan a kezem,
míg az idő más útra látni érlelt,
és őszi széllé lehelt számon téged.
Most, mikor november az utcákon jár,
ez a tél mindkettőnket magához vár.
Valahogy mégsem tudlak betűkbe sírni.
Már csak megbékélve tud a tinta írni,

Jégmadártollak ma reggel a fellegek,
ahogy tüllcsipke-csillagok szétszakadnak,
és valami fényféle percé derengnek.
Tintaparazsak maradnak csak a szavaknak,
a mámor pillangószárnya lábam előtt,
a májuscsókok is halott fecskemadarak,
mint vad lovat, a felismerés végül betört.
Sivatag volt a hétköznap, s én szomjaztalak,
csitri-rajongássá hevültek a vágyak,
míg párás szemmel délibábot nem láttak,
és ösztön-tüzet képzeltek ősi lángnak.
Ma az álmok pőre kislányként fáznak,
fáradt valóság ül a csönd mohos padján.
Borostyán-ősz kúszik felém, s körbefon,
zúzmaracsepp vagyok e hajnalnak arcán.
Valaha voltál szenvedély és szívtemplom,
hol a szerelem születni és élni tanult,
de most a felnövés gyásza meghalni nevel.
Nézem szemed tábortüzét, már kialudt,
s most én leszek Tőled befelé (h)idegen.

Csak néhány könnycsepp,