Szívparázs

Steel•  2019. február 17. 11:51

Így lett írva

Pipaparázs csak a hajnal, és a fények

még kis mécsesláng-csipkék a falu felett,

csillagok adják sugaraik a szélnek,

a horizont meg épp köszönti a reggelt,

s bennem a szívverések Téged álmodnak.

Tiszta vagy itt bent ma is, papír-hófehér,

a megértések már sorsot sem vádolnak,

kezed kezemmel ígyis úgyis összeér.

Az a május lettünk egymásban írva,

mi hópihecsendek alatt is mindig él,


az a vers, mi az Isten tintájával van írva,

hiába lesz az idő foglya a remény.

Hóvirágpillanat vagy minden sejtemben,

hiány-novemberekbe betörő enyhülés,

holdvilág tábortüzét őrzöd szememben,

s vagy bennem meződal és fecskerepülés.

Pont így lélegzem Benned én is, jól tudom.

Szerelmünknek nem ül a holnap halotti tort,

s amikor tekintetem alkonyodni hunyom,

lelkem felhők közé emelni Te fogod.






Steel•  2018. november 18. 17:51

Tőled, és Általad

Valahogy halkabbak az esték bennem,
már fényévnyi csillag vagy csak szememben.
Nézek a percen túlra, ott a fák alatt,
még szívverésünk is ölelve haladt,
s ahogy a napok a jelent építették,
én elengedtem a vágyak ujjhegyét...
Nem tudom, hol volt az az elágazás,
ahol megtört az Ég fölé szárnyalás,

mégis, kiköltöztél lényemből csendben.
De talán én húztam el lassan a kezem,
míg az idő más útra látni érlelt,
és őszi széllé lehelt számon téged.
Most, mikor november az utcákon jár,
ez a tél mindkettőnket magához vár.
Valahogy mégsem tudlak betűkbe sírni.
Már csak megbékélve tud a tinta írni,



a papír hófehér galamb, dala szelíd,
minden könnycseppet felhőlétbe repít.
A csillagok apró angyaltekintetek,
bennük látom, nem baj, hogy elhittelek,
hogy olyan nyár voltál, ami élni csókolt,
és felismertem ajkadon a várt otthont.
Figyelem, a sok kis zúzmaralampiont,
mint Isten hintette liliomszirmok,



borítják tiszta sóhajként a tájat,
ilyen vagy bennem most, s ez nem is fájhat.
Tőled tanultam meg csontig parázslani,
és az asszony mosolyt pőrén átadni,
s általad tudok nélküled is élni,
- látod? A főnix is halálba tud égni.













Steel•  2018. szeptember 26. 14:00

Vallomás Neked (a semmiért és valamiért)


 


Csendesebben, de még tűzzé tudsz lenni nekem, bennem. A szemed. 

Azt hiszem mindig az volt a gyengém, és neked legerősebb fegyvered.

Ami szelidíteni tudott. Vagy inkább csak életre kelteni téged a nőben,

minden érzést, amivé egykoron születtél. Tudtam, mióta odaadtuk 

világunk a sorsnak, hogy így sem lesz könnyű. Hogy fájni fogunk egymásnak...

Folyamatok. Ezeket éljük most. Természetes, törvényszerű áramlatok

részei lettünk. Ahol még lennék a gyertyád...Amit meggyújtasz, és kezedbe

olvad...Rezgéseid néha dobszóként rengnek...Szerelem is vagy még. Talán.

Nem tudom, abban aki voltam, vagy abban, akivé az ébredés tett. 

Jó volt álmodni benned, veled...Jó volna visszahunyni a szemem, mert...

Mert a tiéd még most is mozdítani képes. Feléd. De nem visz annyira közel

hozzád, mint korábban. Már megállok előtted, és a lelkem éli csak magáénak

a réget...Ízed, ízünk gyönyörű igazát. A nő pedig, ki megremeg, ahogy az 

emlékek mélyébe hatolnak, a szerelemmúlás titkairól beszél. Amit kevesen

mondanak ki...Az utolsó vallomásról az elengedésben.

Steel•  2018. szeptember 21. 09:25

Befelé (h)idegen



Jégmadártollak ma reggel a fellegek,
ahogy tüllcsipke-csillagok szétszakadnak,
és valami fényféle percé derengnek.
Tintaparazsak maradnak csak a szavaknak,
a mámor pillangószárnya lábam előtt,
a májuscsókok is halott fecskemadarak,
mint vad lovat, a felismerés végül betört.
Sivatag volt a hétköznap, s én szomjaztalak,
csitri-rajongássá hevültek a vágyak,
míg párás szemmel délibábot nem láttak,
és ösztön-tüzet képzeltek ősi lángnak.
Ma az álmok pőre kislányként fáznak,
fáradt valóság ül a csönd mohos padján.
Borostyán-ősz kúszik felém, s körbefon,
zúzmaracsepp vagyok e hajnalnak arcán.
Valaha voltál szenvedély és szívtemplom,
hol a szerelem születni és élni tanult,
de most a felnövés gyásza meghalni nevel.
Nézem szemed tábortüzét, már kialudt,
s most én leszek Tőled befelé (h)idegen.

Steel•  2018. augusztus 27. 08:26

Add nekem...

Csak néhány könnycsepp, 

szívverésnyi naplementefény,

ahogy hazatalál bennem

az ősz,

csókok tegnapjából még

tenyérnyi,

ami Belőled enyém,

most mikor közel már

idegenként jössz.


Most fázlak, szeptember lettél,

hát taníts újra gyermekként

látni!

A kucorgásba bújt 

kislány-reményt

mutasd meg, hogy 

bátor lehet még!


Emeld fel lehajtott

fejem most,

mikor magányát

lényegemnek adta

a Hold!

Add nekem a fák

parázs-pille szépét,

ahogy ragyognak

ha a Nap a levelekre

önti mézét!


Add nekem október,

csöndek őz-szívű

nyugalmát!

Azt, ahol 

dohánycsipkét

öltenek a földek,

s a jégmadár-pára

lebbenésén tündököl

a hajnali pusztaság.


Add nekem 

a gyertyasugár-csillagok

arcát!

Midőn zúzmarák apró

tábortüzén takarják be

az út sarát!

Add nekem 

az eső-pillangók jöttét,

hogy ne fájjam 

a szerelem Krisztus-szögét!



Add nekem kérlek

Isten 

hópihe-szembogarát,

hogy ne gyászoljam

a kettőnkre ébredt halált!







Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom