Szívparázs
Most és mindig
Teagőz-csipkéket ereget az est,
Rólad ring mesét az összefázó falomb,emlékszem őzpihegés volt csak szívem,mikor lobbanó ajkunk ölelte a domb,áldást mosolygott Anyám s Apám is fenn,
miránk...Most a csillagok fagyöngye alattvisszakucorgom oda a pillanatba,mi a szerelem gyermekszava maradtbennem...Feljő a Nap, almapír-alakban,
s én beledidergek a nélküled-mába,a most és mindig Téged fájó vágyba.
Így lett írva
Pipaparázs csak a hajnal, és a fények
az a vers, mi az Isten tintájával van írva,hiába lesz az idő foglya a remény.Hóvirágpillanat vagy minden sejtemben,hiány-novemberekbe betörő enyhülés,holdvilág tábortüzét őrzöd szememben,s vagy bennem meződal és fecskerepülés.Pont így lélegzem Benned én is, jól tudom.Szerelmünknek nem ül a holnap halotti tort,s amikor tekintetem alkonyodni hunyom,lelkem felhők közé emelni Te fogod.
Tőled, és Általad
Valahogy halkabbak az esték bennem,
már fényévnyi csillag vagy csak szememben.
Nézek a percen túlra, ott a fák alatt,
még szívverésünk is ölelve haladt,
s ahogy a napok a jelent építették,
én elengedtem a vágyak ujjhegyét...
Nem tudom, hol volt az az elágazás,
ahol megtört az Ég fölé szárnyalás,
mégis, kiköltöztél lényemből csendben.
De talán én húztam el lassan a kezem,
míg az idő más útra látni érlelt,
és őszi széllé lehelt számon téged.
Most, mikor november az utcákon jár,
ez a tél mindkettőnket magához vár.
Valahogy mégsem tudlak betűkbe sírni.
Már csak megbékélve tud a tinta írni,
a papír hófehér galamb, dala szelíd,
minden könnycseppet felhőlétbe repít.
A csillagok apró angyaltekintetek,
bennük látom, nem baj, hogy elhittelek,
hogy olyan nyár voltál, ami élni csókolt,
és felismertem ajkadon a várt otthont.
Figyelem, a sok kis zúzmaralampiont,
mint Isten hintette liliomszirmok,
borítják tiszta sóhajként a tájat,
ilyen vagy bennem most, s ez nem is fájhat.
Tőled tanultam meg csontig parázslani,
és az asszony mosolyt pőrén átadni,
s általad tudok nélküled is élni,
- látod? A főnix is halálba tud égni.
Vallomás Neked (a semmiért és valamiért)
Csendesebben, de még tűzzé tudsz lenni nekem, bennem. A szemed. Azt hiszem mindig az volt a gyengém, és neked legerősebb fegyvered.Ami szelidíteni tudott. Vagy inkább csak életre kelteni téged a nőben,minden érzést, amivé egykoron születtél. Tudtam, mióta odaadtuk világunk a sorsnak, hogy így sem lesz könnyű. Hogy fájni fogunk egymásnak...Folyamatok. Ezeket éljük most. Természetes, törvényszerű áramlatokrészei lettünk. Ahol még lennék a gyertyád...Amit meggyújtasz, és kezedbeolvad...Rezgéseid néha dobszóként rengnek...Szerelem is vagy még. Talán.Nem tudom, abban aki voltam, vagy abban, akivé az ébredés tett. Jó volt álmodni benned, veled...Jó volna visszahunyni a szemem, mert...Mert a tiéd még most is mozdítani képes. Feléd. De nem visz annyira közelhozzád, mint korábban. Már megállok előtted, és a lelkem éli csak magáénaka réget...Ízed, ízünk gyönyörű igazát. A nő pedig, ki megremeg, ahogy az emlékek mélyébe hatolnak, a szerelemmúlás titkairól beszél. Amit kevesenmondanak ki...Az utolsó vallomásról az elengedésben.
Befelé (h)idegen
Jégmadártollak ma reggel a fellegek,
ahogy tüllcsipke-csillagok szétszakadnak,
és valami fényféle percé derengnek.
Tintaparazsak maradnak csak a szavaknak,
a mámor pillangószárnya lábam előtt,
a májuscsókok is halott fecskemadarak,
mint vad lovat, a felismerés végül betört.
Sivatag volt a hétköznap, s én szomjaztalak,
csitri-rajongássá hevültek a vágyak,
míg párás szemmel délibábot nem láttak,
és ösztön-tüzet képzeltek ősi lángnak.
Ma az álmok pőre kislányként fáznak,
fáradt valóság ül a csönd mohos padján.
Borostyán-ősz kúszik felém, s körbefon,
zúzmaracsepp vagyok e hajnalnak arcán.
Valaha voltál szenvedély és szívtemplom,
hol a szerelem születni és élni tanult,
de most a felnövés gyásza meghalni nevel.
Nézem szemed tábortüzét, már kialudt,
s most én leszek Tőled befelé (h)idegen.