pappjani blogja

Napnak felkelő szép sugara,

fénycsóvát ont, végtelen ágán.

A határt karolón el mozdítja,

álmából ébresztőn úgy  rázván.

Bíbornak sárguló lenge fátylába,

éteri lélek folyama ringva kápráz!

Árnyait váltja színesülő csodára,

a mindenségnek vágyta láttán...

Tündöklés pompás egy világa,

izzva ért örök szent lángján!

Szemekhez lobbantja vibrálva,

érzet elvárta, hunyorgó csábját.

Indul a lét, tétován mozdulva,

általa születik, mosoly,s virulás!

Bimbó nyíl szirmaiban dúsulva,

mint megannyi díszes lepkeszárny.

Madarak trillázó, víg ékes dallama,

hang képében hullámzó szivárvány.

Bölcsőből szárnyaló csillámló glória,

égi varázslat tüneményes táncán...

Keleti fény, árasztotta lég-aranya,

gömbfelhős fúzió ragyogó áldatán.

Boldogsághoz dicsőséggel avassa,

élt adó nap, szeretve kélő sugarát...

Zörren a sok falevél.

s roppan már az avar!

Puha, lágy szőnyegként,

nyújtózván be takar...

Óvja a föld hátát,

táplálón hizlalva.

Korhadó világnál,

élet zsong, fanyarba!

Álmodó enyészet,

lélek gőzén vibrál...

Rakodván merészen,

hullásának vad zaján.

Penészes heve lázán,

gomolygós fellegek.

Fulladón ért  kábulatnál,

léhán málló szellemek!

Ó majd csendjébe lép,

az idő, vad láb nyoma...

Tiprásának mélységén,

hajt ki éltnek óhaja...

Meg újuló jobb világ,

boldog, s víg szerepén.

Az égig növi ki az magát,

köszöntve káprázó napfényt.