Papírszárny

Én már csak élnék aképp, mint a fák,

lombsusogású, lágy, fényjárta csendben,

nyelve a port és a világ zaját,

földmélyből sugárzó soktitkú rendben.

Tűrném békével, hogy lassan fölesznek,

hívatlan bogaraim elviselném,

örülnék, ha bennem rejtekre lelnek,

madarak fészkeit karomba venném.

Törzsemen felfutna ezernyi ránc,

hangya út lehetnék és rovarszálló,

pihenne szarvas a lombomnak árnyán.

Forgatna álmomban lenge tündértánc,

rügyező tavasz, bódultan virágzó,

nem félnék végül lángolni a máglyán.

Irgalmatlanul egyszerű minden,

ha eszem hízok, ha nem eszem fogyok,

folyton döntenem kell s döntéseimben

fényre vagy sötétre szavazhatok.

Hol nincsen út, a sejtelem vezet,

napot köd nyel el és az éj leszáll,

vakon tévelyegni annyiképp lehet,

ki csillagra lel, az hazatalál.

Irgalmatlanul egyszerű minden,

vagy szóra nyitom szám, vagy néma vagyok,

tehetetlen vagy mégis tehetős.

Minden ingyenes és nincs semmi ingyen,

nevethetek vagy bosszankodhatok,

mint mindenhez gyenge, mindenhez erős.

Második kategóriának a "Nesze semmi fogd meg jól"-t választanám :)

Mennyi szög, kanyar, görbület egy hajtincs,

s hullámain hogy fut a fény velem,

a töksüket időn át, hogy felém ints,

ez csak egy fénykép, én ezt csak képzelem.

Az örök csend papír börtönében

nem te ülsz, csak egyetlen pillanat,

mint bezárt dzsinnt díszes köntösében

meg nem idézhetlek, hogy lássalak!

Hiába kérném, hogy nevemen szólíts,

s kezeddel simítsd végig arcomat,

hiába várnék hangod dallamára,

egy érintésed elég, hogy meggyógyíts!

Homályába húz a fojtó alkonyat,

bezár hajtincsed kanyarulatába.

Mindig ugyanazt a verset írom,

oly jól begyakorlottak a szavak,

jeltelen határ, átlépni nem bírom,

mássá lennék, félek, ezért nem szabad.

Valaha friss, édeni vidék volt,

hol partot ért az ifjúság hajója,

mára rablott gyarmat, szinte félholt,

száraz homokpad az álmok folyója.

Füvek harmatával mostam arcodat,

holdas tisztásokon tündér táncolt,

olcsó csodák, mikre mind van cáfolat,

könyörtelen az ész, mindent leláncolt.

Átírom megint a verset, ugyanazt,

jó eséllyel ismét esélyt szalaszt.

Én lenni holló, én lenni medve,

én lenni erdőgyermek elfeledve,

bennem lenni zöld lomb, veszett napfény,

ölelő, sűrű, akarnok repkény,

én lenni bogár, én lenni lepke,

én lenni vándor, nagy rengetegbe,

sok lépdel mégse nem lenni fáradt,

sok hiába kérdez, hiába lázad.

Én hinni erős, én lenni bátor,

én lenni nagy beteg tanulságtól,

ragaszt szárnyféle, tanul repülni,

ugri-bugri futka nem sikerülni,

felmenni nagy kő, nézni naplemente,

csillog szem látni cikázó fecske,

nekem zöld lomb fonnyad, húnyik napfény,

behordja szélpor minden agytekervény,

és mégis repül, lázálom játszó,

énengem visz hátán fekete holló.

Köszönettel Perának!

https://blog.poet.hu/kifordultam/en-lenni