Papírszárny

Lábad alatt a kövek élesek,

sziklák között jársz, meredek az út,

s folyton érzed az égető gyanút

szenvedésed másoknak élvezet.

Örömmel veszik csorgó véredet,

vörös foltot lombon, ösvény homokján,

boldogok, ha látnak bosszús gorombán,

ezt szánták neked, ezt a végzetet.

Halld, a fák alól szólnak a kabócák,

tavaszuk valaha üde volt és zöld,

elszáradt rég a fű, mégis dalolják.

Ne az árnyakat lásd, azok csalókák,

légy boldog Sziszüphosz, tiéd a föld,

szenvedsz, de törekvésed a valóság.

Mikor a rügy fakad, az fáj bizony.

és megpihen világot teremtőn.

Egy rövidebb versét fordítottuk az Utániroda topicban, beleolvasva műveibe megtetszett ez a verse.

Az eredeti svédül és angol fordításban itt található:

https://karinboye.se/verk/dikter/dikter/ja-visst-gor-det-ont.shtml

Ha erre jársz, feléd száll egy kérés,

időzz itt egy percig, hallasd hangodat,

tudom, ez nem egy túl nagy kísértés,

de elmondhatnád gondolatodat.

Szeretném látni, mint lobog tüzed,

hogy életed mi fűti, miféle láz,

micsoda mélység, mit rejteget szemed,

egy sugárnyi fényt vess rám, ha erre jársz.

Nem kérem titkaid, semmit rám ne bízz,

életem csomóit helyettem ne oldd,

csak légy vendég most, zsenge ez a pázsit.

Meg nem részegít a tiszta forrásvíz,

és nem jön pincér, ki tálat körbehord,

egy percnyi piknik ez, mondhatsz akármit.

Lehet csak agyamra ment a sok eső :)

Míg friss a folyó, magával ragad,

sodra húz, sodra vonz, mint a teljesség,

ifjúi hévvel iramlón szalad,

élte céljabízó józan részegség.

Aztán futása szelíd síkra ér,

terhévé válik mi vidám munka volt,

szétömlik, fáradtan szinte elalél,

kibomlik mind, mit idáig karolt.

Ami jött, ami gyűlt, mostantól széled,

aranyhomok, gyöngykavics, parti zátony,

cserébe fény csillan, táncol a kékjén.

Lassulatát súgják álmos örvények,

locska hullám forog, puha bársony,

tenger nyeli el s elméláz emlékén.

Ellágyít a jóság, a megértés,

a béke bepókhálóz, lelankaszt,

sehol egy beszólás, sehol egy sértés,

senki sem fenyeget, semmi sem aggaszt.

Már arcomra kövül, mint üres grimasz,

hisz okom sincs rá, mégis mosolygok,

elnézek mindent, nem számít ki az,

hidegen hagy, ha súgdosnak koboldok.

Kipihent lettem, sima, ellazult.

de hol már a szenvedély, a vadság,

a harag forró lángja, ami éget?

A harcos képe teljesen megfakult,

mert tudom, van mi több, mint a makacsság,

grammonként lenyelek minden mérget.

Fórumbéli játék első két sorából született. 

koboldok- belső hangok, mik a rosszra csábítanak